TANYASZÍNHÁZ: Lenni vagy nem lenni, b@zmeg, ez itt a kérdés

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

A húsvér freak show legelső sztárja állítólag egy olasz fiatalember volt, aki csenevész sziámi ikertestvérét a mellkasán hordta elválaszthatatlanul, legalábbis az akkori orvostudomány számára megoldhatatlanul. Úgy mutogatta kettejüket a betevő falatért, műsoron kívül azonban letakarta egy kis pokróccal a tesót, mert tényleg rémisztő látványt nyújtottak. Az ilyenek és hasonlók eleinte vásári mutatványszámba mentek, de aztán felkapta a filmipar is, például az elefántember témáját. Mindazonáltal a topic igazából és elsősorban Tod Browning Szörnyszülöttek c. mozija révén vált magas jegyzettséggel világhírűvé. Egy csupa torzszülöttet alkalmazó cirkuszé, amelyben furcsa dolgok történnek.

Browningról tudni lehet, hogy tehetős amerikai család gyermekeként nem találta a helyét otthon. Elszökött, majd elszegődött egy olyan cirkuszba, amely épkézláb állattársak és testileg fogyatékos polgártársak pénzért való mutogatásával foglalkozott (elefánt és elefántember egymás mellett). Innen szerzett tapasztalatait vitte később filmvászonra úgy, hogy ő volt az, aki Lugosi Bélánkat felfedezte a The Freaks előtt Hollywood számára. Drakulával jól ment a dolog, ugyanúgy jól ment – mint a karikacsapás – a Szörnyszülöttekkel is mindaddig, amíg nem vált a napnál is világosabbá, hogy ez az egész valami tkp. nem ezeknek a furcsa lényeknek a majdhogynem perverz, ezzel együtt szórakoztató megleséséről szól, illetve szólt még a távoli 1932-ben, hanem igenis a hatalom játszmáiról. Arról, hogy az hogyan próbál bedarálni mindent, ami útjába áll. Hogyan igyekszik mindenből hasznot húzni – ha mást nem, politikait –, és hogyan tiporja el a gyengébbeket. Egyáltalában mindenkit, aki így vagy úgy, de kívül esik a szabványrendszerén, aki esetleg totál másmilyen, simán elgázolható. – Ebből származott végül is Tod Browning rendező valódi kálváriája, amit élete végéig nem tudott rendesen megoldani. Ugyanakkor jóval később, a hetvenes években remekművét felkapta az ellenkultúra, hogy a mindenkori hatalom ellen buzdító zászlajára tűzze. Onnantól kezdve ez a film is úgy könyvelődött el, hogy a hatalmi játékok aberráltságáról szól, és nem igazából másról.

Nem tudom (megj. B. A. B. részéről /nem tudja, szegény/), hogy végül is ez a távoli, futólagos asszociáció jó példa-e – legalább érintőlegesen – arra, ami mostanság történt, történik a vajdasági Tanyaszínházzal, ám az idő-szegmentumok egymástól való távol esése ellenére is elfogadható párhuzamnak tűnik. Tulajdonképpen rím, ugyanakkor örök metafora az egészre és csonka-bonkára, a normálisra és deformáltra mind a mi Tanyaszínházunk legújabb produkciója, mind Tod Browning régi mozija. A maga legteljesebb felismerhetőségében és valódiságában olyan, mint egy púpos óriás, aki még törpe méretben is a RENDSZERREL azonosított SZENT REND ÜLTETVÉNYÉ-nek a kifeszíteni igyekezett mezsgyemadzagjaira tipor, legázolván a friss paradicsomot. Közben ráadásul piszkos szavakat mormol, pisil és köpköd. Egy „megafrík”, akit legjobb lelőni, mielőtt a teátrumba terelt gyermekeink kezéből eme válogatott durvaságok láttán és hallatán kiesne a cukorpufi. – Pedig ugyebár máig visszhangzóan jól megmondta József Attila, hogy pont a gyerek az, akinek eme olajozottan, csupa erkölccsel működő remek világ (ugye, ide illene egy kikacsintó szmájli! No, tessék: 😉) láttán káromkodni kél kedve. Egyébként is, és minden áldott nap eltörik benne valami a remélt egészből, mielőtt esetleg olvasni kezdené Ady Endrét. Nem kell hozzá annyira a színház, hogy ezt az élményt, a mindennapi felismerését fokozza, netán rontsa.

Mindenesetre érdekes egybeesés, hogy Ödön von Horvath Kazimír és Karolina c. drámáját pont akkor írta, amikor Browning a Szörnyszülötteket rendezte, ’32-ben, s hogy a náci időkben már megélt volt egy betiltást. Ez lenne a második, ez az idei, amennyiben annak bizonyul. Márpedig úgy tűnik, hogy igen. Vajdasági magyar nagyhatalmunk – ováció helyett – menten bekiabált, befütyült, beintett a maga legmagasabb kakasülőjéről, hogy hát ácsi, holott erre tulajdonképpen nincs is felhatalmazása. (Meg nem is illik.) Így most egyelőre Kavilló maradt további színtérnek. Oda szorult vissza az előadás, az omló falak mögé, amely Lénárd Róbert rendezésében a Kazimír és Karolina freak show névre hallgat. Nincsenek is benne igazi fríkek, épkézláb újvidéki színi növendékek játsszák, a káromkodásokat számlálók az ezen a téren összegyűjthető egyéb tapasztalatok alapján itt szerény összegről beszélhetnek, végül még a pisilés sem igazi, hanem valamiféle imitáció egy szódásüveg segítségével. Ehhez képest Luka Piljagić színész egy kivégzéses jelenetnél igazából odavizelt a szabadkai zsinagóga színpadára még a boldog nyolcvanasokban. Ami pedig a tanyaszínházas hoppmester nyitó szavait illeti, hogy hát velünk mindent meg lehet csinálni itt, a Balkánon, egyenest eltörpül sok mindenhez képest, ami példának okáért elhangzott az idei Sterija Játékokon. Az újvidéki életet jelentő deszkákon és azokon kívül az „uralkodó réteg rovására”. A maga módján hajmeresztő konstatációk (hoztuk itt nálunk is). Nézzünk csak utána pl. Kokan Mladenović rendezésének és kísérő szavainak. Mondaná az ember, hogy az azért túlzás, aztán ott mégis ment a szekér tovább. – Itt meg nem lehetne, csak félőn hangzik el a kérdés, valamiféle épeszű konszenzusra jutni mégis? Ekkora, tkp. arcpirítóan előnytelen visszhang nélkül?