Zoki Bond, a falu rossza és a Kukurikú koalíció

Miért volt a legrosszabb miniszterelnök, azaz a “falu rossza” Zoran Milanović horvát köztársasági elnök, aki hosszabb szünet után ismét mikrofon közelébe került, és akinek megint Plenković miniszterelnökkel és Banožić védelmi miniszterrel van vitája, most a változatosság kedvéért a katonai hírszerző ügynökség kapcsán, a BALK ezúttal azonban megkíméli olvasóit az oda-vissza szómenéstől. Teljesen önkényesen úgy döntöttem, hogy valóra váltom ígéretem – fenyegetésem? – és megírom, hogy valójában miért is volt Milanović a legrosszabb horvát miniszterelnök.

2011, a nagy SDP-s győzelem éve

Bár a horvát miniszterelnökök sorában voltak érdekes fazonok (figurák), mint pl. a “mister 10 százaléknak” becézett Franjo Gregurić – a mendemonda szerint fél Európa kereste a szolgáltatásait bizonyos, nehezen behajtható orosz kinnlevőségekkel kapcsolatban -, vagy Nikica Valentić, aki leginkább arról maradt emlékezetes, hogy kormányfőként is magánbizniszelt.

Valentić egyik bizarr üzlete a malajziai Proton személygépkocsik horvátországi importja volt, de a háborús években ez is simán elment. Szóval, távol attól, hogy Milanović lenne egyedül a falu rossza, viszont továbbra is úgy tűnik, hogy ez idáig ő volt a legrosszabb horvát miniszterelnök.

Az egyszerűség kedvéért nem foglalkozunk Zoki Bond pártelnökké emelkedésével, azaz a 2011-es választásokat megelőző időszakkal, hanem in medias res közöljük, hogy a 2011-es parlamenti választásokon az ún. Kukurikú koalíció a horvát szociáldemokratákkal (Socijaldemokratska partija Hrvatske – SDP) és Zoran Milanovićtyal súlyos választási vereséget mért a Horvát Demokratikus Közösségre, vagyis a HDZ-re, vagyis 80 helyet szerzett a parlamentben, ami 33-mal több volt, mint a HDZ-HGS-DC koalíció eredménye.

Nyitva állt tehát az út a beígért reformok előtt.

A Horvátország gazdasági megújulását ígérő “stratégiai” programot 21 pontban foglalták össze, és logikusan a 21-es terv elnevezés alatt futott (Plan 21).

Ismétlem tehát, hogy a Milanović-kormány kényelmes parlamenti többséggel rendelkezett, szó sem lehetett ellenzéki obstrukcióról, és az emberek hangulata is olyan volt, hogy szó nélkül elviselték volna a fájdalmasnak ígérkező reformintézkedéseket is, azaz a beígért “rendcsinálást”.

Hogy jobban képben legyünk, akkor a gazdasági világválság idejét éltük, amelyből az európai “kelet” országai már 2012-ben kilábalni látszottak, szemben Horvátországgal, amely a nagy államférfi, mármint Zoki Bond vezetése alatt csak 2015-ben kezdett ismét talpra állni.

Milanović azzal védekezett, hogy elődei üres államkasszát és általános káoszt hagyományoztak rá, de a számok valami mást mutatnak.

Az a fránya statisztika

A munkanélküliek száma 2011 novemberében, amikor Zoran Milanović miniszterelnök lett, mintegy 302 ezer volt. 2013 áprilisára a 21-es Terv alkalmazásának “köszönhetően” ez 355 000-re nőtt.

A foglalkoztatottak és a nyugdíjasok aránya 1,17 főre csökkent nyugdíjasonként, a 21-es Terv írásakor még 1,2 alkalmazott jutott egy nyugdíjasra.

2011-ben Horvátország kezdett kilábalni a válságból, és a GDP csak -0,2 százalék volt, hogy az év harmadik negyedévében még növekedést is regisztráljanak.

Kapcsolódó cikk

KOHABITÁCIÓ HORVÁTORSZÁGBAN: Zajos együttélés várható, Milanović és Plenković aligha fekszik össze

Az év végén, amikor Milanović átvette az állam irányítását, az államadósság a GDP valamivel kevesebb, mint 70 százalékát, 215 milliárd kunát tett ki, 2016 januárjára, amikor megszűnt miniszterelnök lenni, az államadósság 287 milliárd kunára emelkedett, vagyis megközelítette a GDP 85 százalékát.

Zoran Milanović – a BALK-on néha Zoki Bond – mandátuma alatt az államadósság összesen 72 milliárd kunával nőtt, ami a legtöbb egyetlen ciklus alatt, amióta Horvátország független állammá vált.

Horvátország már 2012-ben kilábalhatott volna a válságból, de ezt akadályozta a Milanović-kormány rossz politikája, amely az adók emelésére és az államadósság jelentős növelésére támaszkodott egészen 2015-ig.

Csak 2014 decemberében hozott meg a kormány egy sor rendeletet, amelyek csökkentették az emberek és a vállalkozók adóterheit, de már túl késő volt.

Külön írást érdemelne Slavko Linić pénzügyminiszteri és Ivan Vrdoljak gazdasági miniszteri ténykedése, a MOL és magyarok elleni hergelés, vagy az, hogy az ország mellett Zoki az SDP-t is sikeresen tönkretette.

Az egykor a HDZ-vel körülbelül megegyező erőt felmutató nagypárt mára csak halovány árnyéka önmagának, és nem valószínű, hogy Peđa Grbin elnöklésével remekelni fog a jövő évi parlamenti választásokon.

Voltak, akik a Kukurikú 2 koalíció létrehozásában sántikáltak, de a jelek szerint ez mára már “halva született nagymama“, ha csak Alex Braun amerikai kampánystratéga nem tesz csodát. A képen baloldalt Peđa Grbin szociáldemokrata vezető (Forrás: Jutarnji list)

Nyájösztön és rövid emlékezet

A fentiek természetesen nem csak a horvát választópolgárokra vonatkoznak, de nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a csúfosan levitézlő Zoran Milanović miniszterelnököt 2019-ben megválasztották köztársasági elnökké Kolinda Grabar-Kitarović ellenében.

Ahogy angolszász barátaink fogalmaznának: the rest is history.