A mozgás virágai (Döbreiék Budapesten)

A farkasokkal táncoló, tudnivaló, egy film Kevin Costnerrel, de mi az az angyalokkal társalgó? – Nos, kérem, az egy színházi előadás. Pontos címe: CSODÁLATOS HÉTKÖZNAPOK. December 10-én láthatták a Bethlen Téri Színházban a pestiek. (Meg a valahonnan érkezettek.) Ezt a csakugyan csodás, nem hétköznapi darabot nyolcvannyolc földöntúli, valós/valószerű angyali beszélgetés ihlette.

Olvashatjuk róla, hogy a rendhagyó színi feldolgozás alapjául Mallász Gitta Az angyal válaszol című könyve szolgált, amely már az első kiadásával jókora sikert aratott Franciaországban. Magyarul a Fekete Sas Kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben, de emitt mintha kicsit elkerülte volna a figyelmet, vagy legalábbis nem durrant volna akkorát. Van, ahogy van, nincs, ahogy nincs, mindenesetre annak állít nehezen feledhető emléket a mű, amikor is az történt – méghozzá 1943-ban, a háborús tombolászat-rombolászat csúcsidején –, hogy néhány ifjú budapesti művész – név szerint bizonyos Strausz Lili, Dallos Hanna, Kreutzer József és maga Mallász – egy minden forgatagtól akkor még szerencsésen távol eső budaligeti házban párbeszédbe kezd az angyalokkal.
Hogy az pontosabban hogyan is történt, mik és miként hangoztak el ott, milyen tanulságok birtokába, miféle következtetésekre jutott a kis társaság, azt a második nagy világégést közülük egyedül túlélő Mallász Gita írhatta és írta is meg dokumentumszerű prózában. – Az angyalok tollával? (Talán nem is rossz kérdés.)

A könyv – amelyik sommás fogalmazásmódban: elhivatottságukban erős, végsőkig kitartó, alkotó habitusú emberek üzenetét tolmácsolja – tehát nagy sikert aratott. Elsősorban a franciák földjén. Hogy ott találkozott-e első ízben vele a Nagy József-féle JEL Színház jeles tagjaként Döbrei Dénes színész-táncos-rendező, vagy az időbeli lehetetlenség (tehát nem), igazából nem is annyira fontos. A Döbrei elképzelése szerint létrejött előadásban ugyanis in concreto nincsen se francia, se magyar nyelv. Hangok igen, de nyelv nincs. Nem beszélnek benne egyáltalán, nem beszélnek sehogy, sem zengve, sem raccsolva, sem kurrogva, merthogy tisztára nonverbális megvalósítás. Mozgásra alapozott látvány. Testmozgással megvalósított gondolati dinamika. Aztán hogy ez miként lehetséges, azt az egyik nem oly régi Tiszatájban megjelent, bővebb felvilágosító-helyesbítő infókkal rendelkező interjújában magyarázta el az alany Szász Csongor kérdezőnek. (Lásd Szász Csongort amúgy itt a Balk.hu megfelelő oldalán! /Pálinka angyalom légy az enyém…/)

Döbrei szerint az történt, hogy sok hangzó anyagot gyűjtöttek be. Egy alkalommal fel is olvasták, felvették az egész könyvet. Az előadásból végül kimaradt a szöveg, de az olvasás ritmusa az egymásra figyelés, a hangszín és a hangulatváltások mind benne maradtak ebben a munkában.

– A hang hatása bizonyos helyeken olyan, mint felhő az égen – fogalmaz költőien Döbrei. – Észrevétlenül nyit a napnak rést, majd újra beárnyékol. Mátéval (Ábrahám Máté – megj. Balk.!) volt lehetőségünk együtt improvizálni, kialakítani a hang és mozgásvilágot. A bemelegítések alkalmával a dramaturg olvasott fel szövegrészleteket. Volt, hogy ugyanazt a részt ötvenszer is különböző hangsúllyal, és a hang által a szó átszőtte a test izomszövetét, ami által a tánc megvalósulhatott. Ezek a pillanatok nagyon erősek voltak a próbafolyamat alatt. Így a mozgás, a zene, a színpadkép organikusan egymást támogatva lett azzá, amit a közönség észlel. A rögzített részek is lassan alakultak ki, méghozzá több rétegben egymásra felvett hangok segítségével. Konstantin Stefanović zeneszerzőnek nagyon jó érzéke van az előadás audiovizuális dramaturgiai ívének megrajzolásához. Milan Jančurić hangmérnök viszont csodát tud tenni a hangokkal, úgy keveri őket, mint egy igazi mesterszakács. Tudja, melyik hangnak kell előtérbe kerülnie, és melyiknek kell beitatódnia a kulisszák falába. Vagy esetleg azokon túlról megszólalnia.

Aztán ugyanott (a Bethlen téren) másnap egy hasonló eszközökkel felépült előadást láthatott a publikum, bár egészen más tematikájút. A TERRA VOJVODINA címűt. (Nem „tera” Vojvodina, de „terra”, és áthallások bizonyára lehetségesek a két előadás között, de olyan mélységekig itt nem tudunk velük foglalkozni.) Szóval, tömören úgy fogalmazódik meg, hogy bár Igor Halasević szabadkai fényképész munkái hozták meg az ihletet, igazából mégsem műalkotásra épült a színházi megvalósulás. Mondjuk, egy darab tájképre, hanem érzetre. (Esetleg többre.) A vajdasági tájra, meg az ehhez kötődő élet ritmusaira. Ugyancsak költői megfogalmazásban: a nyárfák sistergő susogására, a nyári szellőben ringó levelek táncára, ég és föld találkozására az alföldi perspektívában. Az összenőtt kérdéscsokor pedig persze az, hogy kik is vagyunk? Honnan jöttünk? Merre tartunk? Ami örök kíváncsiság, sose kielégítően megválaszolható. Hogy valójában kik is vagyunk ebben a tájban, amelyen keresztül – Tolnai Ottó szavai szerint – átvérződnek mintegy a legsemmisebb dolgok is.

Játssza: Pámer Csilla, G. Erdélyi Hermina, Varga Heni és Nyári Ákos. A másik előadással összenézve ide kívánkozik még – a már említett Ábrahám Mátén túl – Nagyabonyi Emese és Verebes Andrea neve.

Ének: Döbrei Dotty.

A Nyári Mozi Színházi Közösségről tudnivaló, hogy a nyolcvanas évek vége felé alakult meg Szabadkán, s hogy jelenlegi székhelye a szerbiai Kelebia (Kelebija), ahol Varga Heni és Döbrei Dénes irányítása alatt folyik a munka. Hogy több művészeti ágban aktívan tevékenykedő alkotók együttműködése jellemzi, s hogy a tánc, a színház, a zene, a cirkusz, a képzőművészet és az irodalom ötvözési lehetőségei foglalkoztatják őket. Egyébként számukra is rendkívüli traumát jelentett a délszláv háború, melynek köszönhetően létük eléggé hányatottá vált. A két főalapító, Döbrei Dénes és Lálity István rendező-író-festőművész közül az utóbbi a messzi Dominikában kötött ki. Ott hunyt el tavaly. (Nyugodjon békében Lálity Pista.)