ÍTÉLET: Mladić háromszor ennyit érdemelt volna, de mi van az ördöggel és a részletekkel?

A cikk meghallgatása

 
Az ENSZ hágai nemzetközi törvényszéki mechanizmusa megerősítette a Ratko Mladićra kimondott elsőfokú ítéletet, amely szerint a boszniai szerb hadsereg parancsnokának büntetése életfogytig tartó szabadságvesztés. Ha Ratko Mladić három életfogytiglanit kapott volna, akkor is azt mondanám, hogy kevés. Mert nincs az a centi, amellyel mérhető lenne a bűn nagysága, amit Mladić elkövetett. Ugyanakkor viszolyogva nézem, hogy a hágai döntést sokan az igazság diadalaként ünneplik. Pedig nem az, közel sem az. Ez a győztesek diadala, akik így leplezik a maguk felelősségét.

Hideg tél

Hideg volt 1996 tele, amikor Vrnjačka Banja fölött a hegyekben autóztam egy szerbiai titkos kiképző központ felé. Egyedül voltam az autóban, és az jutott eszembe, hogy bármi történhet velem. Eggyel több vagy kevesebb hulla a balkáni háborúban, semmit nem jelent.

Ez a kép az említett időpontban készült.

De Slobodan Milošević rezsimje akkor még nem jutott el arra a pontra, hogy Szerbiában gyilkoljon. Később majd eljut, de akkor még kínosan ügyelt arra, hogy Szerbiában ne legyen öldöklés. Ezzel igyekezett annak a látszatát kelteni, hogy Szerbiának nincs köze a háborúhoz. Pedig igencsak volt.

Ennek a politikának köszönhette az életét az a körülbelül kétszáz srebrenicai bosnyák, akik valamilyen őrült ötlettől vezérelve nem a bosnyák fegyveresek által ellenőrzött területek felé menekültek. Vagy csak véletlenül.

Körülbelül kétszázan jutottak be Szerbiába, átúszták a Drinát, vagy csónakkal keltek át a folyón. Onnan tudták, hogy Szerbiában vannak, hogy már nem lőttek rájuk.

A szerbiai rendőrök begyűjtötték, és két táborban helyezték el őket, az egyik tábor Vrnjačka Banja, a másik Užice fölött volt, az egyik egy eldugott völgykatlanban, a másik egy elhagyatott gyártelepen, amelynek a kéményéről akkor még nem szedték le a T I T O feliratot.

A két tábor létéről suttogtak ugyan Belgrádban, de senki sem tudott semmi biztosat, akkortájt az információ még lassabban terjedt. Magam is meglepődtem, amikor a szerb, illetve akkor még jugoszlávnak nevezett külügyminisztérium engedélyezte számomra a két tábor felkeresését. Előttem egy-két újságíró járt csak ott.

Tudtam, hogy ez nagy dolog, csak a budapesti kollégák nem értették, hogy miről van szó, szerencsétlenségemre az a kolléga szerkesztett a Rádióban, aki a fáma szerint tudósítóként átaludta a berlini fal ledöntését.

A több mint tíz perces riportot a felére vágta meg, és eldugta egy külpolitikai műsor közepén. Bármit is mondanék ezzel kapcsolatban, az már személyeskedés lenne.

Akik túlélték

A két tábort ugyanaznap kereshettem fel, vagyis nem sok időt kaptam arra, hogy a behavazott Szerbiában mindkét helyre eljussak. És még beszélgessek a túlélőkkel.

A Vrnjačka Banja feletti táborban nem léphettem be az épületbe, ahol a srebrenicai túlélők voltak, én kint, ők bent. Mert ők nem jöhettek ki. Ráadásul február volt, a srebrenicai mészárlás pedig nyáron történt, tehát elég vékonyan voltak öltözve ahhoz, hogy a hóesésben ácsorogjanak.

Egyikük annak köszönhette az életét, hogy volt egy kis rádiója, és azon hallgatta a belgrádi állami rádiót, amely részletesen beszámolt a csapatmozgásokról. Így érte el a Drinát.

A túlélők elmondták, hogyan zajlott a mészárlás. A szerbek több mint nyolcezer embert öltek meg, miután a hollandok átadták nekik a Potočari tábort, amely a városba vezető egyetlen út mentén állt. A szerbek azért vették át a tábort, mert a hollandok onnan ellenőrizhettek minden mozgást.

A hollandok távozása után a szerbek szétválasztották a férfiakat és a nőket. A nőket autóbuszokkal és teherautókkal szállították el a bosnyák hadsereg által ellenőrzött területekre. A férfiakat kamionokra tették, és kivitték őket a városon kívülre, ott lövöldözték le őket.

A hegyekben vízfolyásokba terelték a bosnyákokat, kézigránátot dobtak közéjük, aki nem halt meg a robbanás következtében, azokat lelőtték. Vagy elengedték őket az erődben, majd vadásztak rájuk, a szó szoros értelmében embervadászat folyt. Napokig tartott az öldöklés.

De miért ilyen bestiális módon?

A boszniai háború során a legnagyobb népírtás a szerbiai-boszniai határ boszniai oldalán folyt. A szerbek “tiszta helyzetet” akartak teremteni annak érdekében, hogy Szerbia a túloldalon önmagával legyen határos, de túl sok volt a bosnyák.

A terület megtisztítását, vagyis a piszkos munkát, a szerbiai szabadcsapatokra és a hasonszőrű boszniai szerb alakulatokra bízták, már 1992-ben, vagyis nem sokkal a háború kitörése után.

Abban az időben előbb Szabadkára, majd a magyarországi Zánkára küldték a Drina mentén élő bosnyák nőket, a férfiakat az előbb említett módon gyilkolták le. Ipari méretekben folyt az öldöklés. Az akkori Európa nem hitt a szemének, ezért úgy csinált, mintha nem látna semmit.

-Áprilisban (1993) tért vissza Boszniából egy csapat katona, diplomata és a segélyszervezetek képviselői: mind azt sürgették, hogy fegyveresen lépjünk közbe, és vessünk véget a szenvedésnek. A britek és a franciák elutasították Warren Christopher próbálkozásait, egyben megerősítették, hogy nekik joguk van vezető szerepet játszani a helyzet kezelésében

– írta visszaemlékezéseiben Bill Clinton akkori amerikai elnök.

Soha egyetlen brit vagy francia vezető sem állt bíróság elé, mert engedte a vérontás folytatódását, és egy olyan szörny “felcseperedését”, mint Ratko Mladić.

Kollektív biztonsági kudarc

Bill Clinton visszaemlékezéseiben idézi a Daytoni békeszerződés nyélbeütőjének a gondolatait azzal kapcsolatban, hogy miért alakult ki a múlt évszád második felének “legnagyobb kollektív biztonsági kudarca”. Richard Holbrooke ezt öt tényezőre vezette vissza:

Első helyen áll a balkáni történelem rossz értelmezése a Nyugat részéről, ezt követi Jugoszlávia stratégiai fontosságának nyilvánvaló megszűnése a hidegháború után. A harmadik helyen található a nacionalizmusnak, mint domináns ideológiának a győzelme a demokrácia felett a posztkommunista Jugoszláviában.

A következő két ok kicsit gyakorlatiasabb, az egyik szerint a Bush-adminisztráció vonakodott újabb fegyveres konfliktust megnyitni az 1991-es iraki beavatkozás után (Szuez- Magyaroszág), az ötödik és egyben a biztonsági kudarc legfőbb oka, hogy az Egyesült Államok Európának engedte át a helyzet rendezését a NATO helyett.

Clinton elnök hatodik pontként tette hozzá, hogy egyes európai vezetők nem kívántak muzulmán államot látni Európa szívében.

Az ürügy

A szerbek számára soha sem volt kétséges, hogy a muszlimoknak el kell tűnniük a Drina boszniai oldaláról, ebből kifolyólag az ENSZ által létrehozott három biztonsági övezet, vagyis Goražde, Žepa és Srebrenica felszámolására törekedtek.

Ebből kifolyólag csak ürügyet kellett találni a felszámolásukra, és Srebrenica esetében ezt meg is lelték.

A “biztonsági övezet” elvben fegyvermentes övezetnek is számított, a Srebrenicába visszaszorult egyik bosnyák csoportnak azonban voltak fegyverei, így 1993. január 7-én, vagyis az ortodox karácsony napján kitámadtak Srebrenicából, és elfoglalták Kravica, Šiljkovići és Ježeštica szerb falvakat, ahol közel negyven szerbet öltek meg, köztük civileket is.

A csoportot Naser Orić vezette, aki korábban Slobodan Milošević szerb elnök egyik testőre volt, vagyis a balkáni abszurd betette a lábát ebbe a történetbe is.

A bosnyák hadsereg a vérengzés után Orićot helikopterrel mentette ki Srebrenicából.

2006. június 30-án a hágai törvényszék két év börtönre ítélte hét szerb fogoly megkínzása és meggyilkolása miatt, de mivel három évet, két hónapot és 21 napot töltött bírósági őrizetben, az ítélet kihirdetését követően szabadon engedték. 2008. július 3-án a hágai Nemzetközi Bíróság minden vád alól felmentette.

Pedig a Kravica és a másik két szerb falu elleni “karácsonyi támadás” váltotta ki igazán a szerbek haragját, és idézte elő a srebrenicai bosnyákok elleni bosszút, amikor a főkolompos már nem volt a városban.

Epilógus

Aki nem látta a srebrenicai mészárlás túlélőinek arcán a félelmet, az nem tudja elképzelni, hogy ezek az emberek holttesten keresztül, a szerb lőállások között cikázva próbálták menteni az életüket.

Akkor még nem volt GPS, hogy megnézzék merre kell haladni, hogy kijussanak a veszélyes zónából, ezért az is lehet, hogy véletlenül jutottak el a Drinához, ahonnan nem volt visszaút, így hát neki kellett menni a folyónak.

Az életük múlott rajta.

A két szerbiai tábor bosnyák lakóit a segélyszervezetek kimenekítették a volt Jugoszláviából, végül Kanadában, és talán Ausztráliában kaptak menedéket.

A világ pedig most Ratko Mladić jogerős ítéletének mámorában úszik, amivel sokak szerint a bűn elnyerte, ha nem is méltó, de életfogytig tartó büntetését. Háromszor ennyit is megérdemelt volna.

A bosszantó, hogy azok büntetlenül megússzák, akik annak idején tehettek volna a háború megakadályozásáért, de nem tettek, mert vagy nem értették a helyzetet, vagy mert más számításaik miatt hagyták, hogy a szörny megmutassa magát.

Lehet, hogy ez az igazságszolgáltatás diadala, bár ebben nagyon kételkedem, abban viszont biztos vagyok, hogy nem Ratko Mladić az egyedüli bűnös, ő csak egy hóhér, aki addig ment el, ameddig engedték neki.