Nagy léptekkel a putyini típusú rezsim felé

A hatalom úgy véli, hogy a válságból való kilábalás demokratikus megközelítése mellett létezik egy másik, autoriter út is, amelyen haladva az elnyomás és a megfélemlítés révén kellően vissza tudja szorítani az elégedetlen állampolgárok mozgásterét ahhoz, hogy valamiféle stabilitást teremtsen. Jelenleg ezt az utat követi a grúz kormányzat is – derül ki a belgrádi Radar elemzéséből, amely Grúziát példaként említi a szerbiai események jobb megértése érdekében.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy az újvidéki vasútállomás tetőszerkezetének összeomlása egy másfajta Szerbiában történt volna, ahol az ellenzék abban a pillanatban legalább néhány önkormányzatot és várost irányít, ahol a parlament azonnal összeül, és szavaz a kormányba vetett bizalomról, és vizsgálóbizottságot hoz létre az építkezések biztonságának felülvizsgálatára.

És ahol a civil társadalom nyomás és megfélemlítés nélkül részt vehet a tragédiával kapcsolatos közvitákban, a média pedig szabadon tudósíthat az eseményekről.

Még azoknak is, akik önmagukban nem tekintik értéknek a demokratikus intézményeket, fel kellene ismerniük, hogy mindezek a mechanizmusok biztonsági szelepként működtek volna a novemberben keletkezett sokk és düh levezetésében. Természetesen akkor is lettek volna tüntetések, de vajon eljutottunk volna a mostani forrongó helyzetig?

Valószínűleg nem. Az állampolgárok tudták volna, hogy ha elégedetlenek, még mindig van lehetőségük változást elérni az intézményeken keresztül – és nem kényszerültek volna az utcára.

Az intézmények kiüresítése

Sajnálatos módon az újvidéki tragédia abban a pillanatban következett be, amikor a demokratikus intézmények már régóta lefojtottan működtek Szerbiában – ezt támasztja alá „A demokrácia állapota Szerbiában 2024” című legújabb jelentés.

A jelentést a Kortárs Politikai Központ 2017 óta évente publikálja. Az elmúlt nyolc év során „sikeresnek” csupán azokat az éveket lehetett tekinteni, amikor nem történt érdemi visszalépés – valódi előrelépésről szinte alig lehetett beszélni.

Kapcsolódó cikk

Feszült a helyzet a köztelevízió körül Belgrádban

„A demokrácia állapota Szerbiában” költői cím, és inkább egy célkitűzésre emlékeztet, mintsem a jelenlegi politikai rendszer pontos leírására.

A jelentés szerint az újvidéki tragédia idején a parlament még soha nem volt ennyire háttérbe szorítva a Milošević-rezsim 2000-ben bekövetkezett bukása óta.

A parlament 2024-ben mindössze 27 napot ülésezett, és ez kizárólag a kormányzó többség döntése volt. Összehasonlításképp: 2021-ben – amikor az ellenzék bojkottálta a választásokat, és nem vett részt a munkában – a parlament 100 napot ülésezett.

A tavalyi adattal Szerbia a régió sereghajtójává vált a parlamenti aktivitás tekintetében: a horvát parlament 94, a montenegrói pedig 84 napot ülésezett.

A parlamenti ülések hiánya mellett 2023-ban tovább folytatódott a végrehajtó hatalom ellenőrzési mechanizmusainak akadályozása – emlékezzünk csak vissza arra, amikor Ana Brnabić elutasította a kormányfő elleni bizalmatlansági indítvány napirendre tűzését, ami végül fizikai összecsapásokhoz vezetett a novemberi ülésen.

Ez csupán egyike volt azoknak a sorozatos próbálkozásoknak, amelynek célja az volt, hogy a belgrádi vezetés megakadályozza az ellenzék és az állampolgárok parlamenti úton történő befolyását a politikára.

2023-ban nevetséges indokokra hivatkozva számolták fel azt a vizsgálóbizottságot, amely a Ribnikar iskolai lövöldözés és a Mladenovacban történt tragédia mögötti rendszerszintű hibákat hivatott feltárni. Korábban pedig rejtélyes módon eltűntek a lítiumkitermelés elleni népi kezdeményezés aláírásai is.

A 2024-es választások során – amelyekről számos elemzés készült – az ellenzék egyedül a niši Medijana kerületet tudta elhódítani a Szerb Haladó Párttól (SNS).

A jelentés arra emlékeztet, hogy az Európai Unió korlátozott nyomására 2023 tavaszán a szerb parlamentben létrejött egy munkacsoport a választási folyamat javítására, de ez a testület gyakorlatilag semmilyen eredményt nem tudott felmutatni. Az ellenzéki és civil képviselők többsége időközben el is hagyta a munkacsoportot.

Közben közeleg a határidő: júniusban Zaječarban és Kosjerićban ugyanis helyhatósági választásokat tartanak. Minden jel arra utal, hogy ezek is a haladók által koreografált újabb „demokrácia-ünnepek” lesznek.

A krízis mélysége

Az elmúlt hetekben felvetődött a kérdés, vajon a tüntetők megakadályoznák-e a parlamenti választások lebonyolítását, ha a kormány ezeket a jelenlegi helyzetben kiírná. Ez világosan mutatja, milyen mély válságban van a szerbiai demokratikus intézményrendszer. Európa egyetlen más országában sem tapasztalható ekkora bizalomvesztés a választási folyamat iránt, ahol a versengő választások elvileg működnek.

A „Demokrácia állapota Szerbiában” című jelentés 2024-re olyan tendenciákat is rögzített, amelyek folytatása az idei év elején is érzékelhető volt: a civil társadalom és a kritikus média elleni brutális kampány, amelyben a legmagasabb állami vezetők is részt vesznek; a civil aktivisták határon történő feltartóztatása; valamint a kémprogramok bevetése – mint a megfélemlítés egy újabb formája.

Kapcsolódó cikk

A bábkormány bosszút áll mindenkin, aki nem lojális

Azok a médiatörvények gyakorlatilag teljesen figyelmen maradtak, amelyeket 2023-ban fogadtak el, és amelyek papíron legalább némi előrelépést ígértek. Az Elektronikus Médiumok Szabályozó Testületének (REM) új tanácsát nem nevezték ki, a hatalom pedig megtalálta a módját, hogy a számára kedves médiumokat továbbra is finanszírozza, miután a közvetlen támogatások korlátozásra kerültek.

A demokratikus intézmények működésének mindennapos akadályoztatása akkor is láthatóvá válik, ha madártávlatból tekintünk az eseményekre, és ezért teljesen világos, hogy miért van Szerbia évek óta folyamatos politikai válságban, amelyet egyre intenzívebb tömeges tiltakozások kísérnek.

A hatalom számítása a következő: jobb rendszeres tüntetésekkel szembenézni, mint megengedni, hogy az elégedetlenség az intézményeken keresztül fejeződjön ki – ez ugyanis a szavazói támogatottság csökkenéséhez, esetleg elvesztéséhez vezet. Amíg a hatalom képes kezelni a tüntetéseket, ez a számítás bejöhet – bár a jelenlegi diáktüntetések arra utalnak, hogy már ez sem nagyon működik.

Milyen jövő vár Szerbiára ebben a helyzetben? Fontos leszögezni, hogy a válság nem a diáktüntetésekkel kezdődött, és nem is azokkal ér véget – ezek csupán a krízis eddigi legdrámaibb pillanatai. A válság akkor ér véget, ha legalább minimális szinten helyreáll a bizalom a demokratikus intézmények iránt.

Vučić tovább szigorít

Hogy mikor és hogyan jutunk el a válság megoldásához, nem tudjuk megmondani, de úgy tűnik, hogy Aleksandar Vučić elnök elhatározta, hogy megerősíti saját táborát, és folytatja eddigi politikáját – ameddig csak lehetséges.

Nyilvánvaló, hogy a hatalom szerint a demokratikus lehetőségeken kívül létezik egy alternatív út a válságból való kilábalásra – mégpedig az autoriter megközelítés. Ez azt jelenti, hogy a hatóságok elnyomással és megfélemlítéssel igyekeznek kellően beszűkíteni és korlátozni az elégedetlen polgárok cselekvési terét, így érve el egyfajta stabilitást.

Ezt az utat jelenleg a grúziai kormány is követi, amely szintén hónapok óta szembesül tömeges tiltakozásokkal. Ott a hatalom már több lépéssel előrébb jár: elfogadták a külföldi ügynökökről szóló törvényt, bevezették azokat a szabályozásokat, amelyek lehetővé teszik a kritikus médiák hatékonyabb elhallgattatását, sőt, előkészületben van egy törvénytervezet egyes ellenzéki pártok betiltására.

Más szóval, ott már nagy léptekkel haladnak a putyini típusú rezsim kialakítása felé.

Szerbia még nem érte el a grúziai szintet, amit több tényezővel is magyarázhatunk – köztük az Európai Unió befolyásával, bár az unió sok szerbiai támogatója jogosan érez csalódottságot, az EU ugyanis nem tanúsít valódi hajlandóságot arra, hogy keményebb szankciókat vezessen be a belgrádi kormányzattal szemben, mégis kijelenthető, hogy az uniós befolyás bizonyos fokig még mindig gátolja, hogy a helyzet olyannyira súlyossá váljon, mint Grúziában vagy Törökországban.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hatalom nem alkalmaz represszív eszközöket, és nem tesz kísérletet az irányítás visszaszerzésére a társadalom azon részei felett, amelyek már kicsúsztak az ellenőrzése alól. Az viszont, hogy próbálkozik, még nem jelenti azt, hogy sikerrel is jár.