Palics a visszapillantóból: hová tűnt kékséged, nem tudom már

Ambrus Zoltán író, a francia realista próza kitűnő fordítója ugyan Debrecenben született (1861-ben), Budapesten élt, a Nemzeti Színház igazgatója volt évekig, ez viszont nem akadályozta meg abban, hogy a maga korában nagy népszerűségnek örvendő, GIROFLÉ ÉS GIROFLA című regénye szabadkai fogantatású legyen. A korabeli kritika Ambrus legművészibben kivitelezett regényének tartotta ezt a darabot.

Hősei: Vidovits Feri és szerelme, Mira, valamint G. és G., a két kis rüfke, operett-színésznőcske tipikus bácskai atmoszférában léteznek mind, ott járnak-kelnek, s tesznek, amit tesznek.

– A bácskai levegő – írták és mondták azok, akik erre szántak időt és energiát –, aztán a vidéki színi élet, a város, a környék és a színház jellegzetes tenyészete, a sajátos millenniumi mámor, amely akkortájt az egész országban széjjeláradt, mind-mind segítette a szerzőt a megírásban.

– A játékos szenvedélyek, magyarázta Gyergyai Albert kritikus, miközben egy szitakötő valamiért kissé bukdácsoló röptét szemlélte –, továbbá a futtában mutatott mélyek, a könnyű kedv és a szép látszatok, valamint a csak alig megpendített eszmei és érzelmi motívumok szövedéke úgy, mint nyári kelme, teríti be Ambrusnál a színteret.

Persze, később Palics is sorra kerül a délvidéki irodalmi históriában. Még mellé – egyes esetekben – sokkal kedvezőtlenebb megvilágításban. Már a huszadik század elején jelent meg jó példának okáért Balázs Béla idevágó regénye, a LEHETETLEN EMBEREK. A cselekmény a fővárosban indul ugyan, azonban a legfontosabb jelenetei lejjebb csúsznak a térképen: Szabadkán játszódnak. Néhai Bori tanár úr Újvidéken, a bölcsészkaron a maga szépírói vénájával úgy fogalmazott a jugmagy. irod. rövid történetében, hogy a nyári hőségben heverő/pihegő város mozdulatlansága csapja meg az olvasót nyomban, ahogy a hős (szerencsétlen eltévedt utas?) a városba érkezik.

– Hirtelen úgy érzi emberünk – fűzi tovább a szerző Balázs. B. –, hogy ebben a fehéren izzó térségben senki nem látja, nem hallja őt. A Palicsra vezető zötykölődő útja végén feltűnik a Villa Ninon, amelyik mostanság jobbára az Adrián meg Dél- Amerikában található, s annak a különös művésztársasága. Érkezik egy aratósztrájk visszhangos híre is majd, és a Palicsi-tó itt válik, olvashatjuk, az öngyilkosok tavává. Talán megérdemelten, mert a természet szóban forgó képződményének előnytelenségben aligha akad párja ebben a láttató leírásban.

– Különös tó a palicsi – fogalmaz Balázs, miközben jócskán elhúzza a szája szélét, csaknem befogja az orrát. – Partja lapos, mint maga a víz, egy tenyérnyivel sem magasabb. Még nád sem szegélyezi, meztelenül és valószerűtlenül fekszik ez a víz, nedves sebként a föld színén. Csupasz ez a tó, mintha elhagyták és elárulták volna a hegyek és a fák, melyek hajdan körülvették. Vak tükrében nem csillan meg az ég, hanem saját színe van, sötét, szenvedő és gonosz, mint az éhség és a gyűlölet.

Szomorú, mint az ősz, büdös, mint a hulla – ragozhatnánk a dolgot. – Hogy lehet, hogy ezek után nem ette meg Bélánkat a palicsi rém? – fogas kérdés innen, részünkről.

Tulajdonképpen nem rém, mert nem valami helybeli elferdült szexuális-kannibalisztikus fojtogatóra gondolunk, hanem arra a porcelánból megörökített, gorgószerű szörnyre, amelyből manapság kettő is van a vízparton. Harmonikus ikertestvérségben egy-egy amforán. A régi mitikus időket idézi a pécsi Zsolnay kerámiagyár eme két világégés közötti „ajándéka” Szabadka népének, amiről Boško Krstić író is írt azzal az eseménnyel kapcsolatban, amikor egy hadtestével Palicson állomásozó orosz tiszt alkoholos delíriumában belelőtt pisztolyából az egyik szobor szájába. (Azóta selypít a szobor.) Történt ez a második világháború fantasztikus lecsengésében, aztán az oroszok elmentek, a gorgók maradtak. Közülük az egyik látható sebesüléssel a történelem nevezett vérzivatarában.

Kosztolányi Dezső meg a Monarchia idején – elsősorban a víz gyógyhatásának felfedezése során – felkapott fürdőhellyé vált, tudjuk, Palics, ahová sokfelől özönlött a jónép (persze, kevésbé a pórnép, bár az is). Még villamos is vitt oda, ha repülőgép nem is, soha. Nem mellesleg: jelentős kulturális események színtere volt a tó, szűkebb-tágabb környékével együtt. A színházé például. Mindez ismert dolog, aztán jött a pusztulás, elkezdtek megint nyílni a romlás virágai, legalábbis az algái. Egyszer már hiába kotorták ki keletkezésének ideje, a régi jégkorszak óta a Palicsi-tó medrét, nem volt elég. Ma az olvasható róla, hogy Szabadka város és a Palicsi Állatkert szennyvizének belevezetése végleg lerontotta a víz minőségét. Az elszaporodott mérgező algák miatt a tó megint sötétzöld és nyálkás, fürdőzésre alkalmatlan, a helyrehozásra nincs pénz. Beleszart az elefánt, kampec, meg a villamos se csilingel már rég. Megette a rozsda, csak a régi emlékek léteznek még Palics virágkoráról. Akár Kosztolányi Dezsőnél. – De ki is volt ez utóbbi uram-elvtárs, emlékszünk még rá?

Megj. Ambrus Zoltán hosszú időkön átívelő és hosszú időket átélő könyve még a minap is ott volt látható a budapesti Kiadó kocsma emeleti mosdójának ajtaja mellett jobbra, ahol egy kis szerényen berendezett könyvespolc áll. Többféle kiadvánnyal együtt, de mára konkrétan elvitte valaki Ambrust. Ki lehetett az? Talán ez lenne a legérdekesebb az egészben.