Pedig idáig úgy volt, hogy nagyon is kell. Persze, nem a szlovén fővárosról van szó, hanem az annak német nevét viselő, sokszínű, sokrétű avantgárd együttesről, amely a nyolcvanas évek legelején alakult egy kis szlovén ipari központban, Trbovljében. Úgy szerzett magának – tehát mint Laibach – eléggé rendes hírnevet az akkor még meglévő Jugoszláviában, miként annak a határain túl is. Elsősorban német nyelvterületen, mert nem egy zeneszámuk létezik német szöveggel, de nagyot kavartak például – jócskán emerre az időben – a messzi Észak-Koreában is.

Ez a jövő: A Laibach nem mehet Kijevbe

A Laibach – tudtunkkal ugyebár – ma is aktívan turnézik, koncertezik, szép számú közönsége van mindenütt, amerre megfordul. Közben eléggé ellentmondásos visszhangja tud lenni ezeknek a vizuálisan rendkívül színes, hangos akcióknak, amelyek bizonyos elemeiben az avantgárd színházhoz közelítik a csapatot. Például a velük rokon Vörös Pilótához vagy Pilótákhoz (Rdeči pilot/i/), csakhogy ők nem vörösek, inkább feketék. Értsd: inkább feketeingesek – köztük nők is –, akik különös előszeretettel használják a kissé átstilizált náci jelképeket. Így például a horogkeresztet, ami akkor is az, ami, ha karácsonyi fenyőágak és gyertyák díszítik. Világos, hogy ez inkább provokáció akar lenni, ami egyébként rendesen működik. A You Tube-on utolérhető klipjeik úgyszintén nem egy vitát váltottak ki. Persze, hírnevük ettől hasznosan gyarapszik, miközben ők kitartóan állítják: mindössze annyira fasiszták, amennyire festőművész volt Adolf Hitler. – Persze, ennek a bukfences logikáját eléggé meg lehet kérdőjelezni, de nem fontos.

Arról van szó pontosabban, amit mostanság lehet olvasni szerte – a magyar sajtóban is –, hogy ennek az ellentmondásos, sokféle képességű zenekarnak kijevi fellépését visszamondták a szervezők. Az eseményre március 31-én került volna sor, és a háború kitörése óta ez lett volna az első eset, hogy egy ilyen jellegű és kaliberű külföldi zenebanda vendégszerepel az ukrán fővárosban, amely koncertnek az összes bevételét, utolsó petákig jótékony célokra fordították volna.

– De hát akkor meg mi történt? Hm… hm.

Jó, ne hümmögjünk, hanem nézzük striktül tovább. (!) Vélhetően itt nem (csupán) a fasiszta allúziók és hasonlók torlaszolták el a szabad utat, váltottak pirosra a virtuális szemaforon Milan Fras multimediális bandája előtt, hanem egy ennél érdekesebb dolog. Nevezetesen az, ami leegyszerűsítve úgy szól, hogy a Laibach mintegy szembement azzal a kívánt állásponttal, amely szerint kategorikusan azt kell vallani, szívből hangoztatni, hogy minden orosz ember hitvány, meg hogy az egész orosz művészet nem ér egy fabatkát sem.

Magyarán: úgy szar, ahogy van.

Ha olcsón viccelődnénk, mondhatnánk, hogy Milan ettől szinte frászt kapott, azonban mellőzzük ezt a silány poént, még ha véletlenül elsütöttük is! Mindenesetre érzékelhető, hogy a Laibach-társaság tagjai baromi rossz viccnek tartják a dolgot, és hogy valójában nagyon távol állnak a totalitárius fekete-fehér látásmódtól. Így aztán nem hajlandók elfogadni ezt a megkülönböztető, automatikusan – értsd: gondolkodás nélkül – kizáró tézist, amely szerint csakugyan értéktelen, sőt rossz, ami orosz. Mert például Csajkovszkij, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Bulgakov, Tarkovszkij stb. még elmeháborodottan sem nevezhető ócskának, sőt… Ám: mégse ez borította ki igazából a bilit az ukrán szervezőknél, hanem ami a The Guardianben jelent meg az ottani háború kitörését illetően. A velük készített interjúban Laibachék azt mondták, hogy szerintük az valójában egy Oroszország és az Egyesült Államok közti, geopolitikai konfliktus, amit Ukrajna szenved el. Az egy cinikus proxy háború, ami a pénzügyi tőke geostratégiai érdekeit szolgálja. – Hát szörnyű, mondhatnánk, közben próbáljuk csakugyan megérteni.

Mindenesetre már az előhangok tagadhatatlanul nagy hullámverést váltottak ki, így a koncert szervezője, hogy megelőzze a még nagyobb bajt, lefújta az eseményt. A feléjük kilőtt kritikák hatására a Laibach pedig pár nappal ezelőtt egy Facebook-posztban arról írt, hogy a lehető legnagyobb mértékben támogatja Ukrajnát, az ukrán népet és Kijevet. Véletlenül sem állt szándékukban megsérteni az embereket, vagy az emberfeletti küzdelmüket lekicsinyelni. Arról is beszéltek – itt is –, hogy az orosz művészet, az irodalom és a zene nekik mindig is fontos lesz, ettől függetlenül azonban az orosz vezetést agresszornak tartják, a pusztítást elfogadhatatlannak, és szerintük nem lehet geopolitikai problémákat fegyveres módon kezelni. (Hát még szépen, emberségesen orvosolni.)

Ez sem hangzik el Kijevben a Laibachtól még “provokáció” gyanánt sem: Rossiya (Screenshot: Laibach)

Mindazok számára, akik kételkednek a nézeteinkben – írták –, hadd tegyük még egyszer világossá, hogy Oroszország a fő agresszor ebben a pusztító politikai és geostratégiai összecsapásában. Az orosz hadsereg fegyveresen, jogtalanul hatolt be idegen területre, és indította el ezt a szörnyű háborút. Ukrajnának ebből fakadóan minden joga megvan ahhoz, hogy megvédje magát, és minden eszközzel meg kell tennie azt. – Ebben feltétel nélkül támogatunk benneteket – üzente immár falra hányt borsó eredményességével Fras. – Ezért mennénk Kijevbe, egyúttal pedig fel is szólítjuk a világhatalmakat, hogy mielőbb üljenek le a tárgyalóasztalhoz, vessenek véget ennek a szörnyű mészárlásnak, ahogy minden más háborúnak és katonai konfliktusnak szerte a világon.

Egyébként a Laibach eredetileg az Eurovision nevet adta a rendezvénynek. Utalva arra, hogy idén Ukrajnának kellett volna megrendeznie az Eurovíziós Dalfesztivált, amelynek házigazdája végül Liverpool lett.

P. S. Csak egy fél gondolat még ehhez. Ha már Putyinék azt is tudják hangoztatni, hogy nácivadászatra mentek Ukrajnába, amit sok ukrán igazságtalannak tart, mintegy alaptalan rágalomnak, hogy Ukrajnában népszerű a fasizmus, akkor nem az oroszok malmára hajtaná a vizet a Laibach esetleges sikere Kijevben? Fellépéseik összes külsőségével együtt, persze. Lehet, a szervezőknek ez is megfordult a fejében. (Mert mégis…)

---

---

Holmi furcsa figurák – fekete-fehér “színárnyalatokban” – szaladgálnak, dobognak, Nagyfőnökük szerint “öszölődnek” a színpadon: emelik fel, teszik le, húzzák-vonják, taszigálják egymást stb. Cselekszenek olyasmiket, amikre pontosan már nem is emlékszik e sorok írója. Lehet, csupán mulatságos káosz lenne az egész, ha nem láthatnánk rögtön, hogy sokkal komolyabb dologról van szó. Remekül kitaláltról, rendesen kicentizettről, szóval jól megcsináltról. Bőr, izom és csont keményen egymásnak feszül. Úgy néz ki, mint egy több embert szünet nélkül működtető hús-vér örökmozgó – ez a Nagy József-féle mobil.

– Megállás nélkül az utolsó tapsviharig? – kérdjük mi innen, majd hozzátesszük, hogy utána majd lehet biliárdozni, meg pecázni az otthoni Tisza-parton. Meg rajzolgatni, meg ilyesmi. Fotózni és hasonlókat művelni. Hm… akár még a színházilag is aktív évek alatt.

Kacsákat etetni? Mert mondták még rég, mondta maga Szkipe is, hogy házat épít-bővít odahaza a vajdasági Magyarkanizsán. Ilyen lesz, meg olyan lesz, hosszú és széles, meg ez lesz benne, meg az. A Világsarok NON-STOP című könyvben a lelkes szerző úgy írja, hogy ő jómaga olyannak képzeli azt az építményt, amelynek szobái rejtett fiókok módjára csúsznak egymásba, ha éppen úgy kell. Az ágyak teleszkóp-szerűen kihúzhatók, a táncos lábú asztalok önmaguktól mozognak, az ajtókon csak hátrafelé lehet kimenni, vagy tótágast. Vagy esetleg épp kacsajárásban, az ablakokon pedig csak úgy tudsz kilátni, ha az a tucatnyi ziháló figura egymásra mászik, valamiféle tornyot képez, és te vagy közülük a legfelső. – Akkor látod odakünn, mert ellátsz akár Pekingig: azt a bizonyos kacsát.

Ha nem éri a memóriáját katasztrofális szélütés vagy valami hasonló – fűzi hozzá folyvást körmölő, szóban forgó könyvecskét is jegyző emberünk –, valószínűleg egész életében emlékezni fog Szkipe Franciaországban működő JEL Színházának előadásaira, kiváltképp a PEKINGI KACSÁ-ra. És hogy mikor is látta első ízben? Hát, sok évvel azelőtt. Hol is? Azt hiszi, a budapesti Szkénében. De mintha tegnap lett volna, és akkor egy nap alatt állt volna össze az összes többi előadás pl. a WOYZECK-ig? Meg azon is túl?

Na, nem, de mintha.

Valójában az történt, hogy jó sok idő elillant közben. A ház elkészült, vagy még készülőben? Jóska mindenesetre egyre többet tartózkodik otthon. Sokat tanulmányozza a Tiszát, legalábbis tudomásunk szerint, és nem rég egy remek kis kiállítása volt a túlparti Törökkanizsán. Lepkés plakátja szerint ugyan az már bezárt, de emléke élénken él tovább. Például a magyar KULTÚRA/KULTURA. HU weboldalán, ahol egy ezzel a sokoldalú művésszel készült hosszú, színes, részben amolyan „átmesélő”, azzal együtt lényegre törő interjút olvashatunk Szerda Zsófia tollából, aki príma kis fotókat is készített a helyszínen, és aki erről az eseményről első nekifutásban a 7 Napnak tudósított (némelyest rövidebb formában, persze). Megjegyzendő, hogy Zsófia elsősorban Tolnai-szakértő, de ebben az esetben – némi joggal tán – azt is lehet mondani e két jeles férfiú esetében, hogy nem esik, azaz – bizonyos értelemben, persze – nem esett messze az alma a fájától. Észrevehető módon rokonlelkek. Mintegy nyújtják egymás felé a kezüket, és ezzel valójában segítenek Zsófinak is.

Ebben a (privát) KOZMOSZ-ban Törökkanizsán, amelynek kétnyelvű tárlatvezetője maga Nagy József volt, Tolnai Ottó is mondott egy szép bevezető beszédet. Abban röviden elbeszélte, mely rögös út vitte Jóska barátját – Belgrádon és Budapesten át – Párizsba, a világ kulturális centrumába, a legendás pantomim-maestro, Marcel Marceau iskolájába. Elmesélte például azt az érdekességet, hogy Szkipe eleinte modellek után rajzolt, így még a híres Borsos papucsos Viking nevű fiát is megrajzolta otthon. Hogy Budapesten művészettörténetet tanult, ám minden tanára azt sugallta: vágjon neki bátran a világnak. Szárnyaljon szabadon! Higgye el, hogy a franciák fővárosa nyitva áll előtte, Jóska pedig elmesélte, milyen piszkosul csóró volt eleinte, aztán fokozatosan javult a helyzet. – Nekünk meg most emitt a szárnyalás motívumáról a Pillangók szabadok c. régi amerikai film jut eszünkbe a felejthetetlen nyáribúza-hajú Goldie Hawnnal. Egészen más műfaj, persze, attól azonban a cím még emblematikus, a szabad asszociáció működik, és lehet akár kissé felszabadultabban nevetni is rajta (vagy rajta is).

Ahogy a polgártársak derülhettek a Művészen, akinek a kiállított fotók meg a Moholy-Nagyra hajazó fotogramok, egyáltalában a műveinek egy részéhez mindenféle tücsköt-bogarat, száraz paripacitromot és úton ellapított békát kellett összegyűjtenie Kanizsán. A komikum benne van, ugyanakkor lehet, akadtak olyanok is, akik azzal a babonás félelemmel nézték őt, amellyel csak az indiánok tudnak nézni: a Szent Bolondra. (UFF.)

P. S. Egyszer csak úgy – hogy még ezt is ideírjam immár egyes szám első személyben – megjelent nálunk Pesten, a kissé korhadt Király utcában Szkipe. Csak úgy, tényleg, párduclépteivel feljött a lépcsőkön, majd becsöngetett. 2001 vagy 2002 karácsonyán? Jött és velünk maradt arra az ünnep estére. Készült is arról egy fotó, azóta elveszett, amelyen rajta vagyunk átölelkezve mindannyian, az akkor kissé ferdére sikerült karácsonyfa alatt. Azért homályos a kép egyik sarka, mert belelógott a csillagszóró. (Az is Moholy?) Ettünk, aztán meg rágyújtottunk és ittunk, míg a feleségem egy kicsit sertepertélt a konyhában. Nos, akkor azt mondtam a székében hátradőlő Szkipének, hogy figyelj! Én már annyiszor láttalak színpadon, mozgásban, az izmos Kathleen Reynoldstól kezdve a törékeny, aranyhajú Cecile-ig, vagy addig a gyönyörűséges kis, koromhajú vietnámi csajig, mindegyikükkel mozogtál. Ám én még az életben, a civil életben nem láttalak táncolni bárkivel is. Szoktál? – És tudjátok, mit válaszolt erre a Szkipe, aki egyébként néha (dupla) Viszki? Semmit, éppen semmit. Mosolygott titokzatosan, ahogy csak ő tud. Azzal a hamisíthatatlan arckifejezéssel. Aztán fújt a levegőbe három (vagy öt?) eukaliptusz füstkarikát.

---

---

Valamely régi esős éjszakán történik, hogy elbeszélőnk hirtelen felriad álmából. Átfordul a másik oldalára, ám hiába próbál visszaaludni, csak hánykolódik, igazgatja a párnát, nem sikerül visszamerülnie „az álom tavirózsás vizébe”. Érzi, hogy ismeretlen félelem keríti mindjobban a hatalmába. Először szabadulni próbál tőle úgy, hogy kapásból számokat szoroz és ad össze, régi tanulótársainak a nevét sorolja fel, ám hiába.

Aztán nyomást érez a fejében, szúrást a mellkasában. Szíve kalapál, izzadtság ül ki a homlokára, és ebben a pillanatban egy hang üti meg a fülét, amely gyereksíráshoz és elkínzott állat nyögéséhez hasonló. Olyan, amelytől megdermed a velő a koponyában, miközben a gerincen rettenetes borzongás fut végig. Egyre erősebben és erősebben ismétlődik, aztán panaszos üvöltésbe csap át, nyomában fenyegetésbe. Rövid szüneteket tart, majd még nagyobb erővel folytatja. Halálra rémült elbeszélő erre kiugrik az ágyából, majd kisiet. Amikor kinyitja az ajtót, hallja, hogy az egész helyiséget betöltötte már ez a nyögés, pokoli vartyogás.

– Béka volt az, de milyen béka! – hadarja tovább szinte sikítva, mert ő még soha nem látott olyat. A konyha sarkában ücsörgött az a valami, a teknő mögött, és szőrök voltak a testén, szeméből zöldes lidércfény világított. Undok szájából csak úgy ömlött a rémületes hangok áradata, mintha valami felsőbb hatalom parancsára végezte volna pokoli énekét. Elbeszélő villámgyorsan rávetette magát, rátérdelt arra a hideg, undok testre, mire az hatalmas bömbölésbe kezdett. Fogta ezt a valamit, felemelte, majd teljes erőből odacsapta a konyha kövéhez. Úgy koppant, mint egy vasgolyó, de hirtelen talpra állt, aztán méternyi ugrásokkal igyekezett vissza a sarokba. – Ezt az érdekes viadalt itt nem meséljük végig, mert ennyi is elég bizonyítékul ahhoz, hogy akinek a fantáziájában ilyesmi képes megfoganni és lejátszódni, annak igazán nem eshet nehezére kitalálni egy remek kis, esetleg a Palicsi-tó „nagy kuruttyos vizéig” kigördülő túrát Szabadkán. Kedves alkalmi vendégével természetesen, Arábiai Lawrence úrral, azzal, akit például olyan híres színész örökített meg a filmvásznon, mint Peter O'Toole. De most nem ez igazából a főtéma, meg nem is Csáth Géza evidensen beteg idegrendszere, meg a páratlan szuggesztív írói ereje, hanem az a 100 régi Fortepan-fényképpel illusztrált, magyar-angol nyelvű könyv, amely mintegy (nem közvetlenül dokumentáló) emléket állít ennek a valóság és az álomvilág határmezsgyéjén lezajlott, gyaníthatóan képzeletbeli eseménynek. – Ennek a Nagy Fényes Vakus Találkozásnak.

Címe: Ó, TI SZABADKAI SZÉP NAPOK! / OH, YOU BEAUTIFUL DAYS OF SZABADKA!

(Megjelent tavaly, kiadója a Zucker Művek, szerkesztője dr. Dévavári Zoltán.)

A szövegíró, Negyela László Márk szerint, valós számítást követően pont száztizenegy éve van/volt ennek a gyaníthatóan képzelet szülte sétának, amelynek egy párhuzamos valóságban – ahol az időnek és a vele kézen fogva járó folyamatos változásnak nem lenne akkora hatalma, mint a mi világunkban – most szervezőbizottságot alapítanának Szabadkán, hogy a szóban forgó vizitet megünnepeljék. Minden bizonnyal emlékünnepélyt rendeznének, a nőegyletek egymással versengve bálokat adnának a Pest Szálló termében, az uraknak ünnepi vacsora lenne serényen felszolgálva az Arany Bárányban, és így tovább. Még erősebb tömörítésben (hajrá!) tovább: díszvilágítást rendelnének el, és napokig erről cikkezne a Bácsmegyei Napló. A mi világunk realitásában viszont, véli-mondja-írja a folytatásban Negyela, a rendezvény emléküléssé és koszorúzássá egyszerűsödne, az illetékes atyafi ottlétéről pedig csak a „megtisztelte jelenlétével” frázisát használná az újságíró. Aztán ezzel a „mi lenne, ha…” itt véget is ér, mert idők és korok elszelelnek, s ahogy Szabadkán, úgy nagy általánosságban már másutt se nagyon emlékeznek Thomas Edward Lawrence úgyszintén dús fantáziával megvert író, kalandor, nem utolsósorban vakmerő katona alakjára. – Igazándiból ma annak is örülni kell, ha még tudják errefele, ki is volt Csáth Géza.

A kiszínezett Csáth Géza

Figyelemkeltő felvezetőjében szövegíró azt is elmondja még (itt majdnem zárásként a leereszkedő bársony függöny előtt), hogy egyszer megkérdezte tőle egy másik ügy kapcsán bizonyos Hajnalka, miért érdekli őt mindez? Nos, neki is azt üzeni ő (N. L. M.) Molnár Jenő riposztjával ama messzi 1924-ből, hogy annak, aki Szuboticán született, még akkor sem szabad megfeledkeznie bácskai voltáról, ha egyéb köze nincs is a városhoz, minthogy ott verte fel csecsemő-vinnyogásaival a derék szomszédok házának (süket) csendjét.

– Jó, jó, de tudjuk-e, mi fán…? Terem a FORTE-PÁN? – sóhajtunk nagyot halovány mosollyal, lelki szemünkkel a múltba révedve, talán az elröppent kismadarat keresve báván és kábán.

CSÍZ!

SZÍNES TINTÁKRÓL ÁLMODTUNK: Vajon milyenek voltak a múlt szinei?

Örömmel újságolhatjuk tüstént, hogy remekül áll a dolog, mert ezt is megtudhatjuk dióhéjban az itt lapozgatott kötetből. Annak a „very nice” végén áll fehéren-feketén, hogy a Fortepan egy online archívum, amely két derék férfiú kezdeményezésére jött létre 2010-ben. Nevük Szepessy Ákos és Tamás Miklós, amit beszkenneltek, kettejük kiadós gyűjteménye. Húsznál is több év kidobott albumaiból, negatív filmjeiből állt össze ez a „galéria”, amivel elsősorban a jórészt ismeretlen fotósok gazdag hagyatékára szerették volna felhívni a figyelmet. A fényképeken nyaralások, hétköznapi ünnepi jelenetek, utazások, különféle portrék és egyebek láthatók. Oroszlánrészük Budapesten lomtalanított anyagból származik. A munkák szabadon felhasználhatók, és ha jól értjük, éppen ez is lenne a fő cél, hogy minél többen láthassák.

P. S. A könyv röviden elmondja, hogyan jelentek meg a 19. század végén Szabadkán szintúgy a műkedvelő fényképészek, s hogyan lett aztán – az urak után – a polgárság alsóbb rétegeiben csakúgy kedvelt tevékenységgé a fotózás. A kiadás vizuális mellékletei lazán követik a szöveget, amelyben ha nincs is szó az angolul rémesen beszélő vámpír Lugosi Béláról, de például Blaha Lujzáról igen, ahogy más még némelyest fénylő, vagy már teljesen kihunyt, az ég boltozatáról lehullott csillagról és csillagocskáról. (Valódi, vartyogó BÉKA nincs köztük.)

---

---