Illatozó balkáni babérok, ragyogó szeméremékszerek (Tolnai Ottó életműdíjára)

Vannak, akik még emlékeznek rá, hogy a Kiskracsun édesapjának, Nagykracsunnak volt egykor Magyarkanizsán egy fahajas büdösboltja, ahol a patkányirtótól a petróleumig, szakállas horogtól a viharvert lexikonokig mindent kapni lehetett, még Ady-verseket is. Egy szép napon aztán ez a Kiskracsun úgy döntött, hogy ő is bizony költő lesz. Gyorsan felvette az egyik lexikon nevét, majd elindult a világ nulláslisztre emlékeztető porában. – Egy furfangosan kanyarodó könyökcsőn keresztül, persze,.

Délre zarándokolva az Adriáig jutott, amelynek emlékét később mindenfelé magával cipelte. Utóbb a tenger azúrját egy kisebb, praktikusabb kékítőgolyóba sűrítve, hogy odahaza néha megmutassa azt a bolond Vilikének. Mert ő meg szegény nem volt tengeren soha?

Hosszantartó kamaszkorában költőnk (olvasható a zEtna Világsarok+ kiadványában) Kanizsán két Dulcineát is kinézett magának. Bizonyos Apci Macát, meg a nálánál is fergetegesebb Keverovics Rozáliát, és olyan lokálzsenikkel barátkozott, mint például a festő Dobó Tihamér. Becenevén Cigonya, aki viszont egyszer fejbe lőtte magát, ám a golyó lepattant a homlokáról, így Cigonyánk életben maradt, hogy valamikor majd megfesthesse Dél- Afrikánál az óceánt. Ma ott áll szikár, hajlott alakot mutató, Don Quijote-i szobra a városka központjában, az inkább Sancho Panzára emlékeztető másik kanizsai híresség, az ugyancsak jeles szóbűvész Koncz István ügyvédi társaságában.

Ugyanakkor megjegyzendő, hogy Ómi közben bárhol felbukkanhat – BÚÚÚÚÚ! –, akár épp a moziban, egy rotterdami gengszterfilmben. – Kérem, aki nem hiszi, nyugodtan járjon utána. Ómi nagy sztár, manapság celeb.

Mindenesetre annyit még illik tudni – így kapásból és cefetül sűrítve –, hogy ez a valamikori Kiskracsun felnőttként a maga könyörtelen avantgárd tarackágyúival bevette az újvidéki Forum Könyvkiadó nehezen meghódítható fellegvárát, hogy csakhamar, miképp Úristen a nőt, megteremtse az Új Symposion folyóiratot. Tempós ugrásokkal innen – sok szép kötetet, meg sok-sok szép évet, rengeteg fantasztikus prózát-verset, nem utsósorban drámát átugorva, villámgyorsan lepergetve a képeket – eljuthatunk a minapi Budapestre, ahol Tolnai Ottó színes és széles életművét cakumpakk lelkesen díjazták. Helyi idő szerint vasárnap este hétkor a Paulay Ede utcában, mert valójában erről szól a történet.

Nem csalás, nem ámítás; nem puszta mese, üres szócséplés, ez az igazság, színtiszta valóság. – Oh, yeah! – És ezzel így utólag itt is hírül adjuk a lezajlott rangos eseményt. Nevezetesen ugye azt, mily dicső és szép dolog történt legutóbb a mi híres Vidéki Orfeuszunkkal, aki a helyszínen az ereszek lírai szakértőjének adta ki magát. Természetesen a közönség fergeteges épülésére és szórakozására.

(Sodró tapsvihar következhetne ezen a ponton; tiszta szívből, lélek mélyéről feltörő és fültörő, messze hangzó nevetéssel.)

Tolnai Ottót végre életműdíjat kapott

Komolyabbra fogva, arról van szó hát, hogy délvidéki költőóriásunk, Tolnai Ottó vehette az idén át: a Városmajor 48 Irodalmi Társaság Alapítvány Életműdíját. Amelyet a fundáció kijelölt kuratóriuma ítél oda minden év decemberében a kortárs magyar irodalom egy-egy kiemelkedő alakjának. Derék szülői szerint a V48ITA azzal a céllal jött létre, hogy alkotóműhelyt, szakmai fórumot teremtsen a kortárs magyar írók, költők, műfordítók és kritikusok számára, akik egyaránt magukénak vallják Európa és a nemzeti kultúrák alapértékeit, az emberi méltóság és a társadalmi előítéletektől mentes szolidaritás gondolatát, nem utolsósorban megbecsülik és segítik egymás alkotói irodalmi munkásságát.

Ebből a célból író-olvasó találkozókat, felolvasóesteket is rendeznek, ahol az olvasók összefuthatnak a kortárs magyar irodalom kiemelkedő személyiségeivel, első kézből tájékozódhatnak legújabb műveikről, ugyanakkor megismerkedhetnek fiatal tehetséges művészekkel is. – Ezt koronázza mintegy, hogy évente jelentős összeggel járó életműdíjat adományoznak. Azt első alkalomból, 2018-ban Spiró Györgynek ítélték oda, másodszor Végel László Kossuth-díjas tollforgatónk, belletrisztikus filozófusunk kapta meg, utána Rakovszky Zsuzsa író, költő, műfordító, tavaly pedig Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító.

– Mindnyájuknak így utólag is gratulálunk. BOLDOG ÚJAT & BOLDOG HAGYOMÁNYOSAT!

Szóban forgó legutóbbi átadón egyébként a délvidéki magyar literatúrában is felettébb otthonosan mozgó neves irodalmár, szerkesztő és kritikus, Reményi József Tamás olvasta fel magával ragadó laudációját.

– Idei kitüntetettünk – hangzott el részéről – a korszakalakító kevesek közül való. Az elmúlt évtizedekben született remeklései, például a Sirálymellcsont, az Agyonvert csipke, a Rovarház, a Világpor és a többi, mind méltán kiemelendő. Ugyanúgy a nyolcvanas évek eleji Virág utca 3., amely a laudáló mindmáig legkedvesebb kötete. Nyomában a Gyökérrágóval. Aztán jön a kilencvenes évek elején – mintegy az életmű gyújtópontjában – a Wilhelm-dalok és az árvacsáth, majd évtizedre rá egy katasztrófasújtott szövegvilág katalektáival a Balkáni babér, legutóbb a Szeméremékszerek végtelenített meséi külön-külön is emlékezetes könyvpillanatok. Tolnai Ottó a művek közötti átjárásokban, a szerkesztői munkában, esszék-kritikák-előadások szüntelen monitorozó tevékenységében folyamatszerűen alakítja, változtatja, át-átmossa azt, amit korábban csak hagyományos irodalmi munkamegosztásban és műfaji keretekben tudtunk elképzelni. Rendkívüli jelentősége abban a felszabadító hatásban rejlik, amelyet az olvasók és a pályatársak újabb nemzedékeinek irodalomszemléletére gyakorolt és gyakorol.

P. S. Záradékban még csak annyit, hogy az idén első alkalommal átadott Városmajor 48 Irodalmi Jutalom Emlékérmét ugyanott Fehér Renátó költő vehette át. (Utóhangként: reméljük, itt-ott sutácska poénjainkkal nem vertük agyon ezt a kis tudósítást, mint a költő azt a szerencsétlen csipkét, de alapvetően jó szándékkal, nem utolsósorban áhítattal nyúltunk a témához, álltunk hozzá a munkához – szolgáljon ez örök mentségünkre és valahányunk rigmusos karácsonyi megegészségesedésére /B. A. B./.)