A szicíliai párduc története (Lampedusa 1-2.)

Lampedusától a vén Európáig: irodalom, hanyatlás és migráció egy történetben

– Ott van benn, mélyen a tengerben – mesélte valamikor rég húgomék újvidéki házának diófás udvarán egy palermói srác, bizonyos Fausto Prezioso. Tette ezt kellemes kinti csevapcsicsázás közben, mialatt hétágra sütött a nap, lágy zefír lengedezett, s minden olyan remek volt, mint valami szerencsésre sikerült nyaraláson. Mindenkit lekötött az elbeszélése, még a közelben vakarózó kutya is őt figyelte.

Mondta tovább Fausto, hogy az a Szicíliához tartozó kicsi, mindössze olyan öt-hatezer, inkább hatezernyi lakosú sziget tkp. sokkal közelebb van Afrikához, mint Európához. Tunéziához, mint Olaszországhoz, ezért mostanában nagyon zsúfolt ott a helyzet. Riasztóan kevés arrafelé a turista, holott nagyon szép tengerpartja van a szóban forgó festői helynek. – Különben, neve alapján – és itt rám kacsintott egy kis ördögi mosollyal –, az irodalomból is rá lehet jönni, miről beszélek. Hát nem?

– Hát, de – mondtam lezserül, mint aki a világ összes tudásának birtokában van. – A sziget neve LAMPEDUSA. Összefüggésben vele az író neve GIUSEPPE TOMASI DI LAMPEDUSA, híres regényének címe pedig A PÁRDUC.

Nyomatékul még azt is hozzáfűztem, hogy ugyan párduc lett a magyar fordításban, pedig valójában nem is az. Hanem egy olyan szervál féle macskafajta, amelynek olasz nevében ott rejlik amúgy a leopárd lehetősége: „il gattopardo”. Így van?

A regény eredeti címe „Il gattopardo”; általában Leopard (angolul) vagy Guepard (franciául) néven fordítják, hacsak nincs megfelelőbb kifejezés (Gatopardo, spanyolul). Az író valójában a család címerén ábrázolt szervál macskára utalt (Forrás: X platform)

Fausto csodálattal nézett rám, majd hirtelen olaszul kezdett hozzám beszélni, mire kénytelen voltam leinteni. (Ugyanis csak azért tudtam mindezt, mert ahhoz képest éppen nem rég olvastam el a művet magyarul, meg néztem az olasz Visconti-féle filmváltozatot is, de hát nem kell mindent azonnal kifecsegni.) Így aztán visszatértünk az angolra, és már angolul koccintottunk: CHEERS!

– Éljen a LEOPÁRDUC!

Az író Lampedusáról, Lampedusa-sziget 11. fejedelméről itt röviden csak annyit, hogy Palermóban született az ezernyolcszázas évek végén. Persze, arisztokrata családban. Életének nagy részét szülőhelyén élte le, hogy aztán Rómában haljon meg, kb. egy évvel a mi magyar 56-unk után. Úgy, hogy valamennyi időt Magyarországon is töltött. Méghozzá az első világháború alatt, hadifogságban, ahonnan végül megszökött. (Úgy, hogy akkor már fejből tudta a „Garibaldi csárdás kiskalapja” élces nótát?)

Tény, hogy a kis Giuseppe nem képzelte magát korán, már az iskolapadban írónak, nem is írt sokat, valójában ezzel az egy „párduccal” vált posztumusz világhírűvé. Halála után, mert valahogy késve jött az elismerés, őt már nem érte az élők sorában. – Ezzel a párducos művel futott be hát, amelyben a „gattopardo” nem máshonnan, mint a családi címerből származik.

Maga a mű meg arról szól, hogy miről is? Igen – szintén nyúlfarknyi méretben –, szól arról, hogyan sötétül be az ég az olasz egységtörekvések, az ún. Risorgimento idején a szicíliai arisztokrácia felett. A történelmi változás élő tanúja, a regény főhőse bizonyos Don Fabrizio Corbera, Salina hercege, aki egyébként eléggé lehangoltan szemléli az eseményeket. Figyeli osztálya hanyatlását. Figyeli az olasz nemest, meg pl. annak unokáját, Szarbaragadt Pepét. Figyeli az új, mindennél és mindenkinél gátlástalanabb polgárság felemelkedését, s tulajdonképpen: ha akarna, sem tehetne semmit.

Közben ez a tartalmas mű – ha szövevényesen is, de – mintha lényegében egy gondolatba sűrűsödne. Mégpedig abba – paradox módon –, miszerint nagyon-nagyon sok változásra lenne szükség ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson.

Ördögi Faustónk

Említésre méltó, hogy a szerb kulturális sajtótermékekben manapság mintha valamiféle reneszánsza alakulna ki a régi nagy regényeknek. Többek közt a lágy nyugati lengedezésekkel szemben az angol romantika orkánjainak. Így konkrétan Emily Brontë: Üvöltő szelek c. regényének szentelt a közelmúltban megkülönböztetett figyelmet az N1, vagy szentel most éppen az itt emlegetett olasz Lampedusa művének egy a BBC-től átvett, azonban szemmel láthatóan jól átdolgozott írással.

Utóbbi regénnyel kapcsolatban egyébként manapság szinte törvényszerű, hogy a jelenlegi apokaliptikusan zűrös migrációs helyzettel kerüljön összefüggésbe. Az azzal kapcsolatos találgatásokba és fejtegetésekbe torkolljon – egy-két sarok után máris – a róla szóló diskurzus, hogy vajon mi lesz ebből, egyáltalán mi lehet? – Mi lehetne példának okáért, ha vissza tudnánk fordítani az időt, hogy újrajárhassuk az egész utat a gyarmatosítás előtti korszaktól errefele?

Február 9-én az olasz pénzügyőrség V836 és V1104 jelű járőrhajója 48 migránst, köztük egy kiskorút mentettek ki Lampedusa partjainál (Forrás: ImolaOggi)

És hányféleképp járhatnánk másképp, ha azt másféleképp gyalogolnánk le. Nem utolsósorban hány lényeges változás kellene sürgősen ahhoz, hogy egyáltalán megmaradhasson valahogy így, ahogy van (volt?): A VÉN EURÓPA.

Természetesen a migránsok ellepte Lampedusa szigetével együtt. Ahonnan olyan hírek is tudnak érkezni, hogy mindenek ellenére nincs ott helyben akkora migránsgyűlölet. Érdekes. Mindenesetre ezt a dolgot is alaposabban le kéne csekkolni.