Kert, sors, körvonal – átjáró (R. P. /1953-2024/)

Magyar részről Móricz János kutató járt a messzi hatvanas években az ecuadori Tayos-barlangban. Megállapította, hogy az tulajdonképpen egy óriási barlangrendszer. Illetve egy olyan középpont, amelyben egész távolról érkező alagutak futnak össze. (Bár már némelyikük itt-ott beszakadt.)

Bizonyos jelek arra utaltak, hogy olyan hosszú járatokról lehet szó, amelyek egész kontinenseket kötnek össze, s hogy azokat valamikor használták is, de hogy bennük a közlekedés miért szűnt meg, arra életében nem tudott elfogadható magyarázatot találni. – A magunk részéről ma már tudjuk, hogy a mesék is immár jobban szeretnek a levegőben közlekedni, ami persze itt nem változtat semmin.

Móricz a kilencvenes évek elején halt meg a guayaquili Rizzo Hotelben. Tágas szobájának erkélyén úgy, hogy egy darázs megcsípte a torkát, amitől allergiás fulladásrohamot kapott. (Lásd: A déli végekről c. regényes irodalomtörténetet a budapesti Kortárs és az újvidéki Forum gondozásában; 2024.) Életének utolsó pillanatáig hitte Móricz, hogy a barlang bejáratát őrző, magukat béláknak nevező indiánok a magyar valamiféle ősi változatát beszélik, s hogy a régi hol-volt-hol-nem-volt időkben maguk a mesék is azokon az alagutakon keresztül közlekedtek.

A kép illusztráció (Forrás: MI)

Nos, lazán ugyan, de ezzel valamiféleképp mégiscsak rímelni látszik Radoslav Petković „posztmoderngyanús” szerb író elképzelése – bár földrajzilag némelyest szűkebb keretek közt, amúgy viszont nem –, miszerint Velence egyik szárazabb részén, esetleg a csupa mesébe illő törékenységeket, csilingelő csillogásokat gyártó muranói üveggyár felé létezik egy kis eldugott, elvadultan burjánzó kert. Annak legmélyén van egy kis tormalevelek körülvette, folyondárok benőtte kapu. Azon a méretéhez képest nagyot csikorduló, esetleg halkan, inkább olajozottan nyíló kapun át aztán – ha már megtaláltad, s ha tényleg akarod – nyugodtan átléphetsz az: EGYIK TÖRTÉNETBŐL A MÁSIKBA.

A belgrádi születésű Petković itt konkrétan nem mondta meg, hogy kire, esetleg kikre gondol, de nyilván vajdaságiakat is beleértett, mert az írói pályafutásával párhuzamos politikai kötéltánca során például volt Vajdaság tartományunk kulturális miniszterhelyettese is. Ez meg az, többek közt a Tankönyvkiadó Intézet igazgatója. Aktív fordító, aki Chesterton, Tolkien, Stevenson, Defoe és mások műveit fordította anyanyelvére, mialatt az ő műveit is sok nyelvre lefordították. Így például angolra, franciára, németre, oroszra, olaszra és egyebekre, nem utolsósorban magyarra, amiért elsősorban a pécsi Jelenkor érdemel dicséretet, nem kevésbé fordítói minőségben (ugyancsak): Csordás Gábor.

E sorok írójának csapongó figyelmét legjobban a 2003-ban megjelent SORS ÉS KÖRVONAL című regénye ragadta meg R. P.-nek, holott maga is csapongó, ami sok tud lenni egyszerre, ha a kettő összeadódik. – Azaz nem ez a helyes, hogy túlságosan csapongó… lenne ez jó kis prózamű, inkább amolyan határozott váltásokkal élő. Mert benne három történet váltja egymást, amely három történetnek látszólag nincs sok köze egymáshoz. Ezért is van szükség a velencei kapura, hogy simán átkerülhessünk az egyikből a másikba. Különösebb zökkenők-döccenők nélkül, elegánsan. – Hoppla!

A kép illusztráció (Forrás: MI)

– Frivolabbul-hangosabbul, fel az összecsippentett szoknyácskával: HOPPLÁ! HOPPLÁ!

Szóval, van itt egy nem is csipetnyi, hanem nagy adag kaland, amelyben egy szerb származású orosz haditengerész, bizonyos Volkov felettes kényes megbízást kap a saját feletteseitől a napóleoni háborúk idején. Nevezetesen azt, hogy kémkedjen a Triesztben élő szerbek körében, miközben titkos összeköttetésben áll a Földközi-tengeren portyázó cári flottával.

Aztán jön a másik sztori, amely pont Magyarországon játszódik, s arról szól, hogy 1956. október 22-én egy szerb történész érkezik Budapestre, nyomozásban egy titokzatos emlékirat és egy Dubrovnikban megismert, ellenállhatatlan leányzó után. Átéli a forradalom legizgalmasabb napjait, hogy kb. 1 hónap múlva fejlövéssel találják meg valamelyik eldugott kórházban.

Mindezek hátterében szép csendben beérik a harmadik sztori, amely Đorđe Branković utolsó szerb despota életmeséje, aki egykor rég csehországi száműzetésben halt meg. – Utóbbiból végül az derül ki, hogy nem csupán párhuzamos történetek léteznek, hanem paralel történelmek is, és hogy a tragikus sors minden hős egyedül lehetséges, tehát szigorúan körvonalazott sorsa, amely sors beteljesülésében vastagon szerepet játszanak: A NŐK.

Ezek a nehezen kiszámítható, titokzatos, incselkedő-daloló szirénfélék, akiknek egyedül a szerb történelem legendás utasa, Branković gróf tudott, tud ellenállni.
Talán azért is, mert süket, mint az ágyú.

Hírek szerint Radoslav Petković író – az ember, aki álmában élt – most október végén, Újvidéken találta meg magának azt a bizonyos velencei kaput, amely örökre becsukódott mögötte. Mondhatni akár úgy is, hogy Radoslav elutazott menettérti jegy nélkül. Történt ez nem oly sokkal az újvidéki vasútállomáson bekövetkezett, óriási indulatokat gerjesztő tragédia előtt.