Én énekelek ott

Olvasási idő: 3 perc

Vagy inkább: Én dalolok ott – ahogy ez magyarul szebben, dallamosabban hangzana, ám akkor kevésbé emlékeztetne Dušan Kovačević szerb íróra, drámaíróra, forgatókönyvíróra, aki a legendává vált Ki énekel ott feketébe hajló road movie szövegírója is. Kovačević a titói Jugoszlávia történetében fontos szerepet játszó 1948-ban született valahol Szabács (illetve Šabac, a szerbiai műnépzene Nashville-je) környékén, ahol a rókák pingpongoznak a nyulakkal, s varjak fütyörésznek a fán. Gimnáziumot Újvidéken végzett, dramaturgiából pedig Belgrádban diplomázott, ahol jelenleg is él. Sok jó „mókás munka” fűződik a nevéhez, többek közt a Balkáni kém vagy a Szent György megölé a sárkányt is, most azonban másért emlegetjük. Ugyanis a miénkkel megegyező címmel – nem meglepetés, hiszen tőle kölcsönöztük! – egy lírai kötete áll megjelenés előtt, nagy meglepetést keltve a távolabbi olvasók köreiben. A könyv, amelynek kiadója a belgrádi Laguna, állítólag holnap jelenik meg, így nem mondható, hogy elveszítettük volna a lépést a száguldó idővel.

A beharangozó, cseppet sem fitymáló szövegek szerint a mű sajátos lírai önéletrajz. Nem csak verseket tartalmaz, hanem elmés kommentárokat is, röpke széljegyzeteket (amolyan mandzsetta-firkantásokat), nem utolsósorban rövidebb történeteket, amelyek így vagy úgy, de egy-egy költeményhez tartoznak a zökkenőmentes illeszkedés szabályai szerint. Én énekelek ott Én énekelek ott ja to tamo pevam dusan kovacevic v Egyébként az egész textus négy ciklusra oszlik. Ezek a Ki énekel ott, a Tizenkét vers tizenkét hónap alatt, a Nem rossz embernek lenni és a Családi album. Értők számára különös ínyencségnek ígérkezik, hogy a nagy népszerűségre szert tevő énekelt dalokhoz, azok előadóihoz is sok érdekességet fűz a szerző. Vélhetően például a Bajaga-kompániához, akik sikerre vitték egy-két rímes, felettébb míves, költői pillanataiban megihlett alkotását. Ugyanakkor nyilván nincs elszakadás ebben a gutenbergi kiadványban a film világától sem, és sok lehet a moziról szóló szellemes megállapításból ugyancsak a két fedőlap között Dušan Kovačević részéről, aki 2011-ben eredeti humorban dúskáló életművéért Aranypulyka Díjban részesült a jagodinai fesztiválon. Széles mosollyal vette át például Dejan Mijač rendezővel ellentétben, aki azt morcosan elutasította valamivel előtte.

Egyébiránt kevesen tudják, nem kell ehhez itt villámgyors ankét, hogy a Mesečina c. világvisszhangos szám is (nem tévesztendő össze Beethoven Holdfény-szonátájával) szerzőségét illetően jórészt Dušan Kovačevićhez kötődik, másrészt Emir Kusturicához. Nem utolsósorban, persze, Goran Bregovićhoz. Hírneve ezzel együtt a dobogó legfelső helyére illő Slobodan Šalijević roma rezesbandájának köszönhető. „Nincsen többé se nap, se hold… elvitte a háborús bolond… /éria/… tu-tu-tu…”







Underground (Андерграунд) 1995 Emir Kusturica Én énekelek ott Én énekelek ott hqdefault
Underground (Андерграунд) 1995 Emir Kusturica


A lassan végéhez közeledő rapszodikus történet leágazásához tartozik – Kovačević nincs ebben benne –, hogy Kusturica és Bregović aztán kutyamacska-JAJ!-ra emlékeztető viszonyba került egymással. Pontosan hogyan és miért, az erről szóló értékes tudás nincs e sorok írójának maradéktalan birtokában. Nincs az orrára kötve, hogy például szó szerint összeverekedtek volna, eljutottak-e balkáni vérmérséklettel a csattanó pofonig, azonban a saját jól feltöltött élménytárában ott van még elérhetően az a beszélgetés Kusturicával, amelyet egyszer régebben a győri Mediavawe filmfesztiválon folytatott annak népes közönsége előtt az akkor már világszerte ismert rendezővel.

Kusturica filmzenéi kapcsán normálisan felvetődött Bregović, felvetődtek az ő dolgai úgyszintén, miként az egykori jugoszláv pop-rock szcéna ikonikus együttese, a Bjelo Dugme is. Kusturica – hát, fogalmazzunk így: – magasról letojta akkor és ott a Fehér Gombot. Mondván, hogy egy fals jugoszláv trendet lovagolt meg, az ütődött Bebek általában összekeverte a dallamokat meg a szövegeket, Gorannak meg egyébként sem volt soha semmi eredeti ötlete, ennek ellenére kitartóan gyártotta a muzsikát, mint egy megkergült dzsubox, csak ezt nála, Emirnél, nem lehet örökké eladni.

Emir Kusturica azért mondott pár szép szót ugyanitt Dušan Kovačevićről, csak az a file már elveszett. Később koncertet adott ugyanott az elképesztő módon pattogó gumigömbbé alakult frontemberrel, dr. Nele Karajlićtyal és a Zabranjeno pušenje együttessel. Fellépésüket egy híres olasz western, a Volt egyszer egy Vadnyugat szintén legendás betétzenéjével kezdték. Emir basszusgitározott. Nota bene! Kimondottan nem volt szép tőle, amit a szervezők is megjegyeztek, hogy amikor csúcsfokára hágott a hangulat, a teljesen felhevült közönség részéről a valaki által beadott, illetve a pódium sarkára helyezett flakon bort Kusturica lerúgta a színpadról. Nem gondolom, hogy ezt bármely körülmények közt Kovačević megtette volna, bármelyik helyzetben is. Inkább kerített volna hozzá gyorsan egy pulykaszendvicset, aztán megosztotta volna. Vagy csak a közelgő karácsony miatt hiszem így? Mindegy. Ahogy hallom, ők ketten sincsenek már valami fényesen. De itt kanyarodna rá jobb sorsra érdemes kis szösszenetünk a sárgás lámpafényekben úszó bulvárra.

Annyit illik itt még megjegyezni, hogy az Én énekelek ott ugyancsak szellemes illusztrációit Goran Ratković készítette az író hol fanyar, hol gyilkos humorának jegyében. Telitalálat!



Én énekelek ott Én énekelek ott balkanac nagy