Fekete szombat & Lépcsők a mennybe (Ozzy Osbourne halálára)

– Hát, igen – állapítja meg bizonyos B.A. múltról szóló töprengései közepette –, ha valamivel arra lehetett késztetni ott a távoli hetvenesekben éppen nagy alkotóvágyat érző apánkat Újvidéken, hogy furcsa sikoltozással menten kirohanjon a házból hátra a kertbe, s gyorsan elbújjon a tormalevelek között, az a BLACK SABBATH heavy metal muzsikája volt. Metál vagy proto-punk, ilyesmi, vagy még valami. Kemény hardrock úgy egyáltalán, mindegy, neki valahogy nem feküdt. Különösen a PARANOID című nagylemezt viselte rosszul az ő törékenyebb pszichofizikai konstitúciója.

Lehet, azért is, mert a Sabbath szólógitárosa, „Tonijomi mester” egy házi barkácsolás közben véletlenül két zenéléshez szükséges ujjának a begyét lefaragta. Valószínűleg jó belőve sikerült a dolog, de nem adta fel, akárcsak a példaképe, Django Reinhardt sem, akit hasonló baleset ért egykor. Valamennyivel lejjebb kellett ereszteni az egészet a hanglajtorján, négy félhanggal lentebbre szerelni, aztán hajrá tovább! Basszus! Vadul tépni a húrokat azokkal a műujjakkal, csépelni a dobokat. Fekete-Szombaték csapatában ehhez társult még Ozzy Osbourne rendhagyó dalolása – normális ember esetében pedig ez elég a frászhoz.

Gyászjelentés a belgrádi Politikában: A sötétség hercege, köszönet mindenért

Márpedig a metálzene korszakos jelentőségű dolog a rock történetében, a Black Sabbath pedig az említett hetvenes években egyenes vonalon felzárkózott a Cream utáni Deep Purple és Led Zeppelin mellé. Utóbbi kettőt illetően az az egyébként szeretetre méltó, drága jó családapa – nagy önkontrollal ugyan, de – valahogy képes volt elviselni a Deep Purple banda Child in Time-ját (pedig jó hosszú szám), vagy Zeppelinék Stairway to Heaven-jét, csak aztán eléggé meggyötört, egészségkárosodást szenvedett ember benyomását keltette, mint akit borzasztó nehéz bármivel is megvigasztalni.

– De hát, igen – fel lehet most már sóhajtani, mondja szomorkásan B.A. –, okháj-bokháj: az idő végül is (majdnem) mindent meggyógyít. Még a heavy metál okozta visszafordíthatatlan károsodásokat is.

Az ehhez kapcsolódó minapi hír, hogy OZZY OSBOURNE (76) szintén távozott az élők sorából. Birminghamben, ahol az idén a búcsúkoncertje is volt VISSZA A KEZDETHEZ címmel. Megjegyzendő, az az egyébként jótékonysági búcsú megabanzáj olyan sikeres volt, hogy több mint kétszázmillió dollár gyűlt össze az Acorn Gyermekhospice, a birminghami gyermekkórház és a Cure Parkinson javára. Ugyanis Ozzynál Parkinsont diagnosztizáltak öt évvel ezelőtt.

Tünetei a 2019-es, akkor búcsúturnénak nevezett koncertkörútja közben jelentkeztek. Pl. erős lábzsibbadás – nyilván a neuropátia egyik formája –, amit Osbourne a hosszantartó mértéktelen vedelésnek tulajdonított. – Utána volt még némi ez meg az, valódi búcsúkoncert is tehát, azonban se az időt, se a bajt már nem lehetett megállítani.

Az ördögi Ozzy végül szerető felesége, Sharon mellől, aki egyben a menedzsere is volt, visszaadta lelkét a Teremtőnek. – Tudjátok-e, mikor megyek nyugdíjba? – kérdezte egyszer viccesen. – Amikor hallom, hogy rászögelik a koporsómra a fedelet. És akkor majd ráadást kérek. (Megj. Aki erről szépen/bőven írt: Ditzendy Attila Arisztid.)

Meg hát végül Ozzy is – másik énjével nem is annyira csak a realitás meg a rémségek, mint a szépségek mestere – megkapóan tudott fogalmazni. Így például Birminghamben a pálya végén. Mondván hogy:

– Az életem a végletek utazása volt. Káoszból szeretetbe, sötétségből a fénybe. Nem vagyok szent, de mindig önmagam voltam. Azt tettem, amit akartam, megfizettem az árát, és itt vagyok, még mindig az igazságomat énekelve. Ha valamit megtanultam, az az, hogy a zene a lelkem, a színpad pedig az otthonom. Semmit se bánok, mert minden egyes lépés azzá tett, aki vagyok.

– Nem mondanánk, hogy az Ördög vigye el, inkább Isten nyugosztalja Ozzyt. Hát nem?

P.S. Valamikor – azokban az immár bearanyozódó hetvenes években – az újvidéki Ruđer Bošković utcában, srégvizaví Klebecskó ácsékkal lakott a Majoros család. Egy szál fiuk, Majoros Csaba imádta a rockzenét. Rengeteg lemeze volt, príma gramója, s amúgy diszkzsoké szeretett volna lenni. Végül nem az lett (apja agyonverte volna), azonban odahaza szép kis társaságot gyűjtött maga köré. Rajtunk gyakorolt-kompenzálgatott, mi meg élveztük a külföldről megrendelt muzsikákat, és beszélgettünk is sokat róluk.
Persze, kedvenceink közé tartozott a Black Sabbath…

Már rég nem laktam ott, amikor egyszer – eléggé nyomott, amolyan „mélyblúzos” hangulatban – arrafelé jártam a hétvégen. Benéztem a ház udvarára, amelyik egykor a miénk volt, hogy azt kelljen látnom: az udvar végén még mindig ott burjánzik a torma. Előtte meg talpig feketében ott áll édesapánk, akinél idősebb korában szintén Parkinsont diagnosztizáltak. Neki önkéntelenül örökké úgy mozgott a jobb keze, mintha tormát reszelne.

Mondanom se kell, akkor is ott volt apu. Nézett ugyan kifelé, mosolygott, de akkor is csak reszelt, reszelt és reszelt. Megszállottan, rendületlenül. Mintha tenné azt valami számomra egyáltalán nem hallható zene ritmusára. – Aztán az egész valahogy így, tán mondanom sem kell: sűrű könnyeket csalt a szemembe. Elbőgtem magam.