Eső előtt; közben és után

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Madárraj sikolt a sötét égen, néma az ember,
S a vérem izzó várakozás. (Meša Selimović)

A helyszín, ahol szóban forgó, a fenti mottóval kezdődő film játszódik, Macedónia. Mai hivatalos nevén Észak-macedón Köztársaság, ami a 2018-ban a Preszpa-tónál aláírt egyezmény óta hangzik és íródik így helyesen. Ebben az alkotásban egyébként nem esik szó a macedón-görög konfliktusról, amelyben utóbbiak az előzőek függetlenség-kikiáltása elé azért vetették keresztbe magukat, mert roppant dühítette őket, hogy a szomszédjaik Macedónia névvel igyekeztek volna tovább létezni. Hál’ istennek, ebből nem lett még egy bombázgatás és torokmetszegetés, ki is maradt a konfliktusra való célzás Milcho Manchevski (eredeti macedón nevének magyar átírásában: Milcso Mancsevszki) rendező művéből, amelyben feszültségből és vértócsákból viszont így is van elég. Görög tragédiákhoz illőn.

Az Eső előtt című műben szóval és tehát nincs görög hős, viszont macedón és albán – hangsúlyozottan: – ellenhősből akad bőven, akik a maguk szűkebb játékterében hajmeresztő perfektséggel hozzák mindazt, ami a maga hajlíthatatlan balkáni mentalitásával együtt az egész jugoszláv vérfürdőt eredményezte. Ebből a szempontból hibátlan alkotás a Manchevskié, amely gyönyörű képeivel (pl. ekkora, kolostor feletti holdat aligha lehet látni másutt!) mintegy elfedi az egyébként bonyolult cselekményvezetés némely zökkenőjét. Utóbbi malőrök különben akár szándékosnak is tekinthetők az egyszemélyes rendezői és forgatókönyvírói tandem részéről, mivel ha nem is történt kísérlet a szabályos kör négyszögesítésére, azonban a deformálására igen. – Így jött létre mesteri vagy éppen ördögi módon az a virtuális örökmozgó, amely azt az illúziót kelti, hogy ezek a döbbenetes és leírhatatlanul szomorú események a végtelenségig folytatódhatnak.

Egyébként pardon, lehet, hogy az illúzió itt rossz kifejezés, és inkább totál illúzióvesztésről kellene beszélni. Annak a hitnek a teljes elapadásáról, hogy az ábrázolt öldöklésláncolatnak egyáltalán van valahol a távolban valamiféle elképzelhető vége. Legalábbis amíg a szemet szemért, fogat fogért alapelv az óriáskerék elnyűhetetlen motorja. Az a perpetuum mobile, amelyet már nagyon rég feltaláltak és fáradatlanul üzemeltetnek a Balkánon.

Az Eső előtt 1994-ben készült. A szomszédos boszniai háború idején forgatták a macedón tavak és kolostorok vidékén, és bár konkrétan nincs oly mindenre kiterjedő pokoli vérzivatar benne, mint pl. a szarajevói, a film egész ideje alatt érzékelteti, hogy azokat a dagadt potrohukban vért szállító felhőket bármikor átsodorhatja a szél az alig létező határon. És ha igen, valójában nincs is mit csodálkozni rajta. Vélhetően erről (is) szól a Selimovićtól vett idézet, meg az egész alkotás, bár némely interjújában Manchevski arról beszélt, a dolog egyáltalán nem úgy indult, hogy mintegy ráíródjon a balkáni helyzetre, azonban végül is valahogy így lett. Utóbb ő maga is így látta legjobbnak. Nem utolsósorban a főszerepre felkért Rade Šerbedžija, aki a filmben azt a macedón származású fotóst alakítja, aki nagy utat tett meg a világban, hogy hirtelen vágytól, mintegy vakuszerű ötlettől vezérelten: hazatérjen. Ám sokkal jobb lett volna reá nézve, ha nem enged ennek a belső késztetésnek.

Az Amerikában élő Milcho Manchevski (ezért is írjuk a nevét így) itt emlegetett, többfelé díjazott, anno Oscarra jelölt filmjét – amelyet az Anastasia macedón együttes zenéje kísér, de elképzelhető lenne, hogy akár Bob Dylan is felhangozzék benne a Hard Rainnel – New York-i filmszakértők csoportja az ezer valaha készült legjobb film közé sorolta. Nem kis szám az ezer, ám ha jobban belegondolunk, nem is akkora, hogy az Eső előtt elvesszen benne.

Aztán az volt az eső után, hogy a filmkritika kezdte az idők múltával leírni Manchevskit. Mondván, kiszáradt a talaj, amelyre az az első termékeny zápor hullott. Magyar nyelvterületen ebben a Filmvilág látszott vinni a prímet, ahogy tkp. viszi legújabb számában is, miközben a macedón-magyar-belga koprodukcióban 2019-ben készült, ugyanúgy Manchevski jegyezte Fűzfa c. mozit boncolgatja, illetve hát magyar szakkifejezéssel élve: fikázza. Kritikus közben elmeséli a történetet, amelyik úgyszintén három részre tagolódik, és valahol a középkorban kezdődik. Egymásba szeret egy pásztorfiú és egy pásztorlány, majd hamarosan bekövetkező pásztorórájukon gyermek fogan. – Szülj követ! – üvölti dühében a lány apja, ezzel kiátkozza őket. A szerelmeseknek menekülniük kell, hogy aztán jöjjön az egyéb bonyodalom, amely végül is – több kanyaron és csavaron át – párok küzdelméről szól a terméketlenség átka ellen. A kritika konklúziója szerint a Fűzfa valamilyen szinten felvonultatja a rendező elismert filmes világának legfontosabb princípiumait. – Csak hát ideje szembenézni vele – hangzik az itt sommázott ítélet –, hogy ezek immár nem alkotói szemléletet tükröznek, hanem egy konkrét film, az Eső előtt egykoron kompakt művészi világot teremtő eszközei.

Manchevski kiürülését Forgács Iván Jancsó Miklóséhoz hasonlítja, azonban bármennyire találónak tűnik is a hasonlat, ide már nem fér a gondolatmenet bővebb kifejtése. Lezárásképp csupán annyit még, hogy Milcho Manchevski Amerikából érkező hírek szerint többek közt a Banana Filmmel karöltve a Kaymak (bizonyára Kajmak) című fekete komédia forgatására készül. – Furcsa romantikáról szól majd, ugyanakkor tabu témákról – így a rendező.