Szóma szémák, testpillérek, léthatárok (Rudolf Anica: V. Gy. festészetéről)

A 20. század elején egy amerikai kisváros orvosa, bizonyos Duncan MacDougall azzal kísérletezett, hogy megmérje a lélek tömegét. Elmélete szerint a halál pillanatában a test kb. 21 grammot veszít, annyi hát a lélek súlya. Természetesen ezt a tudomány később megcáfolta, annak ellenére emlékezetes maradt MacDougall igyekezete, hogy furcsa teóriáját a gyakorlatban is bebizonyítsa.

A fentiekkel kezdődik Rudolf Anica művészeti író, művészetkutató, szerkesztő nyitó írása a Verebes György személyét és festői munkásságát bemutató könyvben, amely az idén jelent meg a HUNGART kortárs képzőművészekkel foglalkozó sorozatában. Arról Sárkány Győző elnök a kötet legelején úgy ír, hogy őket is meglepte a széria sikere.

Könyvbemutató

Ugyanis 2007 óta, amikor elindult, hatvan kötetesre bővült a nagyarányú vállalkozás, amelyik útközben a magyar vizuális szakma egyik lényeges és meghatározó kiskönyvtárává vált.

Írja még Sárkány, hogy bár teljesség nélkül tudnak csak keresztmetszetet adni a kortárs magyar vizuális szakma kiemelkedő alkotóiról, így is testes ez a kontingens. Azzal együtt, hogy a válogatás szempontja minden esetben a minőség, a kiemelkedő szakmai tevékenység. – Így hát tekintélyével az elnök, mi meg örömmel tapasztalhatjuk, hogy ezeknek a szigorú kritériumoknak Verebes György is játszi könnyedséggel megfelelt.

Mondhatni: elegánsan a maga filozofikus fajsúlyosságával.

Rudolf Anica pedig úgy folytatja, hogy MacDougall igyekezete sokakat megihletett. Például a mexikói Alejandro González Ináritu rendezőt, akinek a 21 gramm című filmje bejárta a világot. De végül is félre azzal a 21 grammal, a lényeg annak a pillanatnak a megragadásában van, amikor a lélek „levetkezi a testet”. – Nekünk közben itt eszünkbe jut megboldogult Kőrösi Zoltán íróbarátunknak A testtől való szabadulás útja című prózai műve, ám inkább kanyarodjunk szépen vissza!

Itt vagyunk

Verebes ’huszonnégyes SZÓMA SZÉMA sorozatának darabjain – olvashatjuk a továbbiakban – meztelen testek, nyújtózkodó törzsek, guggoló vagy a földről éppen felemelkedő alakok láthatók. Az arcok kevésbé, mert elnagyoltak, a látomásosságot a testeket körülvevő, auraszerű fény fokozza. Itt valahol lép be amúgy a történetbe Platón, aki szerint az emberi lélek a földi létezés során a test börtönében sínylődik, de mivel magasabb rendű a testnél, uralkodik felette. Ebből a perspektívából nézve „a szóma, azaz a test a lélek sírja, vagyis széma”. – Így van ez, persze durván elnagyolva, le és megfaragva.

Térdig forgácsban.

Különben ez a Szóma széma a Verebes-trilógiában szerepelő három testciklus közül az utolsó. Azt az 1999-es ALVÓ TITÁNOK és a 2004-es MUDRA előzi meg. (Juthat itt eszünkbe Ladik Katalin: Mudra, a spirál-ja, de fogjuk csak ismét vissza magunkat! Legalább egy kicsit.)

Tehát az Alvó titánok a legelső, szigorúan el nem határolt blokk az eredeti munkákat tartalmazó képes fejezetben, az ott szerepelő, túlnyomórészt figuratív festmények között. – Verebesről többek közt a zentai zEtna 2011-ben kiadta Világsarok pluszban olvashatunk, Titánok földjén címmel. Márpedig az áll ott, hogy vizsgált művész teljesen köznapi embereket alkot, az alvásnak valamiféle misztikus, végtelen és örök időtlenségébe helyezve őket. Illetve kezeket, amelyek megfestve eleve titokzatosak, hát még akkor, ha eléggé homályos megvilágításba kerülnek. Gazdájukról meg legfeljebb annyit tudunk meg, amennyi a piszok a köröm alatt.

Juthat itt eszünkbe nyomban, persze, Jean-Paul Sartre Piszkos kezek c. drámája, ugyanakkor nem sok drámai fedezhető fel ezekben a művekben, konkrétan egzisztencializmus sem nagyobb adagban.

Netán edzett rádiós füllel hallgatva: képtelenség nem megjegyezni, mennyire nincs itt hangjuk a láthatóknak. Nagyon csendes művek ezek, messze attól, hogy kiabáljanak, ahogy például Munkácsy Ásító inasa majdnem ordít. De az a kevés hang is itt nagyon elég. Nagyon is emlékezetes marad. Nagyon-nagyon.

Egyszer visszatérő

Ami még a hangot illeti: azon a területen sokoldalú Verebes Gyuri a muzsikálásban, komponálásban éli ki magát. Ha testvérére, Ernőre gondolunk, nyugodtan mondhatjuk, hogy a zene eleve ott van a Verebes családban, viszont a drámai az jobban emitt, Ernőnél található.

V. Gy. életéről röviden annyit: 1965 október 30-án született Zentán, hogy 1989-ben végezzen Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafikai szakán. Rudolf Anica úgy ír erről, hogy egy államközi hallgató-csereprogram keretein belül került a főiskolára zágrábi leszerelése után, s ha emitt nem alakultak volna jól a dolgok, biztosan természettudományos pályára lép. Hiszen már megvolt a helye Újvidéken, a petrokémiai szakon.

Volt a budapesti Lurdy Galéria művészet igazgatója, valahol a kettőezresek elejétől pedig a Szolnoki Művésztelep vezetője, ahol egyben él és alkot. A többek közt éppen Munkácsy-díjas Verebes György Magyarország Érdemes Művésze.