Sziporkák a lőporos hordón

Aki ezt a nem túl biztonságos sportot briliáns módon űzni tudta echte “balkáni módra”, filmrendező volt. Goran Paskaljevićnek hívták, és most – mondhatni, ugye, az idő vad vágtájában, hogy szinte imént történt, tehát iménti – szeptemberben hunyt el, méghozzá Párizsban. Parlez vous… ’bem ti lebac. Hetvenhárom éves korában érte utol az általa megannyiszor dührohamig ingerelt halál. A szerb szerzői film egyik legjelentősebb rendezője és forgatókönyvírója a szikár életrajzi adatok szerint Belgrádban született, a prágai akadémián diplomázott, s kezdetben dokumentumfilmeket, tévédrámákat készített a szerb fővárosi televízió megbízásából. Első nagyjátékfilmjét, A strand téli őre című művét 1976-ban forgatta. Több mint harminc doku- és tizenhárom játékfilm, köztük a Lőporos hordó (1998), a Valaki más Amerikája (1995) és az Argentin tangó (1992) fűződik nemzetközi mozis berkekben is jól ismerten csengő nevéhez. A kritikusok ország-világ szerte szerették, szeretik a filmjeit, ahogy az sokszor megfogalmazódott immár: az emberi gyarlóság, esendőség, elesettség és elkeseredettség empatikus, mélyen átélő ábrázolásáért.

https://www.youtube.com/watch?v=h59T5cyp- Vk

Munkáját számos elismeréssel jutalmazták. ’98-ban az ihletésében evidensen Jim Jarmusch nyomán járó – oh, Gena Rowlands, mit nem adnánk érdted! – Lőporos hordó lett a legjobb európai film a Fipresci szerint, két évvel később a Csodák ideje a spanyolországi San Sebastian filmfesztjén aratott sikert. 2001-ben a Variety folyóirat az év öt legjobb rendezője közé sorolta. Egy évre rá Paskaljević elsőként örvendhetett az ún. Bernhard Wicki-elismerésnek, a német filmkészítők ma már eminens békedíjának. – Mindebből látható, hogy Goranék házában vitrin nem maradhatott üresen.

És az ő esetében is felmerül a kérdés ugyanakkor és sajnos: mi a fene baj volt a hazával? A legnagyobb problémát természetesen maga Slobodan Milošević háborús filmrendezése jelentette. Emellett, úgy látszik, hogy nem lehetett tűrni Goran szabad szájú, feketehumorban is bővelkedő megnyilatkozásait, ezért az ellene indított, halálos fenyegetésekben bővelkedő (sajtó)kampány elől Franciaországba menekült azon a jól bejáródott “migráns” útvonalon, amelyet annyian használtak előtte, de csak kettőt említsünk a nagyok közül: Dušan Makavejevet, vagy az írók közül Danilo Kišt, akinek mellesleg az édesapja szerkesztette könyvvé egykor a jugoszláv vasutak menetrendjét. Utazott az Anatómiai lecke nyomában a rendező, mint a kutya, amelyik szerette a vonatokat.

Apropó. Kétségtelen, hogy a felsoroltak mellett az egyik legjelentősebb, egyben legnépszerűbb filmje Paskaljevićnek az 1977-es Kísérlet a szabadulásra. (Kedvencünk.) Ez utóbbi eléggé elfuserált magyar változata különben a Pas koji je voleo vozove eredeti címnek (Egy kutya, amelyik szerette a vonatokat). Kár volt ebből ilyen simán kihagyni azt a szerencsétlen ebet, aki imádja a másodosztályú fülkéket, a zakatolást, a sorompók/bakterházak csilingelését, és ebbéli szenvedélyének nem tud ellenállni, még ha fenéken billenti is (tkp. seggbe rúgja) a kalauz, ezért jól tudja, hogy attól az egyenruhástól menekülnie kell, mert leveri a töködet, mint a rendőr a hőzöngőnek. Talán tényleg meg sem állna Párizsig. (’Ti boga… vaúúú!)

Szóval, ebben a megható filmben, amelyik talán a legfeltűnőbben viseli magán a Maestro keze nyomát, arról van szó, hogy nem csak ez a kutya igyekezne valahová valamelyik lepukkant állomásról, ahol a kóbor ebek gyülekeznek Szerbiában, hanem az embertársak is. Vajon miért? És hogy miért tűnik fel a Frankhon úgy, mint valóságos (egyébként talmi) Ígéretföld – a kivert kutyák számára legalábbis? Hát, ahhoz inkább nézzük meg, illetve netán olvassuk el a műveket. Mert Paskaljevićet íróként is jegyzik. Persze, elsősorban a prózai forgatókönyvei okán, s nyomán. – A líra nem annyira jellemző rá ugyanakkor, bár gyakran meg tud jelenni – próteuszi százféle alakot öltve – Goran filmjeiben.

A magyar filmkritika Bori Erzsébet személyében a Lőporos hordót emelte ki úgy, mint legfontosabb alkotását a megboldogult szerb művésznek, párhuzamba állítva itt már letárgyalt Želimir Žilnikkel és a kiemelkedő, Márványsegg c. alkotással. – A Lőporos hordónak abban van a rendkívüli ereje – így Bori –, hogy nem kiélezett, szélsőséges helyzeteket, elvetemült hivatásos bűnözőket és két vérontás között szabadságolt háborús bűnösöket mutat. A mindennapi élet egyszerű és durva tényeiből rakja ki elénk a nagy szerb éjszaka arcképét. Az emberek mennek a dolguk után, isznak egy sört a haverral, randevúznak a szerelmükkel. Szinte szó sem esik a tavalyelőtti vagy az idei háborúról, irtandó, gonosz másfajúakról, napi politikáról. De elvadult viszonyaikban, minden mozdulatukban ott van az, amiről nem beszélnek, ami megtörtént, ami folyik tovább, és kitéríti a lépéseket, megmásítja a beszédet. A hordót megtömték puskaporral és rászorították a fedelet.