A cikk meghallgatása

Nem tudom, mikor terjedt el a világban, hogy a Balkán egy puskaporos hordó, ami könnyen felrobban. Az bizonyos, hogy az ott élő népek között a történelemben állandó volt a konfliktus, és ezt az ötszáz éves török uralom sem szűntette meg. Sőt, az Oszmán Birodalom fölbomlása számos háborúhoz vezetett. A középkor végétől, a birodalom meggyengülése nyomán, állandó volt a leigázott népek lázongása a török uralom, kivált az adószedők ellen. A meghódítottak egy része viszont megbékült, áttért az iszlámra, és beépült a fennálló rendszerbe.

A 17. században a török hadsereg vezetői, a nagyvezírek általában albán nemzetiségűek voltak. Hogy ekkortól állandósult-e a szerbek és az albánok ellentéte, vagy az 1389-es rigómezei (Koszovopolje) csatáig megy vissza, ahol a török győzelmet a szerbek az albánok árulására fogják, lényegtelen. Mire az 1912-es első balkáni háború eredményeként a mai Koszovó területe a győztes Szerbia része lett, ott az albánok már vitathatatlanul a lakosság többségét, noha nem túlnyomó többségét alkották.

Eddig a pontig bizonyos hasonlóság áll fönn az Erdély körüli román-magyar vitával. Ki élt ott hamarább, mi az erősebb, a történelmi jog, vagy a lakosság összetétele, nagyhatalmi szó dönthet-e a terület státusáról és határairól? A viták nehezen csillapodnak, és könnyű hozzájuk gyúanyagot gyártani. Ahogy a szerbek számára Koszovó múltjuk és nemzetük meghatározó része, amiért sok véráldozatot hoztak, a magyarok számára Erdély, a független fejedelemség volt Mohácstól az 1848-ban kimondott Unióig „a másik magyar haza.” Két békeszerződésben rögzített elveszítése máig is nehezen megemészthető trauma. Erdély magyar népessége és kultúrája integráns eleme a magyar tudatnak. A mindenkori magyar kormányok kiállnak a romániai magyarok jogai mellett és támogatják a nemzettársaik jövőjéhez szükséges lépéseket.

Ahogy 1920 után Erdélyben a román uralom, úgy a Szerb-Horvát-Szlovén királyságban a szerb, telepítésekkel, erőszakos asszimilációval próbálta magának biztosítani a területet. Tito Jugoszláviája kezdetben modernizációval, fejlesztésekkel és az albánoknak adott engedményekkel, korlátozott autonómiával remélte azok lojalitását biztosítani. (Ezzel Románia csak rövid ideig, inkább csak látszat-intézkedésekkel, székely autonómiával próbálkozott.)

A koszovói albánok körében magas népszaporulattól és erősödő nemzeti tudattól megrettenve az 1980-as évektől a szerbek elnyomó intézkedéseket vezettek be, Milošević megszüntette a korábban élvezett autonómiát, bezárták az albánul tanító iskolákat, a hadsereg megszállta a területet. Válaszul az albánok létrehozták saját iskolarendszerüket, 1991 szeptemberében titkos népszavazáson Koszovó függetlensége mellett döntöttek, és október 19-én kikiáltották a független Koszovót.

Ibrahim Rugova, a koszovói albán Gandhi, Koszovó első elnöke

Amikor 1991. szeptemberében Albániában jártam hivatalos látogatáson, készséggel találkoztam a koszovói albánok egyik vezetőjével. Összhangban a nemzeti kisebbségek jogait biztosító nemzetközi dokumentumokkal, támogatóan nyilatkoztam jogvédő harcukról, az autonóm státus indokoltságáról. A békés megoldásra, a kompromisszumra kész Ibrahim Rugovát elutasítva a belgrádi vezetés azonban a fegyveres elnyomás fokozása mellett döntött. Halálos áldozatokat követelő gerilla harc volt a válasz, ami átment népfelkelésbe. A következő lépés az albán lakosság erőszakos kitelepítésének megkezdése volt. Ezt a nyugati világ népirtásnak minősítette, a NATO légi háborúval, bombázásokkal próbálta megakadályozni.

A fenyegető szárazföldi háború elhárítása érdekében Milošević végül kapitulált, a szerb fegyveres erők és velük a szerb lakosság egy része elhagyta a tartományt, de az ország északi részén, Mitrovica város környékén, ahol a népesség döntő többségét alkotja, ottmaradt. 1999 júniusában az ENSZ BT 1244-es határozata kimondta, hogy Koszovó Jugoszlávia autonóm tartománya, a közrendet nemzetközi erők, a KFOR biztosítja. A 120 tagú nemzetgyűlésben 20 hely a (szerb) nemzeti kisebbség számára van fenntartva.

2008. február 17-én a parlament kikiáltotta az ország függetlenségét. Idővel ezt 105 állam, köztük Magyarország elismerte, de Szerbia, valamint az Oroszországi Föderáció, a Kínai Népköztársaság, Románia, Szlovákia és Görögország erre azóta sem hajlandó.

Két elv ütközik itt egymással: az államok szuverenitása és területi sérthetetlensége áll szemben az önrendelkezés jogával. Koszovó esetében végül a népfelség, a lakosság többségének akarata és a fegyverek döntöttek, a nemzetközi közösség pedig megpróbálta a méltányos rendezést: ha már népének döntő többsége így akarja, Koszovó legyen független állam, de szerb kisebbsége (az északi rész és néhány szerb enklávé) élvezzen autonómiát, és a nemzetközi támogatásokat kihasználva az egész terület békében fejlődjék. Az elmúlt jó tíz év azonban azt bizonyítja, hogy ez a méltányos és racionális elgondolás nem működik.

Kapcsolódó cikk

Konténerekben szavaztak, illetve nem szavaztak a koszovói szerb területeken

Az albánok nem hajlandók elfogadni, hogy a szerb kisebbség tényleges autonómiát élvezzen, önmagát igazgassa, márpedig ehhez a kisebbség ragaszkodik, és ezt „az anyaország,” Szerbia minden lehetséges módon támogatja. Ez évben, miután jogos igényeiket az albán hatalom semmibe vette, több szerb település polgármestere lemondott hivataláról. Az áprilisra kiírt időközi önkormányzati választást a szerbek bojkottálták, így a részvételi arány mindössze 3,47 százalékos volt. Pristina és a nemzetközi közösség mégis érvényesnek nyilvánította a választást, ezt a helyi szerbek és Belgrád is – érthetően – elfogadhatatlannak nevezte.

Az így „megválasztott” polgármesterek beiktatása ellen Zvečan községben szerb tiltakozók és az albán rendőrség összecsapását a rendfenntartó KFOR erők megpróbálták megakadályozni, így ők váltak a botokkal, üvegpalackokkal, sőt robbanószerekkel támadó helyi szerbek áldozatává. Ennek során 19 magyar katona is megsérült, többen súlyosan, végül kettőjük lábát is amputálni kellett. Mondani sem kell, hogy a két szembenálló ország és elnöke között folyamatos szópárbaj folyik, Belgrád katonai fenyegetésétől kísérve.

Mint ismeretes, szeptember 24-én az észak-koszovói Banjska ortodox kolostor közelében két rendszám nélküli teherautóval mintegy harminc szerb elzárt egy hidat, majd rátámadt az albán rendőrjárőrre, aminek következtében egy koszovói albán rendőrtiszt életét vesztette. A merénylők a kolostorba menekültek, amit az albán rendőri erők valósággal megostromoltak, és ennek során három szerbet agyonlőttek. Az EU és az Egyesült Államok az esetet fegyveres banda “ocsmány támadásának” nevezte, míg Szerbia és a Boszniai Szerb Köztársaság gyászolja az elesett „szerb hősöket.”

A szerbek ezeken a területeken voltak többségben. Az albánok 1908-ban a lakosság 46%-át alkották. 1948-ban 68%-át, 2011-ben pedig 92%-át, a változásokat leginkább a magas albán natalitás és a szerb elvándorlás idézte elő

Megpróbálom pártatlanul elemezni a szerb-albán „hidegháborút.” Adva van (vagy csak volt) egy vegyes lakosságú terület, amelyet két nép tekint a magáénak, az egyik a múltra, a másik a jelenlegi etnikai többségre hivatkozva. A vitatható módon 1912-ben meghúzott szerb-albán határ egy milliós nagyságrendű albán népességet Szerbiának, illetve Jugoszláviának ítélt. Eddig a történet ismerős.

A Szerbiához csatolt, albán többségű terület helyzete, illetve irányítása, állandó feszültségeket, sőt polgárháborús viszonyokat gerjeszt. Jugoszlávia szétesése óta a szerb nacionalisták a korábbinál is jobban ragaszkodnak Koszovóhoz, és miután az de facto önálló állammá vált, azt nem ismerik el, és minden eszközzel támogatják az ország északi részén egy tömbben élő szerb kisebbséget.

A precedensektől félve, a határok sérthetetlenségének a dogmája nem tette lehetővé, hogy a nemzetközi közösség – népszavazás alapján – a koszovói szerbeket Szerbiának ítélje. Az 1975-ös Helsinki Záróokmány alapján ennek, a békés határváltozásnak nem lenne akadálya, ha Koszovó kormánya ebbe beleegyezne. Cserében akár a Szerbiához tartozó, de albán lakosságú Presevo völgyét kérhetné Szerbiától. Nem ez lenne a logikus és békés megoldás? Érvényesülne az önrendelkezés elve és a két kisebbségi közösség, a koszovói szerb meg a szerbiai albán, egyesülhetne saját nemzetével.

Ha az említett dogma miatt ez a megoldás elesik, a második legjobb az lenne, ha Koszovó elfogadná a függetlenség elismeréséért elvárt szerb autonómiát. A szerb kisebbségi közösség koszovói állampolgárként békében élhetne, őrizve és használva nyelvét és ortodox vallását. Ez nem is nagyvonalúságot, csak méltányosságot igényelne az albánoktól. Emlékezhetnének arra, amikor Jugoszláviában élve elnyomták, majd üldözték, sőt elűzni akarták őket. Most ők nem ezt teszik szerb kisebbségükkel? A jó százéves szerb-albán szembenállás és a közelmúlt fegyveres összecsapásai nyomán valamennyire azonban érthető, hogy a koszovói albán farkas és a szerb bárány nem bízik egymásban, nem tud békében élni egymás mellett. Nem volna jobb nemcsak kordonokkal, de nemzetközi határokkal választani szét a két sokat szenvedett népet?

Ha a határváltozás keserű pirula lenne Koszovó számára, megédesíthetné a szerbiai albán völgy átcsatolása Koszovóhoz. Nehéz ez ellen érveket felhozni, legfeljebb az európai status quo védelmét. Jogos elutasítani és elítélni az orosz-ukrán határ erőszakkal, háborúval történő megváltoztatását. A közel száz éve legalább névlegesen autonóm azerbajdzsáni örmény sziget, Nagorno-Karabah véres fölszámolása is a szemeink előtt zajlik. A világ tele van diszkriminált, üldözött nemzeti kisebbségekkel, saját nyelvet beszélő törzsekkel. Mivel nem reális, hogy ezek mindegyikéből önálló állam legyen, a területi vagy a vallásfelekezetekhez hasonlóan személyi alapú autonómia kínálja a logikus a háborúzást megelőző és megakadályozó megoldást. Koszovó nem elrettentő, hanem bíztató példává válhatna. Akár Románia számára is.