Paprika, Fítyó, Picerija Korleone (kis ízes, vegyes, lövöldözős)

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

Aki valamennyire is jártas mindenféle paprika dolgában, az tudja, hogy ez a gyógyszerként is használatos fűszernövény fő hatóanyaga az ún. capsicum, amely egyben hovatartozására is utal a növények világában. Ugyanis a paprika a Capsicum nemzetséghez tartozik a burgonyafélék sorában. A név ugyanakkor megtévesztő, mert nem valami régi római család, netalán valamiféle ókori-újkori latin város, földrajzi egység rejlik mögötte, hanem valami egészen más.

Tudniillik ez a jellegzetes, sokféle termésű, sokak által imádott konyhakerti finomság, kis-nagy kedvenc, esetleg valóságos Sárkány Uraság – ha történetét szépen visszagombolyítjuk, láthatjuk: – jóval inkább kötődik pl. az inkákhoz, mint a rómaiakhoz. Mert utóbbiakhoz sehogy sem. A paprikát Kolumbusz egyik híres 3 nevű orvosa hozta be Európába, méghozzá jócskán a római birodalom bukása után. Ő írta le először, írta körül tüzetesen – netán lángokat okádva épp –, mi is az, majd bocsátotta diadalmas útjára Mr., azaz inkább Señor Paprikát ezen a kontinensen. – Hogy az a kalandozásai során a magyar halászlébe is eljusson, majd ott olyan jól érezze magát, hogy oda mintegy örökre befészkelődjön.

Így aztán vajon ki gondol már az inkákra vagy akár Kolumbuszra egy rendes magyar halászcsárdában, például a híres szegediben? Vagy akár Amerikára? Sokkal inkább juthat eszébe Kalocsa, vagy a délvidéki Horgos, ilyesmi, mert a paprika a miénk lett, magyaroké. MAGYAR HALÁSZLÉBEN MAGYAR PAPRIKA! S ha cigány húzza mellé a jó kis nótát, az is a mi magyar cigányunk. Ez van. Ki beszél itt másról?

A paprika részévé vált az egész magyar identitásnak, nem csak a paprikásnak. Részévé, az egész magyar kultúrának. Olyanok, mint Krúdy Gyula, jól belegyökereztették az irodalmunkba, legnagyobb színészeink által mintegy beette, belecsípte-marta magát a filmkockákba, bekerült a filmtörténetbe, s a kamerák mellől feljutott az életet jelentő deszkákra is már előtte rég: a PAPRIKA! Éljen hát a paprika, amelyet elsőként még a messzi évszázadokban – az a szegény kis olasz génuai takács nagyravágyó fiának emlékezetes kalandja után – magyar földön a mi Szenczi Molnár Albertünk vett fel a szótárába elsőként. Igaz, akkor még törökborsként, hogy később névváltozásra kerüljön sor, és végül az a név maradjon, ami.

Most:
– Kapiszkó? Vagy non kapiszkó? Egyáltalán párláre: itáliánó, amúgy?
Mindjárt mondjuk tovább.

Nos, hogy mi köze a paprikának a Fítyóhoz, vagy fordítva?

Nos, hogy mi köze a paprikának a Fítyóhoz, vagy fordítva? Meg egyáltalában mi az a FÍTYÓ? Kérem – a fenti kis paprikasztori után – annyit, hogy a Fítyó (nem Fityók), szlávul Fića, tudományos nevén Fiat 750 nem más, mint az a kis legjobban sváb- v. katicabogárra emlékeztető kétajtós autócska, amelyet Kragujevacon kezdtek gyártani az ötvenes évek Jugójában. Története több ponton némiképp rokon a magyar Ikarus buszokéval – mind a valóságot, mind a legendák világát illetően –, azonban leginkább a kelet-német Trabantéhoz hasonlítható. (Tudják, azéhoz, amelyiknek egyik példányát ozsonnára oly jóízűen fogyasztja el egy termetes koca Emir Kusturica valamelyik menő mozijában!)

Lényeg a lényeg, ahogy mondják, a Fítyó olyannyira népszerűvé vált, hogy még évtizedekig gyártották, míg végül valami újabb Zastava-termék fel nem váltotta. Például a Stojadin (Zastava 101), meg aztán a Yugo ugyebár, amelyik úgyszintén kedvelt lett, ám a Fítyót semmiképp sem tudta lekörözni. A Fítyót, amelyek közül párat még mindig őrizgetnek zömmel már jó koros gazdáik, ha még élnek, hogy különleges alkalmakkor, például a levegőbe, vagy egymásra lövöldözős lagzik alkalmával előgördítsék a garázsok mélyéről. – Mindenesetre az a fontos itt a mi kis történetünk szempontjából, hogy a Fityót OLASZ licenc alapján gyártották anno Szerbiában, s hogy az olasz szabadalom idővel teljesen elfelejtődött.

– Mert mi is van?! Azok a hülye macskaevő digók, hát nem elég sz*rt kavartak például a második világháborúban? Most még a Fityónkat is szeretnék? Ehun-e!

Milorad Stošljević, akit később Mile Picának keresztelt el a jónép, ötven évvel ezelőtt honosította meg a pizzát Újvidéken (Forrás: YouTube)

Ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de körülbelül így ír erről JOBB AZ EREDETINÉL c. írásában Bojan Ljubenović a belgrádi NIN publicistája. Értekezik a Fítyóval indítva, és teszi azt nem elenyésző szarkazmussal. Néhol csak tréfásan a lap szóban forgó áprilisvégi számában, hogy aztán egy gyors manőverrel a PIZZA témájára kanyarodjon. Mert a pizza valamikor a hetvenes években olyan tempóban honosodott meg a Délszláviában, hogy esete a fent említettekhez hasonló, hasonlítható. (Paprikával vagy nélküle, mindegy.)

Ott kezdődött a dolog a hetvenes években, amikor egy szemfüles vállalkozó – bizonyos Milorad Stošljević, akit később Mile Picának keresztelt el a jónép – Triesztben beszerezte arra jogosultan a pizza receptjét, majd megnyitotta Napoli nevű pizzériáját Újvidéken. Innen aztán az egész egy bombasztikus sikertörténet. Az egykor csupán a szegény taliánok kerek, elnevezésében szerbül némi pikantériát sem mellőző kajája – miközben gördülékenyen meghódította az egész világot, így az Újvilágot is – lövöldözés nélkül bevette egész Jugót. – Szintúgy.

Viszont már többször említettünk itt bombát és lövöldözést. Nem véletlenül, hiszen a maga tréfás, savas-borsos eresztését Bojan kolléga – a pizzáét követően – az ugyancsak olasz eredetű MAFFIA témájával zárja. Mondván, hogy volt Jugoszlávia népe a nyolcvanas években – különös akcentussal Szerbián – a moziból értesült isten igazából arról az intézményről, amelyet SZICÍLIAI MAFFIÁNAK neveznek, majd nyomban jött az ötlet, hogy azt sürgősen le kéne koppintani.

Belgrádból jártak az újvidéki pizza csodájára, naponta legalább ezret sütöttek ki a megjelenését követően

– És láss csodát! – mondja. – Az olyan típusú, a politika, az államhatalom és a korrupció, nem utolsósorban a puszta erőszak testvérségére alapozó szervezett bűnözés gyorsabban elterjedt nálunk, mint például anno az emlegetett Amerikából származó krumpli. Tkp. mindennél gyorsabban, így aztán a kilencvenes években máris több maffiataggal büszkélkedhettünk, mint ahány könyvtári olvasóval. Mert elképesztő gyorsasággal annyi fiókirodája nyílt nálunk falutól városig szerte, hogy azt megszámolni nem lehet. A kábítószer kereskedelemtől és dohánycsempészettől kezdve – a focin-benzinen át – a médiákig és magáig az igazságszolgáltatásig, mindenhol gyökeret vert. Általa annyi szegény sorsú polgártársunk előtt csillanhatott fel a szebb jövő reménye, amekkora csodálatra méltó számot más eszközökkel megközelítőleg sem sikerült elérnünk.

A továbbiakban Ljubenović azt az újabb esetet hozza fel, amelyben ismeretlen – vagy éppenséggel nagyon is ismert személyek – halállal fenyegették meg az egyik szerbiai magán szállítóvállalat tulajdonosát, hogy ha nem hagy fel a bűnös tevékenységével, akkor megölik őt is, meg a fiát is. Hogy nem viccelnek, annak azzal adtak nyomatékot, hogy valamelyik éjszaka miszlikekre szabdalták, vagy csak kicsit átszabták az illető összes autóbuszának, kisebb-nagyobb járművének minden gumiját, amire a rendőrség csak a vállát vonogatta. – A tulaj bűne pedig az volt, hogy egyetemistákat szállított a tömeggyűlésekre.

Cikkíró azzal zárja: Olaszországban néha megesik, hogy letartóztatnak egy-egy maffiózót, sőt el is ítélnek, viszont Szerbiában ilyesmi nem eshet meg. Kizárt dolog. Szerinte ez ékes bizonyítéka annak, hogy a honi termék ebben az esetben is összehasonlíthatatlanul minőségesebb az eredetinél.

P.S. De hogy miként állnak ezek a dolgok Magyarhonban? Itt is van Pizza Corleone, van többek közt Pizza Pepperoni is meg ilyesmi, sötöbö-sötöbö, autógumi, csak a fene egye meg… már megint kifutottunk az időből.