Az utolsó indiánkönyv

A cikk meghallgatása

 
Június negyedikén, pénteken nyitott újra nagykikindai Lantos László Tricepsünk, híres éhezőművészünk, rendezőnk, performerünk etcetera underground Mersz Klubja a budapesti nyóckerben, a Csobánc utca 10 alatt (kifejezetten barna ajtóval). Szó szerint alatt, mert az egy jókora pince (na, jó: szuterén), mégse akkora, hogy ott ne lehessen meghitt hangulatot teremteni. Ellenben tudnia kell mindenkinek, aki azon a ponton kíván alászállni – erre a Triceps-helyre, amelyet emberünk élettársával, Falcsik Mari költőnővel együtt üzemeltet –, hogy ki lesz rúgva páros lábbal onnan, amennyiben rágyújt a program alatt.

Kutyát-kisgyereket senki ne vigyen magával (kivéve persze, a terhes hölgyeket, nekik szabad), maszkot viszont igen. Nem menti a helyzetet egyébként, ha a kísérőül hozott Blökivel gyújt rá az illető, és piát se cipeljen magával, mert az a helyszínen kapható (korrekt áron). – Ezek ott a játékszabályok, s illik betartani őket, mert a karatemester házigazda egyben a saját felségterületének kidobó legénye is, aztán nincs kecmec.

(Virtuóz verekedő. Ő.)

A vírusos holtszezon után a nyitást Wirth Imre író, szerkesztő, irodalomtörténész, szenvedélyes Európa-bajnok futballista Úgy járkálsz, mintha lenne otthon c. irodalmi estje jelentette. Wirth Imréé, aki anno lement egy üveg borért Hajnóczy Péternek, idén Artisjus-díjat kapott, és azt is megtudhattuk róla, hogy több gyermekkel áldotta meg az Úr. A szerző költeményeiből hallottunk egy darabkát az Opál Színház fónikus-zenei performanszának keretében Brenner Zoltánnal az élen. Ahogy Triceps jóelőre jelezte, majd adott szavát úriemberként be is tartotta: az eseményen indiánokról és kovbojokról egyaránt esett több szó (űrlényekről nem). – Ennek a markáns vargabetűnek az volt az apropója, hogy Imre civilben a Petőfi Irodalmi Múzeum alkalmazottja, s éppen ő a kurátora a PIM-ben megtekinthető, témájában a magyar indiánozásról szóló kiállításnak. Ugyanakkor egyik szerkesztője (Gyukics Gábor és Jász Attila mellett) a különféle “indiános” írásokat tartalmazó vaskos kötetnek, Az utolsó indiánkönyvnek, amely a szóban forgó kiállítás kísérő darabjaként jelent meg.

Számunkra, délvidékiek számára külön jelentőséggel bír, hogy a kívánatos, ránk mosolygó nyomdagyümölcs borítója Szajkó Istvánunk Bakonyi indián címet viselő diptichonjának ritka sikeres felhasználásával készült. Szajkóról tudnivaló, hogy sokáig a megboldogult Cseh Tamásék indián területének közvetlen szomszédságában élt. Nevezetesen Lókúton, a May Károly eredeti nyelvén Rossbrunn-nak nevezett, enyhe túlzással négyszáz lelket számláló apró településen. Egy fantasztikus, kemény bükkerdő közelében, ahová ő egykor egy nem kevésbé fantasztikus, kemény zongorakoncertet álmodott, de az – tudomásunk szerint legalábbis – sosem valósult meg. Hogy zavarta volna esetleg az indiánokat, netán az ott lebegő, rebbenékeny erdei árnyaikat, erről sincs megbízható információnk. Viszont egyszer-kétszer megfordultunk nála, Szajkónál, jól megnéztük a lótestes, lófejes képeit, és ha nem is zongoráztunk egyet, de biliárdozni biliárdoztunk mindenképp.

Meg söröztünk, persze, ezen a németes helyen, ahol a polgármesternőnek is németes hangzású neve van: Adelheid.

Hogy teljesen kimerítsük ennek Az utolsó indiánkönyvnek az összes vajdasági vonatkozását, ebben a kontextusban említenénk a két “szkvót” elsőkként, Lovas Ildikót és Bencsik Orsolyát, utánuk a férfiharcos tollforgatókat és tollhegyezőket. Így Orcsik Rolandot, aki előrébb lopakodott valamelyest, aztán rajban Tricepset, Fenyvesi Ottót, Kontra Ferencet, nem utolsósorban, vagy éppenséggel igen: e sorok íróját, B. A. B.-t, indián nevén Hosszú Nyulat. (H. Ny. innen üdvözöl mindenkit, s reméli, hogy nem hagyott ki senkit a délvidéki kontingensből. Amennyiben igen, attól elnézést kér, s ad egy tollat emlékbe az illetőnek az ő színes fejcsokrából /esetleg a mi adoptált vajdasági írónőnk, Patak Márta felé tesz egy ilyen kegyes megbocsátásért esdeklő gesztust, mert feljebb kihagyta, holott lényeges dologgal foglalkozik Márta: nevezetesen az egykor a filmiparban jugoszláv színészeket is involváló tudathasadt hős, Winnetou aktuális létkérdéseivel, mert W. él/.)

Különben a könyv majd’ hatszáz oldalas, s majd’ nyolcvan személy írta, nők és férfiak meg átmenetiek vegyesen, nehéz is lenne mindet hiánytalanul felsorolni. Annyit elmondhatunk, hogy szó esik itt Pocahontasról, Csingacsguk lányáról, indiánszagról és a bölények kipusztulásáról, a felhők mögül kinéző Manitúról meg arról a vágyról, hogy indiánok lehessünk. Aztán a rezervátum visszafoglalásáról, székely indiánokról szemben a rózsadombiakkal, meg példának okáért arról is, hogy hogyan csináljunk indiánt? – Hát hogyan is? For example éppen így, ahogy azt ez a könyv is mutatja: Az utolsó indiánkönyv. Sápadtarcúak figyelmébe úgyszintén tiszta szívből ajánlható.

Jó kis nyári olvasást, de akár télit is a havas hegyoldalak védelmében. UFF! (És remélhetőleg akkora sikere lesz, hogy végül nem is lesz ez az utolsó.)

Búcsúzóul a legelésző lófejes hátlapról (csupa indián kérdés): Emlékszel-e még a gondtalan repülésre a betűk hullámzó prérije fölött, a havas hegységrendszerekre szótorlaszokkal, suhanó nyílra, ami utat mutatott a tábor felé, ahol esténként a tűznél felfénylett minden? Eszedbe jutnak-e még a hősi fogadkozások, érzed-e még, milyen volt a szégyen, hogyan örültél a nem múló pillanatnak. Szembenéztél-e már az árulással? Rátalált-e a lábad az elhagyott ösvényre, amit maga alá temetett a széttépet könyvekből kihulló felejtés. (UFF. NAGY MANITU MINKET ÚGY SEGÉLJEN.)