HASONLATOK: Kábeltekercselő nemzetnek nem kell iskola

A magyarországi pedagógusok megmozdulásai arra utalnak, hogy nem Szerbia az egyetlen ország, ahol a sztrájkok, tiltakozások és konfliktusok miatt nem a helyzethez illő körülmények között indult a tanév. Ez alól az idei iskolakezdés sem kivétel. Természetesen mindkét országban a legsúlyosabb problémák a bérek körül alakultak ki, a fizetések ugyanis itt is, ott is alacsonyak, de rosszak a munkakörülmények is, amelyekkel szintén elégedetlenek a tanárok. A magyar pedagógusok talán még nehezebb helyzetben vannak, mint szerbiai kollégáik, a magyar kormány a pedagógusok sztrájkjogának korlátozásáról szóló döntése által ugyanis nagyobb ellenőrzés alá vonta az ágazatban dolgozókat, akár a sztrájkoló pedagógusok elbocsátásának árán is.

Ezeknek a problémáknak olyan furcsa vonatkozásai is vannak, mint a nyugdíjas pedagógusok „hadrendbe állítása”, mivel az elbocsátások által létszámhiány alakulhat ki, vagy azoknak a kormányzati észrevételeknek a „felszínre törése”, hogy az egyre növekvő számú „női munkaerő” megjelenése miatt a pedagógusok soraiban az „oktatás elnőiesedik”, amivel növekszik az elméleti és elvont tudást adó pályák iránti érdeklődés, ennek következtében pedig nem lesz elegendő ipari tanuló, mesterember és általában „tehetséges férfi” a magyar munkaerőpiacon.

Ez utóbbi igencsak hasonlít a szerbiai helyzethez, Szerbiában ugyanis Aleksandar Vučić elnök sürgeti az úgynevezett duális oktatást, vagyis előnyben részesíti a szakmai és műszaki képzést az „absztrakt pályákkal” szemben.

Ami Szerbiát illeti, a helyzet tehát hasonló, ahogy azt már a bevezetőben is megjegyeztük, de azért léteznek különbségek is, akár pozitív, akár negatív értelemben. A szerb kormánynak nem áll rendelkezésére annyi eszköz a pedagógusok megregulázására és a kormányzati akarat kikényszerítésére, mint a magyar vezetésnek, például a magyar pedagógusokkel ellentétben a szerb tanárok nem kötelesek nyári gyermektáborokat vezetni anyagi ellentételezés nélkül.

A szerb oktatási rendszer sokkal liberálisabb, de úgy tűnik, ez nem sokat jelent a szerbiai tanárok és a pedagógusok szempontjából, az itteni pedagógusok is elégedetlenek a kapott pénzzel, vagyis a bérekkel, és általában ezért tüntetnek.

Tisztában kell lennünk azzal is, hogy egy ország oktatási rendszere nem egyszerűen egy mechanizmus, amellyel a gyerekek és a fiatalok megtanulnak olvasni, írni, emlékezni, számolni és különféle szakmákra képezik őket. Azt mondhatnánk, hogy az oktatásnak több szintje van: az oktatás ugyanis az „utánpótlás nevelésének rendszere” is, ennek valószínűleg még nagyobb jelentősége van, ha figyelembe vesszük a fiatalok jellemének és személyiségének kialakítását, ami komoly és összetett feladat.

Az oktatásnak óriási jelentősége van annak megteremtésében, amit nemzeti szellemnek vagy eszmének nevezhetünk, ez annak a tudatnak a kialakítása, hogy az egyes ember melyik közösséghez tartozik, és hogy képességeinek jó részét melyik kollektívának, illetve társadalomnak a fejlődésébe és jólétébe fektesse. Ez az igazi nemzettudat, és az az igazi nemzetárulás, ha a fiatalokat a megélhetési problémák miatt hazájuk és nemzetük elhagyására kényszerítik.

Sajnos a szerb oktatási rendszer már annyira leépült, hogy képtelen jó eredményeket produkálni a képzés terén, hogy a nevelési szempontokat ne is említsük. Az alacsony fizetések (átlagosan kb. 550 euró) jelentik a legnagyobb problémát, és ezt a 2023 januárjára bejelentett béremelés sem oldja meg. Ugyanakkor – Magyarországhoz hasonlóan – egyre nagyobb lendületet vesz az elvándorlás, ami kevesebb diákot jelent, és ebből egyenesen következik, hogy kevesebb tanárra lesz szükség.

A szerbiai falvakban bezárnak az iskolák, és a fiatal tanárok egyre nehezebben találnak munkát. Ha viszont találnak, akkor nem fizetik meg őket, és valószínűleg megfelelő párttagságra lesz szükségük, hogy állandó állást kapjanak. Mindez szakadékba taszítja a szerb oktatást.

Ehhez járul hozzá az elmúlt két évtized ultraliberális oktatási politikájának következménye, amelynek részeként a gyerekek olyan „jogokat” kaptak, amelyekkel sohasem rendelkeztek, így a szülők és a tanárok (pedagógusok, oktatók, professzorok) szerepe teljesen háttérbe szorul, megfosztották őket a tekintélyüktől. Ugyanakkor a tanári pálya teljesen beépült a kapitalista munka-, kereset- és profitfelfogásba, és elvesztette kitüntetett státuszát. A pedagógusoknak nem marad más választásuk, minthogy aggódjanak a jövedelmük és a munkakörülményeik miatt, a diplomás fiataloknak pedig különösen ajánlott a tanári pálya kerülése.

Nem tudom, hogy Magyarországon, hogyan alakul a helyzet, de meg vagyok győződve arról, hogy Szerbiában az oktatás az egészségügy, a honvédelem, a közbiztonság, az igazságszolgáltatás, a szociális szféra, sőt az energiaügy sorsára jut. Újabb teherként, vagyis felesleges kiadásként merül fel, amire az államnak nincs szüksége, mert terheli a költségvetést és gátolja a GDP-növekedését: elvégre kábeltekercselő nemzetnek nem kell iskola.