KÉT KIVONULÁS TÖRTÉNETE: Móresre tanított nagyhatalmak

Az Egyesült Államok, hasonlóan a Szovjetunióhoz úgy hagyta el Afganisztánt, hogy nem sikerült elérnie a bevonuláskor kitűzött célokat. A távozás után – 1988-ban és most is – a hatalom a szélsőséges iszlamista erők kezébe került. Valószínűnek azoknak van igazuk, akik szerint ugyan el lehet foglalni az ázsiai országot, ám a végső győzelemre egyetlen külföldi erőnek sincs esélye.

A jelképes híd

Bár szinte kötelezően adja magát a feladat, hogy összevessük a szovjet csapatok 1988-as és az amerikai haderő 2021-es afganisztáni kivonulását, nem lehet kikerülni egy másik összehasonlítást: az amerikaiak mostani, illetve 1975 áprilisi saigoni távozását. A képek ugyanis igencsak hasonlóak, 1975-ben az amerikaiak és dél-vietnami szövetségeseik az ostromgyűrűbe zárt saigoni nagykövetség épületének tetejéről, helikopterekkel menekültek, most annyi volt a különbség, hogy a helikopterek a követségi kertből felemelkedve vitték a néhány perccel korábban még a titkos dokumentumokat megsemmisítő diplomatákat a reptérre, az amerikaiak szövetségesei pedig a kabuli légikikötőben zsúfolódtak össze, hogy megpróbáljanak felkerülni az induló repülőgépekre.

A fejetlenség ugyanakkora volt, mint Vietnámban, amit az is mutat, hogy az Afganisztánt mindenkit meglepő sebességgel, két hét alatt elfoglaló táliboktól rettegő afgánok közül néhányan a már felszálló repülőkbe kapaszkodva próbáltak menekülni.

Ha már a jelképeknél tartunk, akad egy másik ilyen ikonikus hely is: az az Üzbegisztánt és Afganisztánt elválasztó, 1982-ben épített Barátság-híd, amelyen a szovjetek – még ha a tíz évig tartó megszállás alatt nagyon súlyos veszteségeket is szenvedtek – méltóságteljesen, vörös zászlókat lengetve és rendben vonultak ki Afganisztánból. Három évtizeddel később ugyanezen a hídon az amerikaiak elkeseredett szövetségesei próbáltak meg átmenekülni Üzbegisztánba: a sávok azonnal telítődtek, s az üzbégek végül csak 84 embert engedtek be, és őket is őrizetbe vették illegális határátlépés vádjával.

Visszatérő szélsőségesek

A jelképes hídnál sokkal fontosabb az a hasonlóság, hogy a szovjetek és az amerikaiak távozása után is szélsőséges csoportok ragadták meg a hatalmat: a szovjet visszavonulása után ugyan még 1992-ig kitartott Muhammad Nadzsibullah pártfőtitkár és államfő, ám 1992-ben előbb az amerikai támogatást élvező mudzsahedek, majd 1996-ben a szélsőséges iszlamista tanokat hirdető tálibok vették át az ország irányítását. Akik azzal kezdték rémálomszerű országlásukat, hogy kirángatták az 1992 óta a kabuli reptéren, az ENSZ védelme alatt élő Nadzsibullahot, s előbb halálra kínozták a politikust, majd felakasztották holttestét az elnöki palota közelében lévő közlekedési lámpa oszlopára.

Most egyből a tálibok jöttek: bár az USA-nak kétszer annyi ideje volt mint a szovjeteknek egy ellenállóképes afgán kormányhadsereg felállítására és kiképzésére, a kísérlet csúfos kudarcot vallott: a hadsereg és a rendőrség összeomlott, a tálibok gyakorlatilag ellenállás nélkül vonták az ellenőrzésük alá a Magyarországnál hétszer nagyobb ország teljes területét. A hibát valószínűleg azzal követték el az amerikaiak, hogy míg a szovjetek nehézfegyvereket is adtak Nadzsibullah hadseregének, és valamelyest visszaszorították a kábítószertermelést, ami által a korrupciót is, most az amerikaiak – tartva attól, hogy a táliboké lesz minden fegyver – szinte csak könnyűfegyverekkel látták el a hadsereget, s a húsz év alatt nem sokat tettek a korrupció kiirtása érdekében. A korrupció pedig igazi elgennyesedett sebként mérgezte az országot: az emberek nem bíztak sem a kormányban, sem az egyenruhásokban, és így sokkal egyszerűbbé vált a tálibok számára az ország elfoglalása.

A szélsőségesek hatalomra kerülése pedig mindkét esetben azt jelenti, hogy nem sikerült elérni a bevonuláskor kitűzött célokat: a szovjetek esetében egy Moszkva-barát rezsim hatalomban tartását, a térségbeli amerikai befolyás visszaszorítását, és a szélsőséges iszlamista csoportok szétverését.

Az amerikaiak, akik azért vonultak be 2001-ben, hogy szétverjék a New York-i és washingtoni terrortámadásokat szervező, és a tálibok „vendégszeretetét” élvező al- Káida terrorszervezetet, talán egy kicsit szerencsésebbek. Ugyan ők sem úszták meg a szélsőségesek visszatérését, ám legalább annyit elértek, hogy az utóbbi 20 évben egyetlen komoly iszlamista merénylet sem történt az USA területén.

Másfajta vereség

Bár sem a szovjetek, sem az amerikaiak nem nyerték meg a maguk afganisztáni háborúját, a kudarc más-más eredménnyel járt, illetve jár.

A szovjetek 15 ezer halottal és 55 ezer sebesülttel zárták a véres kalandot, s talán ennél is súlyosabb volt az, hogy a háborúból élve hazatértek közül nagyon sokan emberi roncsként, depressziósan és kábítószer-függéstől szenvedve élték tovább életüket. A gazdaságnak is sokat ártott a fegyveres konfliktus: miközben csökkent a fő exportcikknek számító kőolaj ára, a háború folytatása kivéreztette a szovjet költségvetést. A Szovjetunió legyőzhetetlenségébe vetett hitel is leromboló afganisztáni háború jelentős részt hozzájárult a Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett széthullásához, sokak szerint ekkor kezdődött meg az államszövetség eróziója.

Az amerikaiak kudarcának nem lesz ilyen hosszútávú hatása, az USA nem fog szétesni, és a gazdaság sem rokkant bele a háború finanszírozásába. Biden elnök népszerűségének ugyan aligha tesznek jót a kabuli káoszról érkező képsorok, ám az sem valószínű, hogy tartós lenne a negatív hatás. Hiszen a 2500 amerikai katona halálát követelő afganisztáni háború nem volt népszerű az USA-ban, és jogos az elnök azon felvetése, hogy meddig van értelme amerikaiak halálával hozzájárulni az afganisztáni polgárháború megvívásához.

A sorsdöntő kérdés az, hogy lesznek-e újabb komoly, a tálibokhoz, illetve az Afganisztánban tevékenykedő terrorcsoportokhoz köthető komoly merényletek: ha nem, akkor a jellemzően befelé forduló Amerikában hamar lekerülhet a napirendről a sokezer kilométerre fekvő 40 milliós ország sorsa.