Élet és karambol: Szajkó István emlékére

Bartuc Gabriella, kitűnő tollú újságírónő, nem mellékesen kiváló színikritikus írja az online megjelenő Veszprém Kukacban, hogy semmi sincs rendjén. Nem érti, mi történik. Ugyanis sorban dőlnek ki a „nagy fák”. Tovább olvasva szövegét pillanatokon belül kiderül, nem egy erdészeti problémáról beszél, meg nem is a shakespeare-i erdőről Macbeth váránál szemléletes példa vagy példázat gyanánt, hanem egészen másról. – Nevezetesen: nagyjaink fogyatkozásáról.

Megállapítja, hogy egymás után halnak az avantgárd költészet apostolai. – Mert hát igen, a minap temették, temettük Tolnai Ottót Palicson, küszöbön álló szombaton pedig Domonkos Istvánt temetjük, temetik Feketicsen. Előttük, februárban Szombathy Bálintot helyeztük örök nyugovóra. Legutóbb pedig az halt meg, aki például Tolnai Ottót oly remekül megörökítette: csonoplyai SZAJKÓ ISTVÁN festőművész.

Tehát csupa bú és bánat, Isten nyugosztalja Szajkó Istvánt is. (Tényleg nincs szavunk, illetve…)

Tolnai Ottó (Szajkó István festménye, 2009)

Bartuc hozzáfűzi még, hogy nagy űrt hagynak maguk után mindannyian. (Szokták ezt az űrt pótolhatatlan veszteségnek is nevezni.) Szajkóról, aki művészetében ötvözte a Bakony világát Szabadkával, megállapítja, hogy ereje teljében hagyott itt bennünket. Mert ereje teljében volt úgy hetven évesen is, amikor tartott még a veszprémi Dubniczay-palotában a retrospektív kiállítása. A művészé, aki a digitális művészet korában a hagyományos festészet eszközeivel megteremtette a maga ikonográfiáját, középpontjában többek közt az elárvult biciklivel.

Akár a kocsma v. a templom előtt – ez a kettő újabban nincs messze egymástól a politikai vízióban –, vagy esetleg távolabb eldőlt biciklikkel. Tolnai szerint: mint valami „angyali karambol” áldozataival. Apropó: KARAMBOL? – Itt fékezzünk is le egy pillanatra, illetve kanyarodjunk egy nagyot, megköszönve Bartuc Gabriellának a segítséget. Az eddigi biztos vonalvezetést.

Szóval, e sorok írója – némi csellenésekkel-billenésekkel, dülöngélésekkel, homályos sarkokkal, némi off-beatekkel, de emlékszik még rá –, hogy valamikor járt Szajkónál azon a magas-bakonyi Lókúton. Abban a szép nagy, lovas, biciklis, lókutas festményekkel teli házban, hegynek közelében, oldalában. Kissé távolabb egy gyönyörű, príma akusztikájú bükkerdővel, ahová Szajkó szívesen járt, közben arról ábrándozott, hogy lesz majd egyszer ott egy szabadtéri zongorakoncert, és milyen remek is lesz az!

Tájkép lojás kerekű biciklivel és galambokkal (Szajkó István festménye)

Ez a látogatás valahol az ezredváltás közelében történhetett, útban az egyházashetyei híres Lajos-napra (viccesen: Lojás-napra), Ambrus Lajos íróbarát aktuális évi bulijába. A Kopeczky családdal voltunk autózófélben oda, akik talán akkor még nem költöztek végleg vissza Franciaországból. Csaba jól ismerte Szajkó Pistát, ezért hát betértünk valamennyi időre, úgy egy ott-alvásosra, gondolom.

– Emlékszem – veszem át a szót erőszakosan –, hogy valamiféle több szintes épület volt a Pistáé, amelynek központi motívumaként odafenn egy teljesen profi biliárdasztal terpeszkedett. Egy igazi asztal, a posztó hamisítatlan, még feltúratlan zöldjével, ahol mi kisvártatva nekiláttunk KARAMBOLOZNI. És talán még mindig karamboloznánk, ha a nők nem szólnak közbe. Illetve hát, ha a halál hatalma fenn nem marad… Hogy már soha többé abból a koncertből se legyen semmi. (?)

Ahogy – úgy tűnik – azok a régi szép Lajos-napok is elszálltak örökre. A fészkesbe. Lókút is lassan beleveszik szétcsúszó vonalaival a fokozatosan elmosódó pasztellszínek fátylába. Abba, amelyen csak ez az említett lókúti biliárdasztal zöldje üt vagy süt még át oly élénken, hogy feledni nem lehet. S egészen messziről hallatszik még a lókúti lovak nyerítése… meg egy csipetnyi biciklicsengő. Csak úgy, éppen hogy: picit csippentve, cseppentve.

S egészen messziről hallatszik még a lókúti lovak nyerítése (Szajkó István festménye)

Érdekes, Szajkó Pista akkor mesélte, hogy eleinte a falu nem fogadta barátsággal, amikor házat ment nézni magának egykor oda. Egy rátarti, kukacos asszony követte is hangosan, kitartóan mondogatva, hogy nem való neki az a hely, menjen csak szépen tovább, máshová. Mintegy szajkózta neki, ám Pista nem tágított, és évek múltán – ahogy említett Veszprém Kukac is hírül adta –, legutóbb valóságos kis delegáció látogatott el falubeli művészük retrospektív kiállítására. Abba a messze földön híres, csillámos Dubniczay-palotába. Bejárata fölött az igazmondó latin felirattal:

NON EST MORTALE, QUOD OPTO
(Mi is nem történhetik azzal, aki bízik…?)