Törökország és a szíriai fejlemények

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Az Aszad-rezsim a török határ melletti Idlibből induló offenzíva nyomására tíz nap alatt összeomlott. Az ország hatalmi viszonyai átrendeződtek, rengeteg kérdőjelet vetve fel, s fejtörés elé állítva a régió számos hatalmát, így Törökországot is. Különösen annak fényében, hogy Ankara nélkül erre a változásra sor sem kerülhetett volna. A damaszkuszi rezsimet megdöntő legfontosabb csoport, a Hayat Tahrir al-Sam sikerében Törökországnak kulcsfontosságú szerepe volt. Nem a mostani offenzíva idején nyújtott segítsége miatt – török csapatok (hivatalosan biztosan) nem vettek részt a november végén induló támadásban, noha az akcióra minden bizonnyal Ankara (hallgatólagos) jóváhagyásával került sor.

Törökország eredetleg nem a HTS-t szerette

Törökország az előző években, különösen a 2017 elejétől induló ún. asztanai folyamat révén a szíriai Aszad-ellenes csoportok részére de facto egy menedéket épített ki a Hatay-jal határos Idlib tartományban. Az asztanai folyamat során az ország különböző részén lévő ellenállási gócok jelentős részét orosz és iráni támogatással a kormányerőknek sikerült felmorzsolni, amit részben úgy értek el, hogy a fegyveresek egy része Idlib tartományba vonulhatott vissza.

Ez a terület Ankara felügyelete alá került eredetileg 2017 végén ellenőrzési pontok felállításával. A török hadsereg alakulatai megjelentek Idlibben, de nem alakult ki valós kontrol.

A következő években a területen belül a különböző „ellenzékinek” nevezett radikális csoportok közül az al-Kaida egyik permutációjaként a Hayat Tahrir al-Sam (HTS) emelkedett ki győztesen.

A HTS számos dzsihadista csoport felszámolásával vagy épp integrációjával, a hatalma stabilizálása után megpróbált a saját kormányzóképességét erősítve egy, az Iszlám Államhoz képest mérsékeltebb és élhetőbb környezetet teremteni Ankara kényszerű oltalmát élvezve.

Törökország ugyanis eredetileg nem a HTS mellett tette le a voksát: 2018-ban a Nemzeti Felszabadítási Front néven egy hozzá lojális erőt szervezett, amely azonban a HTS-sel szemben végzetes vereséget szenvedett, s 2019 elejére kiszorult Idlibből.

Így Ankara a közvetlen ellenőrzés alatt kénytelen volt kompromisszumot kötni a HTS-sel: a lehetséges menekültválság elkerülése érdekében (Idlib saját lakosságán kívül több millió belső menekültnek lett otthona) megkapta a lehetőséget a túlélésre.

A török beavatkozások

Erre szükség is volt, mivel az Aszad-erők 2018 őszi támadása előtt először Törökország Oroszországgal egyezkedve diplomáciailag avatkozott be, majd pedig 2020 február végén a Tavasz Pajzsa nevezetű hadművelettel, amikor pár nap alatt komoly veszteséget okozott a szíriai fegyveres erőknek, s kiharcolta 2020. márciusában a fegyverszünetet.

Noha nem szűntek meg az ellenségeskedések és az orosz bombázások, lényegében a török beavatkozásnak köszönhetően a HTS stabilizálhatta hatalmát (bár ez nem jelentette továbbra sem, hogy egyedüli fegyveres erővé vált volna Idlibben).

Törökország nagyobb sikert ért el északabbra: az ottani fegyveres csoportokat sikerült 2019-ben Szíriai Nemzeti Hadsereg (SzNH) néven integrálnia, s ezt a területet az előző évek offenzíváinak eredményeképp közvetlen ellenőrzése alá vonnia.

Az Al-Kaida volt parancsnoka, Abu Mohammed al-Jolani Szíria új vezetője, talán (Forrás: X platform)

Az SzNH komoly török támogatást kap(ott), s lényegében ez az egyetlen erő, amely valóban Ankarára hallgat Szíriában. Ez azonban jóval korlátozottabban vett részt az utóbbi napok harcaiban, s erőit akkor is a kurdok által dominált Szíriai Demokratikus Erők (SDF) ellen vetette be.

A meglehetősen nagy autonómiával rendelkező, s nem mellesleg az utóbbi években az SzNH-val számos alkalommal összecsapó HTS meglepetésszerű támadást indított 2024 november végén, kihasználva Irán és az iráni proxyk, elsősorban a Hezbollah meggyengülését az izraeli támadásoknak köszönhetően (arról nem is beszélve, hogy az előző években az izraeliek rendszeresen támadtak Szíriában iráninak tekintett célpontokat).

Mivel a relatív fegyvernyugvás ellenére Aszadnak nem sikerült rendezni az ország helyzetét, az elharapózó infláció, az újjáépítés lassúsága végső soron felszámolta a már korábban megingott társadalmi szerződés alapjait. Legalábbis ezt mutatta a külföldi szövetségesek hiányában a katonai ellenállás gyors összeomlása.

Ez még nem a vége

A helyzet azonban továbbra is képlékeny. Az ország jelentős részét a HTS ellenőrzi, amely a korábbi évek tapasztalataiból építkezve egy mérsékeltebb rendszert próbál építeni. Legalábbis a dzsihadista múlthoz képest a különböző vallási kisebbségeknek nagyobb szabadságot ígér.

Kapcsolódó cikk

A szíriai helyzetet újabb daytoni szerződéssel lehetne megoldani?

Eddig úgy tűnik – a nemzetközi médiának adott interjúk és kijelentések narratívájában mindenképp -, hogy az afganisztáni esethez hasonló „talibanizációt” kísérel meg a szervezet, amelynek komolyságát és legfőképp sikerességét egyelőre lehetetlen megítélni.

S a probléma egyelőre nemcsak az, hogy milyen lesz a rendszer, hanem az is, hogy vajon sikerül-e az egész országot az ellenőrzése alá hajtani. Arra pedig elég nagy az esély, hogy ehhez politikai rendezés helyett további harcok kellenek, így hosszabb távon az sem zárható ki, hogy Líbiához hasonló megosztottság állandósul, Aszad helyett más szereplőkkel.

A bizonytalanságot fokozza, hogy az „ellenzék” sem egységes: a HTS-en kívül további csoportok vannak, az ő integrációjuk sem lesz konfliktusmentes. Arról nem is beszélve, hogy a véglegesen soha fel nem számolt Iszlám Állam sejtjei is új erőre kapnak a hirtelen rájuk törő hatalmi vákuumban.

A valóban török-szövetséges SzNH szintén önálló erőt képez, s Ankara legfontosabb aduásza marad az országban. Az orosz bázisok egyelőre még Moszkva kezén vannak, noha Aszad már elmenekült és a tengerparti rész is megadta magát.

Fegyvernyugvás egyhamar minden esetre nem várható Szíriában (a fegyverraktárakat érő izraeli bombázások tükrében a délkeleti szomszéd sem vár hosszabb távon semmi jót).

A viharos fejlemények egyik nagy nyertese a kommentátorok szerint Törökország. Első pillantásra ez kétség kívül így van: egy Ankarával jó kapcsolatot ápoló, neki kétség kívül sokkal tartozó szervezet megszerezte a Szíria nagyvárosai fölötti ellenőrzést, s az orosz-iráni szövetségi rendszerhez tartozó Aszad-rezsim megbukott.

Ez az, amit 2011 közepe óta a török kormányzat szeretett volna elérni.

Egyúttal sokan kárörvendően dőlhettek hátra: Aszadnak el kellett volna fogadni az előző hónapokban a Törökország által felkínált békejobbot. A fejlemények hatására megindult a török sajtóban és közösségi médiában a latolgatása annak, hogy akkor több millió szíriait haza is lehetne küldeni, ezzel megoldva a menekültkérdést, amely napról napra termeli a társadalmi feszültséget, különösen a még mindig magas infláció súlya alatt.

A kérdés, hogy ezt Törökország megteheti-e. Ugyan kétség kívül jó a kapcsolat a HTS és Törökország között, de az előbbi hirtelen egy kiszolgáltatott szervezetből Szíria urává avanzsált, s különböző nagyhatalmak tárgyalópartnere lett. A politikában pedig „a hála igencsak hálátlanul kezelt fogalom”.

Ráadásul a HTS hatalmának stabilizálásához egy új társadalmi szerződést kell kötni, nemcsak a különböző kisebbségi csoportokkal, de az ország újjáépítését illetően is, amihez nemzetközi segítségre van szükség. Törökország pedig arra képes volt, hogy az általa megszállt területeket fejlessze és ellássa Idlibet, jelenlegi helyzetében azonban sokkal többre nem vállalkozhat.

Másrészt, ahogy néhány török elemző rámutatott, amennyiben az új rendszer tényleg a talibanizáció egy szíriai verzióját valósítja meg, könnyen lehet, hogy a szíriai menekültek miatt Törökország Pakisztán helyzetében találhatja magát.

Törökország és a szíriai fejlemények 2

Kapcsolódó cikk

Újabb háború Törökország szomszédságában

A másik nagy eredmény Ankara számára, hogy sikerült a kurd-arab összetételű Szíriai Demokratikus Erők (SDF) ellenőrzése alatt lévő Tel-Rifatot elfoglalni. Erre többször is kísérletet tett az előző években, Moszkva nyomására azonban mindig visszavonulót kellett fújnia.

Oroszország erejének szertefoszlását mutatja, hogy immár Törökország vissza tudta venni a kezdeményezést. Ankara számára ugyanakkor az SDF és a főbb szíriai kurd szervezetek, így a Demokratikus Unió Pártja (PYD) a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) helyi szervezete, azaz terroristák is veszélyt jelentenek.

E sorok írásakor már javában folynak a harcok az Eufrátesz jobb oldalán az SDF ellenőrzése alatt lévő Manbics és a Szíriai Nemzeti Hadsereg között, illetve megindultak a török határ közelében a török hadsereg támadásai is. Úgy tűnik elérkezett az idő, hogy határai védelme érdekében Törökország megvalósítsa a több tíz kilométeres pufferzóna létrehozását – ehhez viszont a kurdokat támogató Egyesült Államoknak is lesz néhány szava.