HIDEGPRÓBA Avagy mi szél hozott/mi vitt el?

Ott nyugszik (a Farkasréti temetőben) rögök és virágok alatt a muzslai ember. A Bega-parti csibész, aki mindig olyan remekül, nagy ívben tudott fejjel menni a falnak. Pedig sejteni lehet, hogy mégsem azt szerette volna végig, egész életében csinálni. Ha lett volna rá igazából mód, nem ezzel az ismétlődő mutatvánnyal rukkolt volna elő.

– Így írt valahol a 2010-es évek elején haver B. A. haver Sz. J. halálának akkor huszadik évfordulójára. Azaz Sziveri János költőére, aki simán csak magyar költőnek vallotta magát, minden megkülönböztető jelző nélkül. Vallotta Sziveri, aki nemes egyszerűséggel: szerette tudni, hogy sokat ér úgy, ahogy van, s ehhez nem fűzött semmit, csak a maga maximumát. És közben azt tudta gondolni, hogy a tény, miszerint ő Sziveri János, egyben az ő büntetése.

A poéta szomorú, bluesba süppedt haverja itt megvallja, gyakran elgondolkodik azon, vajon mi lenne, ha Jancsi most is itt akadékoskodna közöttünk?

– Hát, bizonyára egy rendkívül nehéz emberrel több – válaszolja is rögtön. – De a történelem? A háború, a háborúk? Persze, nem. Sziveri János nem oldotta volna meg, a maga temérdek eszével sem. Azzal a posztumusz behívójával, tudniillik megkapta – mint sajátos örökérvényesítő elismerést – a halála után. Azonban elszórakozhatna ezen abszurd humorérzékének engedve. Mondhatná megint, hogy Jézus, megeszi a micijét, vagy ELDOBJA A SZEMÜVEGÉT, közben töméntelen kérdés akkor is megválaszolatlan maradna. – Ám én mégis nagyon kíváncsi lennék barátom okfejtéseire.

Nagyon is kíváncsi lenne, mondja személyesen B. A., közben tudja, hogy – hál’ Istennek – ezzel nincs egyedül. Nem az a helyzet, hogy csupán maréknyi más emberrel tartózkodna ebben a Sziveri Klubban, mert akadnak benne szép számmal mások is, mind a mai napig. Közöttük például MEZEI KINGA, aki a kettőezres évek elején vehette át Pesten az akkor kb. már egy évtizede létező Sziveri János-díjat. Ő akkoriban az Újvidéki Színház tagja volt, ahol az elismerést kiérdemlően színpadra varázsolta SZELÍDÍTÉSEK címmel Sziverit. Alkalmi méltatója a díjátadás ünnepélyes pillanatában felemlítette a régi szabadkai előadást is, belőle elsősorban azt, ahogy a szereplők egymás infúziós csövébe gabalyodva táncolnak. Legalábbis az maradt meg benne a legjobban. Még ha csak álmodta volna netán, akkor is. És aztán megint múlt az idő, pergett az elektromos homokóra, majd láss csodát! Igazából elpusztíthatatlan egykori mosztári pilótánk, Kisherceg Jancsi most, akárha csak odarepült volna: feltűnt Zentán az életet jelentő deszkákon. – Ugyan kinek a hóna alatt?

Nehogy már ne tudjuk ezek után elsőre megmondani. A zentai produkció a HIDEGPRÓBA címet viseli, s még egészen frissnek nevezhető. Talán még némelyest alakulónak, de nem is ez a lényeg. Közvetlen benyomások híján ebben a különleges esetben szemtanú szavaira vagyunk kénytelenek hivatkozni. Szemtanú Szerda Zsófia szerint (ahogy azt le is írta a Hét Napban) a néző figyelme ellenállhatatlanul egy fekete keretes, pontfénnyel megvilágított szemüvegre terelődik a végig izgalmas képet-képeket nyújtó színpadon, mögötte átlátszó meg fekete, meg többféle csövek lógnak lefelé. Ebbe sétál bele a Sziveri Jánost alakító Pálfi Ervin. Óriási szárnyai vannak, amelyekkel nem könnyű közlekedni, folyton beleakadnak valamibe – útban a szemüveg felé. Később kiderül, hogy tkp. sok Sziveri van. Hogy melyik az épp aktuális, azt az okuláré birtoklása jelzi.

Még annyi jut eszembe, hogy az előadáson készült képeket Molnár Edvárd készítette

Kórházi miliőbe cseppentünk hát bele, melyben az utolsó napjait töltjük vele, a nagybeteg poétával, aki versein keresztül mutatja be egész életét. Az egész világot, amelyből éppen távozóban van. A világot, amelyből elég kevés jutott neki, s amely ittlét markánsan a halál Bábelébe fut.

Megragadó elképzelés, hogy a Hidegpróba egyik jelenetében egy immár idős hang mondja a verset. A Lógunk feszes zsinegen szövegét, miközben megjelennek a csillagok, azok a lengő lófejek, amelyek az egész Sziveri-poézis egyik markáns motívumcsokrát képezik. Ugyanakkor jól szemügyre vehetjük az immár szintén néhai Benes József kiválasztott munkáit. Történik aztán olyan is, hogy mintegy behömpölyög a színre a festő egyik kedvenc amorf figurája, Husika, aki tényleg röhejesen kövér, s akinek a látványa annyira megragadja cikkíró Zsófia figyelmét, annyira megtetszik neki, hogy szeretne, szeretett volna odamenni hozzá megsimogatni. Megmondani neki, hogy nagyon jól néz ki abban a piros magas-sarkúban, ahogy nélküle is.

Kapcsolódó cikk

A pesti Szélherceg és a balkáni Bábel

Esetleg szívesen táncolna egyet vele Mezei Szilárd príma zenéjére?

– Korábban is foglalkoztam már vele, de akkor inkább a lírai költészetével – nyilatkozta a Hidegpróba és az idei Sziveri 70 holdudvarában Mezei Kinga. – Ennyi év után, amikor újra szembejöttek velem a versei, akkor egy teljesen más oldala kezdett el érdekelni, ezek pedig az Új Symposionos korszakát követő művei. Ekkor a költészetében egy igen erőteljes váltás történt, és olyan sorokat írt le, amelyek a mai napig végtelenül aktuálisak, és igazából az általa leírt sorok szerint élünk most is.

Végezetül a két művész, Sziveri és Benes összekapcsolásáról a rendezőnő elmondta, hogy számtalan közös pont van kettejük gondolkodásában. Valamiféle testvérszarkazmus, amely erősen közelíti a két férfiút egymáshoz. Erősen indokolja közös „fellépésüket”. (Egyébként Sziveri János pontosan 1990. febr. elsején távozott az élők sorából.)