A kőszívű ember könyvei és a bableves (Jókai 201)

Irodalom és egy tál paszuly, ahogy a mesterséges intelligencia látja

– Mária és József fia volt, csak nem Betlehemben, hanem Komáromban született, egy néma házban, ahol a falak titkokat őriztek, és az asszonyok gyermekkoporsókról suttogtak könnyezve. Most itt állok, a templomtorony alatt, amellyel együtt nőtt fel Ásvai Jókay Móric, és amellyel „egymást látták kamaszodni”. Amikor a csend áttetszővé válik és a múlt feloldódik a jelenben, hallom a szekeres gazdák díszláncainak csilingelését és a nők szoknyájának susogását, éppen úgy, ahogy azt a gyerek Jókai is hallhatta…

Ezeket a megragadó sorokat – így mintegy kihangosítva – Döme Barbara Budapesten élő író, újságíró és szerkesztőnő, többek közt a Nők a cekkerben c. prózakötet szerzője írta a Jókai 200 alkalmából. Illetve hát abból az alkalomból, hogy az Országgyűlés Jókai Mór születésének 200. évét, 2025-öt – VIVÁT JÓKAI! felkiáltással – emlékévvé nyilvánította. Azzá kiáltotta ki abból a célból ugyebár, hogy méltó módon tisztelegjünk a magyar irodalom kiemelkedő és máig egyik legnépszerűbb írója, annak legendás személye és gazdag életműve előtt.

– Éljen hát. Éljen, éljen!

Döme Barbara nem akarta – mondjuk így – olcsón megúszni. Látható mód alapos lelki és tárgyi felkészülés után utazott el Komáromba, a kis Móricka szülőhelyére. Hogy egyebek közt az emlékek közlekedése szempontjából fontos, az író maga is emlegette Rác utcán sétáljon végig, amely az egykor ott letelepedő szerb kereskedőkről kapta nevét.

– Dobar dan, dobar dan…

A szituációt a mindent látó mesterséges intelligencia így képzelte el

Ott jutott eszébe Barbarának egy alkalom, amikor lehetősége nyílt egyszerre több tíz tinédzserrel beszélgetnie a mi Nagy Mesélőnkről. Tőlük kérdezte, hogy vajon milyennek látják őt. (?) Mondja, nem lepte meg, hogy amolyan szakállas matuzsálemnek képzelték a kölykök. Olyannak, aki vaskos könyveket ír, hogy beszakad az asztal alattuk, közben szigorú ábrázattal osztja az észt országnak-világnak. Mivel volt kéznél a helyszínen számítógép, Barbara megpróbált levadászni valami gyermekkori képet Jókairól, de hirtelenjében nem talált. Viszont eszébe jutott megkérdezni (a) Mesterséges Intelligenciát. Utóbbi aztán pillanatok alatt odavarázsolt serényen valakit, aki nyugodtan lehetett volna a gyermek Mór, mire a srácok jót nevettek rajta. Ugyanis egy hullámos hajú, érdeklődő tekintetű, jól öltözött, „jó fej” fiúcska nézett vissza barátságosan rájuk.

Egy fiúcska a Rác utcából, a csendben felhangzó csilingelés és szoknyasuhogás mögött ott sejlik a „jó fej” Móric is, akit a mesterséges intelligencia idézett meg

– És akkor itt szeretettel búcsút is intünk Barbarának meg a víg ifjaknak, mert sajnos így kell ennek lennie. Búcsúzunk azzal a megjegyzéssel, hogy remek cikke részben megtalálható online a kultura.hu honlapján, viszont a teljes írás a Magyar Kultúra magazin tavalyi hatos számában olvasható! (Kérem szépen.)

Most valami más, de nem egészen. Kevesebben tudják, mint ahányan nem, hogy a híres Jókai-bableves – kötőjellel vagy nélküle, egyre megy – igazából legendásan ínyenc, gyakorta éhes írónk nevéhez és személyéhez fűződik. Nem Krúdy Gyuláéhoz, ami első labdára kínálja magát, hanem az övéhez. Pro primo A KŐSZÍVŰ EMBER FIAI c. Jókai-regényhez.

Klasszikusok újramesélve

Azonban most hagyjuk ki az irodalomtörténeti konstrukciókat, strukturális elemzéseket, magyar szabadságharcot meg az egész történelmet, s kössünk ki konkrétan a bablevesnél! Beszéljünk lóbabról, azaz a görög szerzetesek rózsafüzéréről és angyalbakancsról, ilyesmiről.

Többféle zöldségről, szalmázás nélkül.

Említett műben történik, hogy a hazaérkező kapitány, kardját leoldva oldaláról, éhesen kérdi tiszti szolgáját, aki egyben szakácsa is, hogy mi van ebédre. Erre azt a meghökkentő választ kapja, hogy görög olvasó, angyalbakanccsal. Nehezen tudja elképzelni, mi az, közben felettébb kíváncsian leül az asztalhoz kideríteni, miről beszél ez az ő embere. (Nem ment tán el a józan esze?) Nos, nem kell sokáig várnia, mert rövidesen befut egy nagy tál gyönyörű… BABLEVES! Abban a görög olvasó tkp. jókora paszuly, jó vastagon rántva, s a belefőtt angyalbakancs nem más, mint disznóláb körmöstül.

– Jó étvágyat, kapitány úr! Vigyünk majd az útra ilyet?

Jókai e kis jelenet végén megjegyzi, hogy a vén huszárszolga végig ott állt a kapitány széke mögött, míg az ebédelt, pedig nem kellett volna. Mert egyáltalán nem kellett tányért váltani. Bőven elég volt az az egy fogás. Aki nem hiszi, járjon utána! Például az ugyancsak híres Gundel-szakácskönyvekben. (Megéri.)

Oroszul is megvan, magyarul elveszett valahol az internet bugyraiban

NOTA BENE! ÜNNEPELT JÓKAI MÓRUNK IS ÍGY TUDTA, HOGY:

Az előző nap beáztatott szárazbabot lecsurgatjuk, átmossuk és a csontlében feltesszük főni. Beletesszük a füstölt csülköt, a felkarikázott kolbászt (ezt 10 perc után kimerjük, félretesszük) és a babérlevelet. Amikor a bab puhulni kezd, hozzáadjuk a kockára vágott zöldségeket. Lassú tűzön, egyenletes forralással főzzük. Ha a csülök megpuhult, kivesszük a levesből, kicsontozzuk, kockákra vágjuk. A levest világosbarna, a hagymával, paprikával, fokhagymával ízesített fűszeres rántással besűrítjük, ha szükséges utána sózzuk. A felaprított csülköt és a kolbászt a forrásban lévő bableveshez adjuk. Forrón tálaljuk apróra vágott petrezselyemmel, tejföllel, pici ecettel ízesítve. Kínálhatjuk házilag készült csipetkével. – Váljék oroszlánéhségünk örömteli csillapítására. (Utóeseményekkel nem foglalkozunk.)