Az átugrott cipő és a halál békacsókja (Charles Simic távozására)

Barátom, Tom Peric írta a minap Kanadából, hogy a szomszédos Egyesült Államok New Hampshire államának Dover nevű városában elhunyt Charles Simic költő, aki a kortárs poézis egyik meghatározó alakja volt és maradt ezen a világon, nyugodjék békében.

Így van, nyugodjék, híre-neve éljen sokáig Charles Simicnek, aki eredetileg nem is ezzel a névvel született, ahogy Tomi haverunk sem az egykori Újvidék Telep nevű kertvárosából. Tomi eredetileg magyar anyától és szerb apától származik, alapvetően Tomislav Perić a neve, s őt is Jugoszlávia szétesése röpítette porfelhőjével és vérfröcskölésével messzire, mint oly sokakat/sokunkat.

Tomi lényegében filozófiai beállítottságú ember, de a lírát sem veti meg, és úgy tudni, az örökre eltávozott költő volt az egyik kedvence. Levelében úgy fogalmazott, hogy mindig elolvasta Simic verseit, amikor csak beléjük botlott valahol a hosszú évek során, sőt: kb. egy hónappal ezelőtt meg is vette annak a No Land in Sight című kötetét.

Magyarul ez valahogy így hangzana tehetségünkhöz mért tolmácsolásban:

Azt mondja még barátunk Tomi, hogy szereti ebben a költőben azt a japán haikuszerűen tömör, nemes egyszerűséget, amellyel a legmélyebb gondolatokat is ki tudja fejezni. Ahogy ebben a tkp. kötetzáró kis szösszenetben is meg tudja tenni. Kötetzáróban, és ezek szerint életműzáróban is.

– Slava mu! – mondja ezt szerbül, s legyen így.

Charles Simic, akinek a 85. életévében bekövetkezett halálát világszerte lereagálta a sajtó – így az újvidéki Magyar Szó is –, Belgrádban született, hogy a szülei a Dušan nevet adják neki. 1938-at írtak akkor, így a második világháborús évek jócskán beárnyékolták a gyermekkorát. Tizenhat éves volt, amikor a családjával Párizsba költözött, hogy egy évre rá Amerikában kössön ki. Ott bontakozott ki poétaként, ahogy esszéíróként és fordítóként is. Charles Simic névvel vélhetően azért, mert az ott sokkal megjegyezhetőbb, mint a Dušan. Műveiért számos díjat kapott, többek között Pulitzert 1990-ben. A kilencvenes évek derekán az Amerikai Művészeti Akadémia tagjává választották, hogy kettőezerben az Amerikai Költők Akadémiáján kancellárrá nevezzék ki. Pár évre rá a kongresszusi könyvtár az Egyesült Államok Költőjévé fényezte. Civilben amúgy a New Hampshire Egyetemen irodalmat és kreatív írást tanított. Szabad idejében imádta Fats Waller zenéjét hallgatni, s nyilván megpróbálta a maga módján a színes bőrű zongorista ún. lépegetős technikával működő balkezét versben utánozni.

Charles Simic mostanság bekövetkezett halálának okaként öregkori pszichofizikai leépülést emlegetnek.

Legismertebb művei közé tartozik például a Charon kozmológiája, ahogy az Esküvő a pokolban is. – Futó pillantást vetve a verseire, nyomban leszögezhető, hogy Charles Simicet a lehetséges legutolsó pillanatokig foglalkoztathatta az elmúlás gondolata. De nem úgy, hogy Edgar Allan Poe hollójának cinikus károgása minden sorára rátelepedjék.

Apropó: Kedves barátom Tomi, emlékszel? Valamikor rég az Ilirska/Illír utca elején, a Futaki útnál nagyobbacska mocsár volt ott, ahol ma egy nagy autómosó üzemel. Nos, amikor azt feltöltötték vagy lecsapolták, vagy mindkettő, akkor elhallgatott örökre az éjszakai békakórus. Mintha akkor kezdték volna arrafelé megpróbálni kontroll alá vonni a zenét is. De lehet, hogy ez csak marhaság.

Charles Simic egyik legutóbbi verse (Forrás: The New Yorker)

– Azt nem tudom – szól mintegy vissza Charles Simic a hosszú útról –, azt viszont igen, hogy az esztétizálás, a humor, az erotika, miként a gondolat szabad szárnyalásának minden gyümölcse szigorú cenzori elbírálás alá esik az amerikai egyetemeken. A minden politikai diktátumtól mentes poézis meghalt ezekben az iskolákban, alapvetően megszűnt létezni a legtanultabbak körében. Viszont mintegy dacolva ezzel: a költészetet sokan művelik továbbra is. A líra tovább íródik sokak kényelmetlenségére és mérhetetlen szörnyűségére.

Most pedig két további példa a költő szavainak ékes-derekas alátámasztására.

A halottak órái

Egy éjszakát az óra társaságában töltöttem el.
Éjfél után olyan hangosan tiktakolt,
Mintha a szokatlan módon félne valamitől.
Olyan ez, mint amikor fütyörészve megyünk el
A temető mellett, magyaráztam.
Mindamellett megértem, mondtam neki.

Régen minden amerikai konyhában
Volt egy ilyen óra,
Ma már törött a gyár minden ablaka.
Az éjjeliőrök Kháron ladikján
Őrködnek tovább: aznap,
mikor megállsz, mondom az órának,
A tartalék kerekecskék
Elgurulnak

Sok nehezen fellelhető helyre.
Amíg ezen gondolkoztam,
Elfelejtettem felhúzni az órát.
Sötétben ébredtünk.
Milyen csendes a város, szóltam.
Mint a halottak órái, felelte feleségem.
Nagymama a falon,
Hallom gyermekkorod hulló havát.

(ford. Gyukics Gábor)