B A Balkanac
Az utolsó indiánkönyv

Június negyedikén, pénteken nyitott újra nagykikindai Lantos László Tricepsünk, híres éhezőművészünk, rendezőnk, performerünk etcetera underground Mersz Klubja a budapesti nyóckerben, a Csobánc utca 10 alatt (kifejezetten barna ajtóval). Szó szerint alatt, mert az egy jókora pince (na, jó: szuterén), mégse akkora, hogy ott ne lehessen meghitt hangulatot teremteni. Ellenben tudnia kell mindenkinek, aki azon a ponton kíván alászállni – erre a Triceps-helyre, amelyet emberünk élettársával, Falcsik Mari költőnővel együtt üzemeltet –, hogy ki lesz rúgva páros lábbal onnan, amennyiben rágyújt a program alatt.
Kutyát-kisgyereket senki ne vigyen magával (kivéve persze, a terhes hölgyeket, nekik szabad), maszkot viszont igen. Nem menti a helyzetet egyébként, ha a kísérőül hozott Blökivel gyújt rá az illető, és piát se cipeljen magával, mert az a helyszínen kapható (korrekt áron). – Ezek ott a játékszabályok, s illik betartani őket, mert a karatemester házigazda egyben a saját felségterületének kidobó legénye is, aztán nincs kecmec.
(Virtuóz verekedő. Ő.)
A vírusos holtszezon után a nyitást Wirth Imre író, szerkesztő, irodalomtörténész, szenvedélyes Európa-bajnok futballista Úgy járkálsz, mintha lenne otthon c. irodalmi estje jelentette. Wirth Imréé, aki anno lement egy üveg borért Hajnóczy Péternek, idén Artisjus-díjat kapott, és azt is megtudhattuk róla, hogy több gyermekkel áldotta meg az Úr. A szerző költeményeiből hallottunk egy darabkát az Opál Színház fónikus-zenei performanszának keretében Brenner Zoltánnal az élen. Ahogy Triceps jóelőre jelezte, majd adott szavát úriemberként be is tartotta: az eseményen indiánokról és kovbojokról egyaránt esett több szó (űrlényekről nem). – Ennek a markáns vargabetűnek az volt az apropója, hogy Imre civilben a Petőfi Irodalmi Múzeum alkalmazottja, s éppen ő a kurátora a PIM-ben megtekinthető, témájában a magyar indiánozásról szóló kiállításnak. Ugyanakkor egyik szerkesztője (Gyukics Gábor és Jász Attila mellett) a különféle „indiános” írásokat tartalmazó vaskos kötetnek, Az utolsó indiánkönyvnek, amely a szóban forgó kiállítás kísérő darabjaként jelent meg.
Számunkra, délvidékiek számára külön jelentőséggel bír, hogy a kívánatos, ránk mosolygó nyomdagyümölcs borítója Szajkó Istvánunk Bakonyi indián címet viselő diptichonjának ritka sikeres felhasználásával készült. Szajkóról tudnivaló, hogy sokáig a megboldogult Cseh Tamásék indián területének közvetlen szomszédságában élt. Nevezetesen Lókúton, a May Károly eredeti nyelvén Rossbrunn-nak nevezett, enyhe túlzással négyszáz lelket számláló apró településen. Egy fantasztikus, kemény bükkerdő közelében, ahová ő egykor egy nem kevésbé fantasztikus, kemény zongorakoncertet álmodott, de az – tudomásunk szerint legalábbis – sosem valósult meg. Hogy zavarta volna esetleg az indiánokat, netán az ott lebegő, rebbenékeny erdei árnyaikat, erről sincs megbízható információnk. Viszont egyszer-kétszer megfordultunk nála, Szajkónál, jól megnéztük a lótestes, lófejes képeit, és ha nem is zongoráztunk egyet, de biliárdozni biliárdoztunk mindenképp.
Meg söröztünk, persze, ezen a németes helyen, ahol a polgármesternőnek is németes hangzású neve van: Adelheid.
Hogy teljesen kimerítsük ennek Az utolsó indiánkönyvnek az összes vajdasági vonatkozását, ebben a kontextusban említenénk a két „szkvót” elsőkként, Lovas Ildikót és Bencsik Orsolyát, utánuk a férfiharcos tollforgatókat és tollhegyezőket. Így Orcsik Rolandot, aki előrébb lopakodott valamelyest, aztán rajban Tricepset, Fenyvesi Ottót, Kontra Ferencet, nem utolsósorban, vagy éppenséggel igen: e sorok íróját, B. A. B.-t, indián nevén Hosszú Nyulat. (H. Ny. innen üdvözöl mindenkit, s reméli, hogy nem hagyott ki senkit a délvidéki kontingensből. Amennyiben igen, attól elnézést kér, s ad egy tollat emlékbe az illetőnek az ő színes fejcsokrából /esetleg a mi adoptált vajdasági írónőnk, Patak Márta felé tesz egy ilyen kegyes megbocsátásért esdeklő gesztust, mert feljebb kihagyta, holott lényeges dologgal foglalkozik Márta: nevezetesen az egykor a filmiparban jugoszláv színészeket is involváló tudathasadt hős, Winnetou aktuális létkérdéseivel, mert W. él/.)
Különben a könyv majd’ hatszáz oldalas, s majd’ nyolcvan személy írta, nők és férfiak meg átmenetiek vegyesen, nehéz is lenne mindet hiánytalanul felsorolni. Annyit elmondhatunk, hogy szó esik itt Pocahontasról, Csingacsguk lányáról, indiánszagról és a bölények kipusztulásáról, a felhők mögül kinéző Manitúról meg arról a vágyról, hogy indiánok lehessünk. Aztán a rezervátum visszafoglalásáról, székely indiánokról szemben a rózsadombiakkal, meg példának okáért arról is, hogy hogyan csináljunk indiánt? – Hát hogyan is? For example éppen így, ahogy azt ez a könyv is mutatja: Az utolsó indiánkönyv. Sápadtarcúak figyelmébe úgyszintén tiszta szívből ajánlható.
Jó kis nyári olvasást, de akár télit is a havas hegyoldalak védelmében. UFF! (És remélhetőleg akkora sikere lesz, hogy végül nem is lesz ez az utolsó.)
Búcsúzóul a legelésző lófejes hátlapról (csupa indián kérdés): Emlékszel-e még a gondtalan repülésre a betűk hullámzó prérije fölött, a havas hegységrendszerekre szótorlaszokkal, suhanó nyílra, ami utat mutatott a tábor felé, ahol esténként a tűznél felfénylett minden? Eszedbe jutnak-e még a hősi fogadkozások, érzed-e még, milyen volt a szégyen, hogyan örültél a nem múló pillanatnak. Szembenéztél-e már az árulással? Rátalált-e a lábad az elhagyott ösvényre, amit maga alá temetett a széttépet könyvekből kihulló felejtés. (UFF. NAGY MANITU MINKET ÚGY SEGÉLJEN.)

B A Balkanac
Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)

Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.
Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.
Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.
Kérdés: látják-e még egymást valaha is?

Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.
Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.
– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.
Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.
P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.
B A Balkanac
Kard és tollforgatás, szaporodó szigetekkel (avagy midőn a tök virágzott Japánban)

Egy régi kedves belgrádi barátunk szintúgy régi meséje szerint – ő úgy tudta, mi viszont így jegyeztük meg: – Dragoslav Mihailović szerb író egyszer valahol a nagyvilágban találkozott Nobel-díjas japán kollégájával, a szamuráj-leszármazott Óe Kenzaburóval. Valamely többnapos irodalmi rendezvényen történt ez az emlékezetes dolog. Mégpedig úgy, hogy a díszebéd helyszínére robogó kisbuszon, ahol alig hallották egymást a motor zúgásától – nem kevésbé az éhes írógyomrok egetverő korgásától –, beszédbe elegyedtek az emberi lét tünékenysége révén test és lélek lényegi mivoltáról.
Kissé egymáshoz préselődve néztek ki közben az ablakon, amelyen keresztül tündöklő szigeteket láttak a távolban, ugyanis a tenger közelében voltak, valahol. – Lám, lám, az is meglehet, hogy az akkor még jugoszláv tengerparton, tehát nem is olyan messze. Persze, melyiküknek hogy esik útjába, ám nem ez a lényeg. (Mert nehogy ez a szokásos remek fordulat kimaradjon az elbeszélésünkből: NEM EZ A LÉNYEG!)

Japán szigetek helyett Goli otok (Forrás: YouTube, screenshot)
Lényeg az, hogy Óe elárulta Draginak: ifi korában imádott filozofálni, és a maga részéről azt a Rubik-kocka gyanánt elforgatható metaforikus szerkezetet, amely embert és szigetet hasonlít egymáshoz, ő úgy képzelte el, illetve hát annak nyomán úgy találta gondolni, hogy minden ember egy sziget.
– Csak azt nem érti – mondta nevetve –, hogy van az, hogy pontosan számon tartja a japán evidencia, hány japán lélek van az országban, viszont a szigeteket… Nem sikerült kifejtenie Kenzaburónak, pontosan mire gondol, mi van itt a szigetekkel, mert megérkeztek a lakoma színhelyére, aztán az előre kifundált ülésrend szétválasztotta őket. Bizonyos idő múltával Mihailovićnak otthon, Belgrádban eszébe jutott ez az eset. Írt egy levelet Kenzaburónak, amelyben az állt, hogy igazából nem ismeri a japán szigetvilágot, abban azonban biztos, hogy ott nincs és nem is volt olyan, mint amilyen őt emitt a maga szépségével hosszan: valósággal rabul ejtette. Ehhez mellékelte a keserű személyes tapasztalatokra épített, GOLI OTOK című könyvét (valamely fordításban), majd kíváncsian várta a fejleményeket.

Vajon ki számolja meg Óe Kenzaburó helyett, hogy hányan vannak a japán szigetek? (Forrás: Internet)
Telt-múlt az idő, Kenzaburó nem válaszolt. Aztán egyszer csak megérkezett a felkelő nap országából az „illatos levélke”. Abban feltételezhetően franciául vagy angolul az állt, hogy ha volt is, esetleg van is Japánban olyan sziget, mint az a Goli, ő nem tud róla. Persze, nem annyira szubjektív idealista, hogy azt higgye, akkor nincs is, meg nem is volt soha. A dolog feltárásra vár, ő pedig a maga részéről már szorgalmazni is kezdte, miként az atomerőművek (pl. Fukusima) átvilágítását ugyancsak. Ám őszintén: nem tudja, mi lesz belőle. Egyikből sem, másikból sem. – Viszont a tök – közölte vidáman –, szépen elkezdett bimbózni Japánban, ha még nem is indult virágzásnak. De ő személyesen is öntözi nap, mint nap, hát majd kiderül.
Lehet, fejezte be viccesen, a szerb tök rövidesen legalább olyan népszerű lesz náluk, mint amilyen népszerű a japán kacsa amott. Az a pompás kacsacomb, oh, amilyet közös obedálásukon ettek. (!) Soha nem futott össze olyan finommal odahaza, gyűlik a nyál a szájában, amikor visszaemlékezik rá. Mikor lesz megint olyan fenséges élményben része, vajh? (Honyiiii! Hah-hah!)
Igazság szerint nem tudjuk, megismétlődött-e Óe Kenzaburónak az a ropogós, netán tényleg dalmát japánkacsa-comb. Volt-e rá újbóli alkalom, vagy nem? Aztán meg hol volt, hol nem volt, eljött-e az idő, amikor a balkáni tök arrafele náluk is pompásan kivirágzott? Ezt innen nem látjuk. Legalábbis nem látjuk pontosan mi, akik ezt a cikket írjuk (vállvetett munkában, ugyanabban a koponyában), azonban valamikor mi is olvastuk Mihailović KAD SU CVETALE TIKVE (Mikor virágzott a tök) c. nagysikerű regényét, amellyel a szerző sokfelé visszhangos sikert aratott. Szerte e világon, csak odahaza, szigorú pártberkekben nem, mert a mű öklöző főhőse, akinek már félig kiverték az agyát, meg az összes fogát, szóban forgó hendikep ellenére nagyon is érthetően vall arról, miért kell kimennie örökre Svédországba. Mi nem stimmel neki Jugóban. Lajstroma eléggé meggyőző és hosszú, miként a szerző listája is arról, hogy miért nem tudott soha rendesen besorolni a pártvonalba. Még ha majdnem ki is taposták a belét anno azon a mára turisztikai zarándokhellyé vált kopár szigeten, amelyen a fű sem nő rendesen, nem hogy a tök.
A tök, amely végül mégiscsak egy kényes jószág, és tkp. akkor is le lehet ütni, ha nem mászott fel virágozni a fára. Ha meg igen, akkor pedig főképp: különösebb nehézség nélkül.

Dragoslav Mihailović szerb író csak egy szigetet ismert igazán (Forrás: Internet, N.Skenderija)
A szerb Szolzsenyicinnek becézett Dragoslav Mihailović és Óe Kenzaburó – vélhetően anélkül, hogy tollforgató kettősük egyeztetett volna – most halt meg, tavaszba hajló márciusunkban. A két halál között annyi idő telt el cirka, mint kissé régebben egy hajóút Japánba, vagy vissza. A hírek pedig mindig is röpködtek, ennél sokkal gyorsabban. Közöttük például az, hogy a legújabb digitális technikával készült felmérések szerint Japánnak legalább dupla annyi szigete van, mint gondolták. Hogy ez pontosan miként történhetett meg, számunkra itt a végén már nem fontos. Nyilvánvaló, hogy az eddig ismeretlenség ködébe veszett szigetek közül – legalábbis a nagyobbak – feltárásra várnak.
Kapcsolódó cikk
És akkor kérdés lehet, nincs-e véletlenül pár múltból ottragadt arc, mondjuk Hirohito császár idejéből, akik még nem értesültek a változásokról, és időtlenségükben, „bezombultan” mind a mai napig szorgosan törik a követ. Vagy ha már nem törik, nehogy elfogyjon a sziget alóluk, akkor azt teszik, amit állítólag a Goli otokon tettek a rabok. Nevezetesen azt, hogy a délelőtti váltás a sziget egyik végéből cipelte a szikladarabokat át a másikba, a délutáni meg vissza. Ez már csak kellően fejlett (írói) fantázia kérdése. Mármint ez a kőtörő matuzsálem zombi-csapat, összes viselt dolgával együtt.
-
Montenegró2 nap telt el azóta
Nincs aki dolgozzon a montenegrói tengerparton, 30 százalékkal nőhetnek az árak
-
Oroszország16 óra telt el azóta
OVSZJANNYIKOVA: Putyin mindörökre megalázta az oroszokat
-
Szerbia21 óra telt el azóta
Homokvihar okozott tömegszerencsétlenséget Szabadka és Topolya között
-
English5 nap telt el azóta
Arrests are piling up in Montenegro, after a police chief now the „crypto king” has also been caught