Connect with us

B A Balkanac

Kiruccanás Jezeróra — és odáig hány az óra?

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

jezero
?c=4784&m=1603755&a=438898&r=&t=html
Olvasási idő: 3 perc


A 24.HU portálon pontosan folyó év február 18-án este tíz órakor jelent meg a cikk, amely arról tudósít, hogy hétpercnyi pokol után szerencsésen leszállt a Marsra a Perseverance nevű rover, amely tavaly nyáron indult el a vörös bolygó felé. A név, amely állhatatosságot, kitartást, ilyesmit (lehet még szinonimákkal zsonglőrködni) jelent angolul, állítólag egy springfieldi diáktól származik, akinek az ötletét a NASA majd’ harmincezer jelentkező közül választotta ki. De hogyan kerülnek szerbek a játékba, amennyiben ezt a legjobb esetben is potom ötven-hatvan millió kilométernyi kis kirándulás végcélját nézzük?

Anélkül, hogy itt hosszabb műszaki leírásokba keverednénk – nem is értünk hozzá –, a történet úgy folytatódik, hogy a szóban forgó bonyolult szerkezet egy kiszáradt tóból keletkezett kráter mélyén landolt, amelyben több milliárd évvel ezelőtt még víz fodrozódott. Vajon horgászatra alkalmas volt-e a hely anno, persze, nem tudhatjuk. Triviális, bár sokunk számára, persze, fontos kérdés. Egyes polgártársak számára egyenest a legfontosabb, lényeg az viszont, hogy itt láthatjuk szépen leírva azt, ami az amerikaiak szájából dzsezerónak hangzik: Jezero. – Ez a hely neve tehát: Jezero-kráter. Pont ott sikerült biztonságosan landolni, ahová éppenséggel tervezték is. Semmilyen állhatatos vihar nem sodorta a Kitartást arrébb. ereszkedes

Marsot ért. Ugyanakkor joggal felvetődik részünkről a kérdés, hogy akkor hát ebben a sztoriban ki is a ? Jó, esetleg Szerbhorvát, mint a mi Szerbhorvát Györgyünk. Valaki az űrkutató központból?

Nos, tény hogy az egyik legrejtőzködőbb élő amerikai író, Thomas Pyncheon Súlyszivárvány című regényében valahol a világűr egyik isten háta mögötti pontján létezik egy Stara Pazova nevű hely, azonban ez az egyetlen ilyesmi, amiről idáig tudhatunk. (Nova Pazova nincs is sehol.) Most viszont itt van ez a Jezero, nem is fikció. Mert miről is van szó? Akik már tudják, ne igyekezzenek most – kapcsolván az ötödik, hatodik, hetedik stb. sebességet – gyorsan megelőzni bennünket a válasszal, kérem. Jezero egy létező községecske, benne egy kis kb. félezer lelket számláló központi település Bosznia-Hercegovina szerbek lakta részében. Ám hogyan kerül a csizma az asztalra, illetve Jezero a Márs bolygóra? – Hát úgy, ahogy olvashatjuk is ezzel kapcsolatban, hogy a NASA már 2018-ban közzétette: a domborzati konfiguráció hasonlósága alapján Jezeróra keresztelik a 2020-ban a vörös bolygóra indítandó önjáró laboratórium landolási helyét.

S aztán lőn is ígyen. (Verbum caro factum est.) Közben felvetődik a riasztó, azzal együtt érdekes kérdés ugyancsak, vajon azt is tudják ott a NASA laborjaiban, hogy Jezeróban adott pillanatban pontosan hány birka van? Továbbá annak az állománynak mi az ivarmegoszlása százalékokban kifejezve? (Az ivartalanított kosokat is valahová sorolva.)

Ezzel az üggyel kapcsolatban – a leszállás előtt még – helybeliek úgy nyilatkoztak, hogy jórészt a saját izgalmas kalandjukként élik meg ezt az egész Mars-projektet. Többen is elmondták a BBC újságírójának, hogy már gyermekkorukban álmodtak valami ilyesmiről, persze, főképp a tudományos-fantasztikus filmek hatására. Egy helybéli sokat hallott tanár Orson Welles hangjátékáról beszélt, amely meglátása szerint úgy hangzott, mint valami focimérkőzés közvetítése, ezért egész Amerika felbolydult tőle. Persze, toldotta hozzá nevetve, az amerikai foci kemény foci, de mára már a támadó kis zöld „marsovacok” nagyjából kikoptak a karikatúrákból is. Illetve olyan lényekké váltak, akik érkezhetnek bárhonnan. Ő mindenesetre nagyon meglepődne, ha az előreláthatatlan események sorában ezek a kis zöldek hirtelen megjelennének náluk, a földi Jezeróban. No, de ezért jár ő parittyával. És láss csodát! Mutatott is rögtön egy csúzlit. (Valamelyik diákjától vette el.) Ugyanakkor a község vezetősége abban bízik, hogy a Balkán határain túl is visszhangzik majd Jezero neve, amiből talán egy kis gazdasági haszna is származik a helynek, amely a legutóbbi háború nyomán már nem is kráterre kezdett hasonlítani, hanem egyenest bombatölcsérre. – Ezt ily találó módon a szót visszaragadó tanár jegyezte meg, mi meg ezt is ideírtuk.

jezero szonda bomba scaled

Természetesen ezt a diskurzust sem lehetett megúszni kovid nélkül. Ugyanis a nyilatkozók jelentős része megjegyezte, hogy a kis földi Jezero egyébként nagyon szép hely. Valóságos kis Paradicsom, de most őket is az átkozott vírus sújtja. – Így aztán lehetetlenség megjósolni, mikor lendülhetne fel bármilyen formában a turizmus. Pedig biztosan mennének oda sokan. Akár japánok is fényképezni.

Végezetül annyit még, hogy a legmodernebb marsjáró már első ránézésre sem csupán az űrkutató robotisztika legújabb technikai sikolya, nem csak egy elképesztően okos és hasznos szerkezet, hanem egy kész műalkotás. Így igaz. Sok elemében Paul Klee némely művére, de talán leginkább Salvador Dalí zsiráfjaira emlékezetet. Leginkább azonban a modern művészet több ún. installációjára, tessék csak megfigyelni! Továbbá magának az eseménynek a sporthoz is köze van. A boszniai Jezeróban ugyanis a nagy történés bevezetőjeként a helybeliek megrendezték a Földiek a Marslakók ellen elnevezésű női röplabdameccset. Eredmény, sajnos, nem érkezett.
___________
Fotó: NASA

?c=4784&m=1603755&a=438898&r=&t=html




B A Balkanac

Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

Visky András: Kitelepítés
Ha választhatna, András, a hét közül legifjabb testvér, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná
sziveri janos szelherceg 728 ?c=4784&m=0&a=438898&r=SziveriJ%C3%A1nos%3ASz%C3%A9lherceg&t=pi
Olvasási idő: 3 perc

Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.

visky andras kitelepites
?c=4784&m=0&a=438898&r=ViskyAndr%C3%A1s%3AKitelep%C3%ADt%C3%A9s&t=pi

Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.

Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.

Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.

Kérdés: látják-e még egymást valaha is?

Visky András: Kitelepítés

Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.

Visky András: Kitelepítés

Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.

Visky András: Kitelepítés

– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.

Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.

P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.

?c=28513&m=1380644&a=438898&r=&t=html




Az olvasás folytatása

B A Balkanac

Kard és tollforgatás, szaporodó szigetekkel (avagy midőn a tök virágzott Japánban)

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

Japán szigetek és tök
A Dragoslav Mihailovićnak szentelt falfestmény szűlővárosa, Ćuprija bejáratánál (Forrás: Mondo)
?c=5941&m=425288&a=438898&r=&t=html
Olvasási idő: 4 perc

Egy régi kedves belgrádi barátunk szintúgy régi meséje szerint – ő úgy tudta, mi viszont így jegyeztük meg: – Dragoslav Mihailović szerb író egyszer valahol a nagyvilágban találkozott Nobel-díjas japán kollégájával, a szamuráj-leszármazott Óe Kenzaburóval. Valamely többnapos irodalmi rendezvényen történt ez az emlékezetes dolog. Mégpedig úgy, hogy a díszebéd helyszínére robogó kisbuszon, ahol alig hallották egymást a motor zúgásától – nem kevésbé az éhes írógyomrok egetverő korgásától –, beszédbe elegyedtek az emberi lét tünékenysége révén test és lélek lényegi mivoltáról.

Kissé egymáshoz préselődve néztek ki közben az ablakon, amelyen keresztül tündöklő szigeteket láttak a távolban, ugyanis a tenger közelében voltak, valahol. – Lám, lám, az is meglehet, hogy az akkor még jugoszláv tengerparton, tehát nem is olyan messze. Persze, melyiküknek hogy esik útjába, ám nem ez a lényeg. (Mert nehogy ez a szokásos remek fordulat kimaradjon az elbeszélésünkből: NEM EZ A LÉNYEG!)

Japán szigetek helyett Goli otok

Japán szigetek helyett Goli otok (Forrás: YouTube, screenshot)

Lényeg az, hogy Óe elárulta Draginak: ifi korában imádott filozofálni, és a maga részéről azt a Rubik-kocka gyanánt elforgatható metaforikus szerkezetet, amely embert és szigetet hasonlít egymáshoz, ő úgy képzelte el, illetve hát annak nyomán úgy találta gondolni, hogy minden ember egy sziget.

– Csak azt nem érti – mondta nevetve –, hogy van az, hogy pontosan számon tartja a japán evidencia, hány japán lélek van az országban, viszont a szigeteket… Nem sikerült kifejtenie Kenzaburónak, pontosan mire gondol, mi van itt a szigetekkel, mert megérkeztek a lakoma színhelyére, aztán az előre kifundált ülésrend szétválasztotta őket. Bizonyos idő múltával Mihailovićnak otthon, Belgrádban eszébe jutott ez az eset. Írt egy levelet Kenzaburónak, amelyben az állt, hogy igazából nem ismeri a japán szigetvilágot, abban azonban biztos, hogy ott nincs és nem is volt olyan, mint amilyen őt emitt a maga szépségével hosszan: valósággal rabul ejtette. Ehhez mellékelte a keserű személyes tapasztalatokra épített, GOLI OTOK című könyvét (valamely fordításban), majd kíváncsian várta a fejleményeket.

Japán szigetek

Vajon ki számolja meg Óe Kenzaburó helyett, hogy hányan vannak a japán szigetek? (Forrás: Internet)

Telt-múlt az idő, Kenzaburó nem válaszolt. Aztán egyszer csak megérkezett a felkelő nap országából az „illatos levélke”. Abban feltételezhetően franciául vagy angolul az állt, hogy ha volt is, esetleg van is Japánban olyan sziget, mint az a Goli, ő nem tud róla. Persze, nem annyira szubjektív idealista, hogy azt higgye, akkor nincs is, meg nem is volt soha. A dolog feltárásra vár, ő pedig a maga részéről már szorgalmazni is kezdte, miként az atomerőművek (pl. Fukusima) átvilágítását ugyancsak. Ám őszintén: nem tudja, mi lesz belőle. Egyikből sem, másikból sem. – Viszont a tök – közölte vidáman –, szépen elkezdett bimbózni Japánban, ha még nem is indult virágzásnak. De ő személyesen is öntözi nap, mint nap, hát majd kiderül.

Lehet, fejezte be viccesen, a szerb tök rövidesen legalább olyan népszerű lesz náluk, mint amilyen népszerű a japán kacsa amott. Az a pompás kacsacomb, oh, amilyet közös obedálásukon ettek. (!) Soha nem futott össze olyan finommal odahaza, gyűlik a nyál a szájában, amikor visszaemlékezik rá. Mikor lesz megint olyan fenséges élményben része, vajh? (Honyiiii! Hah-hah!)

Japán szigetek

Igazság szerint nem tudjuk, megismétlődött-e Óe Kenzaburónak az a ropogós, netán tényleg dalmát japánkacsa-comb. Volt-e rá újbóli alkalom, vagy nem? Aztán meg hol volt, hol nem volt, eljött-e az idő, amikor a balkáni tök arrafele náluk is pompásan kivirágzott? Ezt innen nem látjuk. Legalábbis nem látjuk pontosan mi, akik ezt a cikket írjuk (vállvetett munkában, ugyanabban a koponyában), azonban valamikor mi is olvastuk Mihailović KAD SU CVETALE TIKVE (Mikor virágzott a tök) c. nagysikerű regényét, amellyel a szerző sokfelé visszhangos sikert aratott. Szerte e világon, csak odahaza, szigorú pártberkekben nem, mert a mű öklöző főhőse, akinek már félig kiverték az agyát, meg az összes fogát, szóban forgó hendikep ellenére nagyon is érthetően vall arról, miért kell kimennie örökre Svédországba. Mi nem stimmel neki Jugóban. Lajstroma eléggé meggyőző és hosszú, miként a szerző listája is arról, hogy miért nem tudott soha rendesen besorolni a pártvonalba. Még ha majdnem ki is taposták a belét anno azon a mára turisztikai zarándokhellyé vált kopár szigeten, amelyen a fű sem nő rendesen, nem hogy a tök.

A tök, amely végül mégiscsak egy kényes jószág, és tkp. akkor is le lehet ütni, ha nem mászott fel virágozni a fára. Ha meg igen, akkor pedig főképp: különösebb nehézség nélkül.

Japán szigetek + Goli otok

Dragoslav Mihailović szerb író csak egy szigetet ismert igazán (Forrás: Internet, N.Skenderija)

A szerb Szolzsenyicinnek becézett Dragoslav Mihailović és Óe Kenzaburó – vélhetően anélkül, hogy tollforgató kettősük egyeztetett volna – most halt meg, tavaszba hajló márciusunkban. A két halál között annyi idő telt el cirka, mint kissé régebben egy hajóút Japánba, vagy vissza. A hírek pedig mindig is röpködtek, ennél sokkal gyorsabban. Közöttük például az, hogy a legújabb digitális technikával készült felmérések szerint Japánnak legalább dupla annyi szigete van, mint gondolták. Hogy ez pontosan miként történhetett meg, számunkra itt a végén már nem fontos. Nyilvánvaló, hogy az eddig ismeretlenség ködébe veszett szigetek közül – legalábbis a nagyobbak – feltárásra várnak.

És akkor kérdés lehet, nincs-e véletlenül pár múltból ottragadt arc, mondjuk Hirohito császár idejéből, akik még nem értesültek a változásokról, és időtlenségükben, „bezombultan” mind a mai napig szorgosan törik a követ. Vagy ha már nem törik, nehogy elfogyjon a sziget alóluk, akkor azt teszik, amit állítólag a Goli otokon tettek a rabok. Nevezetesen azt, hogy a délelőtti váltás a sziget egyik végéből cipelte a szikladarabokat át a másikba, a délutáni meg vissza. Ez már csak kellően fejlett (írói) fantázia kérdése. Mármint ez a kőtörő matuzsálem zombi-csapat, összes viselt dolgával együtt.

?c=28513&m=1380644&a=438898&r=&t=html




Az olvasás folytatása

Meteorológia

KÖVETÉS

Napi hírlevél


A szerző cikkei

B.A. Balkanac

Balkanac

Letöltések

Könyvek a Lírától

Utazás

Hirdetés

A BALK a világban

Tíz nap legjava

Spelling error report

The following text will be sent to our editors: