Horvát diplomácia és külpolitika: majd csak alakul ez is

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Egy közepes méretű postabélyegnyi országnak, amely 30 éves független állami létre tekint vissza, szinte lehetetlen érdekeit érvényesíteni a nemzetközi porondon. Annak idején, a kilencvenes évek elején a külügyi szolgálatot a nulláról kellett indítani – szemben a belüggyel, ahol csak a káderstruktúrát kellett a meglévő intézményekhez, rendszerhez igazítani.

Ennek oka nagyon egyszerű: a jugoszláv föderáció tagállamai csak rudimentáris külügyi kapcsolatok titkárságaival rendelkeztek, minden külpolitikával kapcsolatos dolog beleértve a külügyminisztériumot is, Belgrádban székelt.

Ebből az következik, bár elméletileg létezett valamiféle megállapított nemzeti kvóta – az ún. nemzeti kulcs – valahogy a volt Jugoszlávia külügyei szerb kezekben összpontosultak.

A kezdeti nehézségek

Anélkül, hogy túlzottan elmerülnénk a Horvát Köztársaság külügyeinek történetében – ennek meglehetősen kiterjedt irodalma van, doktorátusok, tanulmányok, visszaemlékezések formájában, de ha emlékezetem nem csal, egy nagy átfogó munka is készült a horvát diplomácia történetéről 1918-óta, napjainkig – megállapíthatjuk, hogy „cikis helyzet” volt.

Amire nem lehetnek büszkék:: horvát diplomata útlevél 1941-ből (fotó: wiki)

A nagyhatalmak, különösen az USA és az Európai Közösség – az EU akkor még tizenkét tagállamot számoló elődje – Jugoszlávia egységének megőrzését tartotta kívánatosnak, ezzel kellett felvenni a harcot.

Az új Horvátország külügyminisztériumát, diplomáciai szolgálatát úgymond menet közben állították fel, orvosok, tudományos kutatók, újságírók, üzletemberek és vállalkozó kedvű emigránsok igyekeztek meggyőzni a világot a horvát önrendelkezés jogosságáról.

A horvát külügyek kezelésében különösen az orvosok jeleskedtek, főként azért, mert nekik volt a legkiterjedtebb kapcsolatrendszerük külföldön, különböző kongresszusoknak, szemináriumoknak  köszönve.

A helyzetet némileg egyszerűsítette, hogy a Jugoszláv Szocialista Föderatív Köztársaság utolsó szövetségi külügyi titkára éppen horvát volt, Budimir Lončar személyében, aki ha konkrétan nem is, de tanáccsal bőven segítette nemzettársait.

A kereken 100 évet megélt, partizántisztből nagy nemzetközi diplomáciai karriert befutó Lončar élettörténete önmagában is megérne egy írást, de ezt most hagyjuk.

A „hősi korszak” 1992. január 15-én fejeződött be Horvátország nemzetközi elismerésével.

Békebeli problémák

Bár időközben megalakult a diplomataképző akadémia is, a horvát külügy jellemző közép-európai képet mutat. A pártpreferenciák, mama-papa, sógor-koma, egyéb kapcsolatok figyelembe vételével vezetett káderpolitika nem sok helyet hagy a meritokráciának.

Szerencsére a nagy számok törvénye itt is érvényesül, így a horvát külügy is elevickél valahogy azzal a kevés rátermett emberrel, aki valahogy bekerül a belső szentélybe. Mondjuk Milanović köztársasági elnök és Andrej Plenković is a külügyben kezdte pályafutását. 

– Ha a pillanatnyi helyzetet nézzük, a horvátok keményen kitartanak az Egyesült Államokkal való szövetségesi viszony mellett, illetve legalábbis verbálisan, a Von der Leyen-féle brüsszeli vonal mellett. Az ország legfontosabb külpolitikai érdekei a szomszédos Bosznia-Hercegovinában vannak, ahol az ott élő horvátok számára igyekeznek kiharcolni az egyenlő feltételeket a bosnyák (muzulmán) majorizáció ellenében.

Ezen a téren kifejezetten aktívak, például az EU–Déli szomszédság miniszteri találkozó folyamán Gordan Grlić Radman horvát külügyminiszter találkozott izraeli kollégájával Gideon Saarral.

Mint ezt a horvát külügy bejelentette, illetve Saar x-bejegyzéséből kiolvasható, „Izrael szilárdan hisz abban, hogy Bosznia-Hercegovina stabil és virágzó jövőjéhez vezető egyetlen fenntartható út a három alkotó nép egyenlőségének teljes tiszteletben tartása.

Gordan Grlić Radman találkozója Wang Yi kínai külügyminiszterrel Pekingben, hangsúlyozva az EU–Kína és China-CEEC együttműködést (fotó: X)

Ezt a hatalmi ágak szétválasztásának elve iránti határozott elkötelezettségnek kell kísérnie, mind a közigazgatási struktúrákban, mind a választási jogszabályok szükséges reformja révén.

A gyengébbek kedvéért ez azt jelenti, hogy Izrael támogatta Horvátország javaslatát a boszniai választási törvény körüli vitában.

Ezen felül, a horvát külpolitika – akárcsak az európai országok zöme – igyekszik talpon maradni a változó világban. Így például Gordan Grlić Radman kedden fejezte be ázsiai körútját, két napos kínai látogatásával.

A róka meg a holló

Viszont baj, rendezetlen kérdés is bőven akad a horvát külügy táján. Mondjuk a köztársasági elnök és a miniszterelnök három és fél év után sem egyeztek meg az új nagykövetek kinevezése ügyében, a külügyminisztérium berkeiben pedig disszonáns hangok ütik fel a fejüket, amelyek nemegyszer szembe mennek az ország meghirdetett irányvonalával.

Ez első sorban az Iráni Iszlám Köztársasággal való viszonyulást illeti. Valami miatt a külügy egyes tisztségviselői Iránt baráti országnak tartják, megfeledkezve arról, hogy az álláspontot sem az EU, sem az Egyesült Államok nem tartja kötelezőnek.

Ezzel pedig az irániak már tudnak dolgozni és kibűvölik a butácska holló csőréből a sajtot. Először június 24-én a Horvát Rádió külpolitikai szerkesztősége, majd a zágrábi Večernji list vasárnapi (július 20.) számában hozott hosszú interjút a zágrábi iráni nagykövetség ügyvezetőjével.

Ez utóbbi még annyiban is kellemetlenebb, hogy a beszélgetést a lap közel-keleti szakértője Hasszán Haidar Diab keszítette, aki többek között a Hezbollah iránti elfogultságáról nevezetes.

Ez még jócskán belefér a sajtószabadság keretébe, ám előbb-utóbb szóvá fogják tenni, és akkor már nem Gordan Grlić Radmannak kell majd magyarázkodni, hanem Andrej Plenkovićnak. Ennek pedig következményei lesznek, a cirkusz nagyságának függvényében.