Megy a vonat, megy a vonat… (Apropó: 72. írótábor ’24)

Ha igazából nem is megy az a vonat, főleg a vajdasági Magyarkanizsa központján át nem, de képzeljük csak el. Akár egy kis írói fantáziával, ugye? Vagy inkább naggyal.
Tehát megy ott ez a vonat a központi parkon át. Nem egy Yokohama expressz, hanem inkább amolyan vicinális, amilyennek rég gúnyból azt az egész délvidéki irodalmat nevezték. S ha így lenne, akkor a szájtáti utas egy furcsa szoborkettőst figyelhetne meg a vonat ablakából. Pont azt, amelyiket egyébként a turisztikai prospektusokon, útikalauzokban is láthat. Az ún. bedekkerekben.

Az odaképzelt vágánytól kicsit arrébb vannak ezek a szobrok. A tiri-tarka, szélben kócolódó virágok közt, adott szögből magával a városházával a háttérben. Elöl a kanizsai „centrálpark” java része. Különösen szerencsés esetben itt a vasúti szerelvény tenne egy tiszteletkört a világ egyik legérdekesebb emberpárosa körül. – Csakugyan megérné a pénzét a látvány, és minden bizonnyal hangos tapsvihar törne ki a vagonokban, pillanatra feledtetve minden bút és bánatot.

Bizonyára a kinti figurák se vennék a dolgot rossznéven. Egy kis időszakos felpezsdülést jelentene az esemény egyhangú életükben, amelyben szobormereven őrzik annak a két híres helybeli férfiúnak az emlékét, akikről alkotójuk megmintázta őket, neve szerint Dudás Sándor topolyai szobrász. Ő szoborta hát őket, hogy aztán odakerüljenek, ahol most is vannak. Ahogy az interneten olvasható egy helyütt: a GLAVNI TÉR-en.

Életnagyságú szoborkettős a városháza előtt

Ugyanott az utazni és fotózni szerető, ezzel együtt szobrokat érinteni meg képeket feltölteni imádó dr. Pinczés Sándor írja, szerinte senki sem lepődhet meg azon, hogy amikor ezt a duót meglátta, azt gondolta, valami Krleža-ügy lehet itt megint. Csakhogy a címtábla rövidesen helyre tette a rossz irányba gyorsuló asszociációs szerelvényt. Mert ugyebár a kanizsai KONCZ ISTVÁN költőről van itt szó, az ötvenes évek végén fellépett jugoszláviai magyar költőnemzedék egyik legtehetségesebb tagjáról, meg a mára már ugyancsak helyi legendává vált DOBÓ TIHAMÉR festőről, aki sok Tisza-képet festett, közben eljutott egészen Dél-Afrikáig, és még ott is tán a fáról leesett kis kanizsai fosógém végtelen meséjét mesélte. – Persze ez utóbbit már mi tesszük hozzá, első kézből ismerve Cigonya egyik kedvenc történetét.

Megduplázva a József Attila Könyvtárban

Kettejük közül ma már egyikük sincs az élők sorában, persze emlékük most is ott röpköd köröttük a levegőben. Érdemes megemlíteni, hogy zsugorított formában jelen vannak ők a kanizsai József Attila könyvtárban is, mint valami – pusztán külalakra nézve – fordított cervantesi kettős: Sancho Panza és Don Quijote. Köpcös és a Hórihorgas. (Kövér és a Sovány.) Az ÍRÓ és a FESTŐ. Ott hallgatódznak, ott pusmognak, méláznak, akárha örök életűen. Közben – mintegy mellékesen – újra és újra védjegyévé válnak a Kanizsai Írótábornak.

Már csak azért is, mert megtisztelő társaságukban szokott elhangzani a megnyitó beszéd. Nem a könyvtárban, hanem abban az írásunk elején említett Főfő-parkban. Most is ott volt a népkerti meg a parki koszorúzást követő üdvözlégy „mise”, amelyet az idén Verebes Ernő Nagyfőnök celebrált. Amikor még ugyan nem volt jelen híres mosolyával MONSIEUR HARLEQUIN, ám másnap az említett könyvtárban annál is inkább. Ott, ahol derekasan produkálta magát a „tentás-tollas” sereglet, még énekelt is valamelyikü(n)k. Tehát ismét csak az emblematikus duó társaságában, hogy abból nagy taps kerekedjen. – Vastaps a Bibliotékában.

ÉLJEN! Jórészt Koncz Pistának meg Cigonyának szentelve-szánva, meg még egy nem kis kontingensnyi eltávozott író, művész emlékének. Így a rendezvény végén jött például a Sziveri János (ugyancsak odaképzelt) 70. életéve – a Jancsi Szélhercegé – Fenyvesi Ottó, Zalán Tibor és bizonyos B. A. közreműködésével, Gruik Ibolya moderálásával, Bicskei István színművész meglepetésszerű vendégszereplésével. Bütyök nehezen feledhető, szívszorító, Sziverit és saját lírai fekete elegyét szavaló közreműködésével. – Hatalmas köszönettel, Bütyi!

Az ART CAFÉ teraszán a hallgatódzó Bütyökkel (Fotó: Dormán László)

Ami a központi tanácskozás idei témáját illeti, Harlequin mosolyát, azzal kapcsolatban mintegy első labdára kínálkozott természetesen Herceg János Gerard-ja. A bohóc figurája, aki az Ég és föld című regényben – hosszú idő után – ismét arra a vidékre vetődik, ahol egykor rég született, hogy előadás előtt betévedjen a kocsmába. Iszogatás közben nézegeti a pincérnőt, de végül egészen máson kezd járni az esze. Abban az őt egyre inkább elárasztó nosztalgiaáradatban újra felbukkan a kiábrándultság érzése. A kételyé, hogy érne-e valamit is az ő „művészete”. Mert úgy tűnik, hogy mégiscsak értelmetlen és céltalan mindaz, amit csinál, és hogy végeredményben mégsem más ő, mint egy közönséges vén pojáca.

Herceghez, illetve hát a fent elmondottakhoz fűződően olvasott fel hosszabb prózájából az idei írótábor díszvendége, a Herceghez hasonlóan zombori születésű VASAGYI MÁRIA, akivel másnap az Art Caféban Lennert Móger Tímea és Antalovics Péter beszélgetett. Vasagyi itt hosszabban szólhatott a származásáról, a fordítástól az íróságig vezető útról és másról. Nem utolsósorban az írói álnevéről, amely Magyarország Vas megyéjéhez köthető, oda vezethető vissza, és mesélt még az írónő – persze – sok egyébről.

Ott, ahol előtte új kiadványait mutatta be az Életjel, a Forum, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a zEtna meg a Sziveri János Művészeti Színpad. S ahol azon az utolsó kétéjszakás írótábori napon, szeptember hetedike szombatján – künn a teraszon, ugyancsak a hangokat elsodró künni szélben – Bordás Győző beszélt több mindenről a 90 éves HÍD kapcsán.

Pengerajz, Péter László kiállításának megnyitója (Forrás: Pannon RTV)

Közben volt még olyan is, hogy Radnóti-feldolgozásaiból adott elő a Mécsvirág együttes Krnács Erikával, a Regionális Kreatív Műhely próbatermében pedig Sziveri-lírából készült zenéjükkel koncertezett Bakos Árpád és csapata. Közben semmiképp sem szabad megfeledkezni arról, hogy a rendezvény keretében a Dobó Tihamér képtárban megnyílt PÉTER LÁSZLÓ: PENGERAJZ c. kiállítása. Megnyitotta Mezei Erzsébet, megmuzsikálta Mezei Szilárd – és így.

De egész biztosan kimaradt valami, mert olyan nincs, hogy nem.

Ja, említendő még mindenképp, hogy az eseményen személyesen jelen volt Léphaft Pál, aki ezúttal nem karikatúrával, hanem egy írott „penge” szöveggel járult hozzá a művészetről szóló elmélkedésekhez. (Bizonyos értelemben rajzolt, persze említett pengével az út porába…)

Így mondá ő, a saját filozofikus kérdéseinek lavináját indítva be, hogy:

– Jó lenne egyszer már leírni, mi a művészet. Vajon az alkotás eredménye, az alkotás folyamata, vagy maga a művész? Lehet-e művészet a gondolat, az elképzelés, a látomás? Kell-e az anyag, vagy létezik művészet anyag nélkül is? Szükséges-e hagyományosan vett alkotási folyamat ahhoz, hogy elkészüljön a művészet? A művészet készül, vagy van? Ki által van?

Príma. Ehhez esetleg annyit kérdeznénk hozzá:

– Lehet-e Művész az író is? Mert ha ugyancsak „pengemód” létezik pl. Művészete a fegyverforgatásnak, akkor miért ne lehetne a tollforgatásnak is?

(Persze, itt a köpönyegforgatós néptánc, meg nem csak néptánc művészetéről nem szólnánk, úgy általában sem, pedig fergeteges téma az is /NEVETÉS, TAPS, ELHALKUL/.)