KORSZELLEM: Időszerű lenne a NATO és az USA részéről egy női főtitkárt választani Európa keleti feléből

 
Jens Stoltenbenrg NATO-főtitkári megbízatása hamarosan lejár, ezért a találgatások már megindultak az utódlásáról. A korszellemre és a NATO belső egyensúlyára tekintettel közép-európai női politikusok lehetnek esélyesek a tisztségre, vagyis időszerű lenne a NATO és az USA részéről egy női főtitkárt választani Európa keleti feléből.

A főtitkár személye

A brüsszeli ügyekben jól értesült Politico magazin szerint már megindult a jelenlegi NATO főtitkár, Jens Stoltenberg utódjának keresése. Figyelembe véve az elmúlt két évtized trendjeit és a jelenlegi geopolitikai viszonyokat, az újság szerint a közép-európai női politikusok lehetnek az esélyesek elsősorban.

Mielőtt belemennénk az esélylatolgatásba, érdemes áttekinteni, hogy mi is a NATO főtitkárának feladata, és miként teljesítettek az elmúlt évtizedekben.

A világ legerősebb katonai szövetsége minden döntését a tagállamok konszenzusával hozza. Ez a legtöbb esetben nem is probléma, de amikor igen, akkor az egész világ hall róla.

Az igazán látványos egyet nem értés 2003-ban volt, amikor a szövetség egy része nem akarta megtámadni Irakot az ENSZ BT felhatalmazás alapján, vagy 2008-ban, amikor a véleménykülönbség miatt a NATO nem hívta meg Grúziát és Ukrajnát a tagsághoz szükséges előkészítői programban. Ezekben a kivételes esetekben nem sikerült megteremteni a politikai konszenzust, ami talán a legfőbb jellemzője a szervezetnek.

Itt jön a mindenkori főtitkár szerepe, akit a tagországok választanak ki arra a feladatra, hogy a NATO szervezetét vezesse, a szövetség arcaként képviselje azt a nemzetközi porondon, és hogy mediátorként, a konszenzus keresésével a kritikus pillanatokban a tagországok közötti egység megteremtését segítse elő.

Egy jó NATO főtitkár egyszerre kezeli kiválóan a médiát, kiváló diplomáciai érzékkel rendelkezik, vezetőként irányítani is tud, és van valami a személyében, ami egységet teremt.

Persze, arról sem szabad megfeledkezni, hogy az Egyesült Államok bizalmát is élvezi. Bár Washington csak egy a 30 tagból, de a védelmi kiadások kétharmadát az Egyesült Államok biztosítja, és rajta múlik Európa katonai biztonsága elsősorban.

Eddig 13 férfi volt

A NATO 1949-es alapítása óta 13 főtitkára volt a szervezetnek (a pozíciót csak 1952-ben alapították), ők a hidegháború alatt, amikor még csak 16 tagja volt a szervezetnek, egy szűk körből kerültek ki: két-két brit és holland, valamint egy belga, olasz és német politikus volt a főtitkár.

Ebből már az is kiderült, hogy az USA sosem tartott igényt arra, hogy ő adja erre a pozícióra a vezetőt, hiszen a szövetség európai katonai főparancsnoka mindig amerikai.

A hidegháború vége után a szövetség a balkáni békefenntartó missziókról vált ismerté, és természetesen a NATO-bővítésről.

1999-ben és 2004-ben további tíz ország csatlakozott Közép- Európából, a Baltikumból és a Balkánról, ám a NATO főtitkárok továbbra is nyugatiak voltak, sorrendben belga, spanyol, brit, holland, dán majd 2014 óta a norvég Stoltenberg.

Jól látszik a fentiekből, hogy a főtitkári pozíció kapcsán valóban a leginkább atlantista államokat preferálták, a három-három holland, belga és brit politikus személyében.

Az elmúlt két évtizedben, a skandináv NATO tagállamok politikusai kaptak lehetőséget, és ha valaki azt gondolja, hogy ez azért volt, mert a terrorizmus elleni háború idején Norvégia és Dánia megbízható USA-szövetségesnek bizonyult, akkor az nem jár messze a valóságtól.

Eltolódás kelet felé, és a női szempont

A NATO-főtitkárok névsora tehát a nemzetállamok szűk köréből kikerülő férfiak dominanciáját mutatja.

Az elmúlt években azonban nem csak a tagság, hanem a geopolitikai hangsúlyok is eltolódtak Európában kelet felé, ráadásul 2009 óta további négy balkáni országot is felvettek a szövetségbe: Albániát, Horvátország, Montenegrót és Észak- Macedóniát.

A terrorizmus elleni háború helyett ma már Oroszország jelenti az egyik fő, ha nem a legnagyobb kihívást a NATO számára, ami a közép- és kelet-európai államok megnövekedett szerepére utal, és ezek figyelmét is maga után vonja.

A térség országai a NATO elvárásainak megfelelően sokat költenek a védelmükre, egyre több állam éri el a védelemre költött GDP 2 százalékos arányát, és egyre több figyelemben részesülnek az USA részéről is, amelynek földrajzi értelemben van szüksége a térségre, mert ezzel közelebb kerül Oroszországhoz.

Ma már jogosan tehetik fel a kérdést sokan, hogy 20 évvel az első csatlakozások után, miért ne származhatna az újonnan csatlakozó területekről a NATO főtitkára.

És itt jön be a női szempont.

A NATO természetesen a nemi egyenlőség híve minden értelemben, a nők semmilyen hátrányt nem szenvedhetnek a szövetség tekintetében sem. 2007 óta van a szervezetnek egy ún. Nők, béke és biztonság politikája, amelynek egyik lényeges pontja a nők szerepének kiemelése és támogatása, ami szorosan összefügg a biztonsággal is.

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy bár még női NATO főtitkár nem volt, de az elmúlt évtizedben női vezetők már komoly pozíciókat töltöttek be a szervezetben. Stoltenberg előző helyettese, egy amerikai diplomata, Rose Gottemoeller volt, Oana Lungescu pedig a NATO történetének első női szóvivője jelenleg is.

A Politico értelmezése

Ezeket ismerve kell értelmezni a Politico cikkét, amelyben a NATO következő főtitkára kapcsán a női jelölteket, és elsősorban közép-európai és baltikumi jelölteket vesz számba, a horvát Kolinda Grabar- Kitarović és a litván Dalia Grybauskaitė korábbi államfőket, és a jelenlegi észt miniszterelnököt, Kersti Kaljulaidot.

A három hölgy életrajza alapján mindenképpen esélyesnek tűnik, hiszen nem csak a saját országuk politikai életében töltöttek/töltenek be vezető szerepet, de jelentős uniós vagy NATO-tapasztalattal rendelkeznek.

Grabar- Kitarović esetében általában azt emelik ki, hogy washingtoni nagykövet, külügyminiszter, sőt részben Stoltenberg alatt főtitkárhelyettes is volt, de ez önmagában csak a bürokratikus tapasztalatok meglétét jelzi. Ennyi nemzetközi tapasztalata sem Stoltenbergnek, sem az előző főtitkárnak Jaap de Hoop Scheffernek sem volt.

Persze, az is igaz, hogy ha valaki közép-európai politikus, vagy női politikus, akkor sokszor duplán kell teljesíteni az előítéletek miatt.

Az egyéni képességek és tapasztalatok mellett azonban legalább olyan fontos, hogy az ország miként szerepel a NATO-ban, és hazájának milyen kétoldalú kapcsolatai vannak az USA-val.

A főtitkár megválasztása 30 tagország konszenzusán alapul, de az Egyesült Államok érdekei meghatározók lesznek.

Így olyan szempontokat is érdemes figyelembe venni, hogy az elmúlt évtizedben milyenek a kétoldalú katonai kapcsolatok? Vásárolt az adott ország amerikai fegyverrendszereket? Milyen álláspontot foglalt el az USA Oroszországgal szembeni retorikája kapcsán? Kiutasított-e orosz diplomatákat az egyes kémbotrányok során Washington kérésére? Milyen erőkkel vesz rész az adott ország a NATO misszióiban vagy az ukrajnai konfliktus kapcsán hozott megerősítő intézkedésekben?

Az ilyen és ehhez hasonló, alapvetően az USA-val szembeni lojalitási kérdések meghatározóak lesznek annak kapcsán, hogy egyáltalán számításba kerül-e az adott ország jelöltje.

Végül pedig ott van a személyes szimpátia, a vezetői és konszenzus teremtői képességek.

Ezek olyan dolgok, amelyek valóban az állam- és kormányfői szinten dőlnek el. Ki milyen pozitív vagy negatív benyomásokat szerzett az elmúlt évtizedekben az adott politikussal kapcsolatban, ki milyen személyes, vagy állami szintű sérelmeket ápolgat az adott főtitkárjelölt kapcsán, vagy miként tartják számon a kollégák, szakmai ismerősök vezetőként.

A Politico latolgatásával jó úton jár abban az értelemben, hogy valóban időszerű lenne a NATO és az USA részéről egy női főtitkárt választani Európa keleti feléből. Erre már csak a hitelesség szempontjából is szükség lenne.

De hogy ki lesz ez a jelölt, és milyen szempontok játszanak meghatározó szerepet, az csak az elkövetkező hónapokban dől el. És tekintve a NATO konszenzusorientált és rendkívül diszkrét működési mechanizmusát, erről lehet, hogy nem is tud meg semmit a tágabb értelemben vett nemzetközi közvélemény.