A kanyargó Tisza partján (nótás folyóalbum, képpel-költővel)

Partján vagy mentén, amúgy szinte egyre megy. Mert egy a dal. A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas színművészünk, Bessenyei Ferenc mindenesetre úgy énekli, hogy a „partján”. A kanyargó Tisza partján, ugyanis megfelelőbb kifejezés egy rögzített éneklési helyzethez. Odamegyünk, aztán elénekeljük, hogy oda vágyik egyre vissza a mi lelkünk.

Meg hogy pásztorsíptól hangos ott az árvalány-hajt termő róna. Édesebb ott a madárdal, kékebb az ég, hívebb a lány, szebb a nóta. – Persze, annak az indoklásába az énekes nem bonyolódik bele, hogy miért hívebb a Tisza-parti lány például a Bega-partinál, meg a többi miért van úgy, de nem is férne bele. Kész ténynek kell vennünk, még ha erősen a hangulat diktálja is.

Oh, természet, oh, dicső természet, MELY NYELV MERNE VERSENYEZNI VÉLED?

Tehát van egy rögzített kamera a folyóparton, mint a legendás Petőfi Sándorunk esetében ugyancsak, aki – hangsúlyozottan: – MEGÁLL a kanyargó Tiszánál. Behúzza hát mintegy a kéziféket, lekapcsolja a motort, szemel és fülel. Hallja ő is a madarakat, a távoli malom zúgását, egyebeket, miközben a maga mozdulatlan helyzetéről úgy vall később, hogy ott némán, moccanás nélkül állt, mintha gyökeret vert volna: a láb(a).

Lelke édes, mély mámorba szédült.

Ugye, itt pergette ki magából zseniális Petrovicsunk a magyar költészet leghíresebb mekegő sorát, mintegy ájultában a természet szépségétől, hogy: oh, természet, oh, dicső természet, MELY NYELV MERNE VERSENYEZNI VÉLED?

Tudjuk, az idill végül másnap-harmadnap rosszra fordul, a jámbor folyó akkora hévvel-tajtékkal töri át a gát-a-t, mintha el akarná önteni a: világ-a-t!
– Szökjél gyorsan, szedd a lábad, szedd a sátorfádat!

A HALÁSZSERTÉS – Régen magyar pásztoremberek beszéltek erről a titokzatos állatról, amely állítólag az 1880-1890-es években halt ki, de egykoron a Tisza és a Körös mocsaraiban élt (Forrás: Karls Shuker)

Minden tiszteletünk, persze, egy kis ferdítő vicc mégis belefér! Elsősorban azért, hogy olyan helyzetet teremtsünk, amelyben a szemszög elmozdulni kényszerül. Mert a történet úgy folytatódna, mintegy mozgásban lefelé. A partvonalat követve: mentén a Tiszának. Ugyanis arról az emberről szólnánk röviden (figyelemkeltő szándékkal, természetesen!), aki fényképezőgépével elindult a folyó kárpátaljai kettős forrásától, hogy a víz mellett haladva eljusson addig a pontig, ahol a Tisza a szerbiai Titelnél beleömlik a Dunába.

A szolnoki születésű Végh László fotográfusról beszélünk ebben a lírai köretben, aki a TISZA című vizuális esszéjében a folyó teljes hosszát végig járva dokumentálta a váltakozó partszakaszokat, a meder kívülről látható jellegzetességeit és a parton élő emberek sajátos tevékenységi formáit. Sajnos nem maradhatott ki ebből mindaz a töméntelen hulladék sem, ami a lakosság nemtörődömségéről árulkodik, illetve hát a szemétgyűjtés és feldolgozás rémisztő megoldatlanságairól. Az illegális ártéri szemétlerakás hulladékpokla, a töméntelen műanyag palack ugyancsak helyet foglal tehát Végh itt-ott végsugallatú képein.

Végh László a Tisza című sorozatából a kultura.hu oldalon

Jól kivehető belőlük az egyébként ünnepelt folyószabályozás alapvető visszás járuléka is. A csökkent árterület látványosan negatív hatása az ökoszisztémára. Azonban ugyanebben a terjedelmes fotóesszében benne van – ahogy olvashatjuk róla többek közt a kultura.hu honlapján – a gyermekkor Tiszához fűződő élményvilága. Jól kiviláglik belőlük a régi érzések megtalálásának és felidézésének édes vágya. – Egy pozitívan érzelmes belső utazás szemtanúi lehetünk hát e sajátos képek révén.

(Végh László Tisza fényképei a budapesti Capa Központban tekinthetők meg a több folyóról hasonló sorozatot készítő öt művésztárs Hullámtörés c. kiállításán.)

SZUBJEKTÍV FÜGGELÉK.

Kutya ugatott azon az estén a hátsó udvarban. Az újvidéki tévé operatőre odaverte véletlenül a kamerát a gangon az egyik oszlophoz, amitől elgurult a lencse. Vagy valami kigurult belőle, mint ahogy bármi kieshet az emlékezetből, mindenesetre nagyon nehezen találtuk meg. Koncz István Tisza-parti költő bent a szoba mintás falát szemlélte, és ki tudja, mire gondolhatott.

Talán erre: hát kellett ez nekem? De hát mindent a Tiszáért!

Benes László rajza

Kisvártatva beindult a gép.

– Morál kérdése – kezdte mondandóját Koncz Pista.

– Morál kérdése? – játszottam a szükséges hülyét riporteri minőségben. – Egyáltalában mit jelent ez a kötetcím?

ELLENMÁGLYA (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1987). Egy sötét borítójú könyv. B. A.-nak szeretettel és nagyrabecsüléssel – Koncz István. Kanizsa, 1990. VII. 19-én.

Beszélt hosszan a kamerába Koncz, a híres ügyvéd-poéta – az ellenmáglya fogalma és sok egyéb mellett persze az ő imádott Tiszájáról –, majd azzal zárta, hogy háború lesz. Utána az előállt csendben kikísért bennünket a kapuig, s én sose láttam többé.

Kanizsa-cityzen Koncz.

– Háború lesz?

Évek múltán hallottam a történetet, amely – immár Pesten – a saját verziómban úgy alakult, hogy valamelyik viharos éjszakán egy rémisztő, rákszerű lény araszolt ki a mitológiai teremtésekben ugyancsak gazdag Tiszából. Körülnézett, majd besétált a vajdasági Kanizsa központjába, ahol bekopogott a keresett ház ablakán, s magával vitte Koncz István költőt. Hátrafelé ment, vissza se nézve. Elvitte ez a szörnyű lény, a róla, Istvánunkról készült portréfilmet meg a NATO a Dunánál – több legyet egy csapásra alapon, ha összeszorított fogakkal is, deszintúgy – lebombázta.)