A cikk meghallgatása

Haug mindenkinek! Ez az új indiánosdi augusztusban kezdődött azzal – írjuk elsősorban azoknak, akik nem követték –, hogy a sajtó mindenfelé hírül adta: Németországban rasszizmussal vádolnak több Winnetou-regényt, kettőt már vissza is vontak belőlük. Ezek Karl May (egykor magyar vadászterületen is roppant népszerű May Károlyunk) műveinek a mai folytatásai, és ami történt, vagy ami May összes művére nézve történni kezdett, sokak szerint inkább amolyan brutális woke-hisztériának meg törléskultúra-őrületnek tűnik, mint okkal és joggal való támadásnak.

A két főbűnös, vörös posztónak bizonyuló mű a Fiatal főnök Winnetou című, nemrég forgalmazni kezdett filmhez kapcsolódóan jelent meg a könyvesboltokban, hogy kisvártatva kiadója – sűrű bocsánatkérések közepette – visszavonja. Ez a kiadó a ravensburgi székhelyű Ravensburger Verlag, amely nem mellékesen az egyik legmenőbb német játékkészítő cég, s amely a különböző felettébb szellemes, nem kevésbé mutatós, kirakós játékok gyártásának területén érte el kimagasló sikereit. Ezt a “Winnetou-puzlit” azonban – jó hírnevét, működő üzletét féltvén – se kedve, se mersze nem volt tovább vállalni. Ugyanakkor akadnak kiadók, amelyek éppen ellenkezőleg príma reklámot vélnek felfedezni a nagy hajcihőben, skalpolászatban, ezért a legendás apacs törzsfőnököt jól látható helyen tartják a polcokon. Mind a valós, mind a virtuális polcaikon.

– Ehhez tudni kell, hogy Karl May a mai Németországnak egyik legnépszerűbb szerzője továbbra is. Indiánokról szóló regényeihez többen is írnak folytatásokat, nyaranta-telente szerveznek indián fesztiválokat, tehát Winnetou ilyen: még él, nem enyészik el úgy, ahogy az egyik utolsó, róla szóló irodalmi műben, amelyben átköltözik az örök vadászmezőkre.

– Most viszont az van, hogy jó adag üröm került oda, ahová eddig nem. A sok csepp édes méz mellé a picinyke, kerek pohárba’ – szúrjuk itt közbe.

Ugyanis az utóbbi időkben egyre többen kezdték pedzegetni, hogy Karl May indiánkönyvei tulajdonképpen a gyarmatosítás korából származó sztereotípiákat erősítik, az őslakosok ábrázolása pedig egyenlő a kulturális kisajátítással – ahogy azt az angol The Guardian nyomán írja a Telex. A Die Zeit ennél messzebb megy, mondván, hogy May hazug, idillikus képet mutatott Észak- Amerikáról, amelyet egyébként nem is ismert rendesen. (Mindössze egyszer járt ott, és állítólag New Yorknál tovább nem jutott.) Ráadásul arra nem tért ki az író, hogy az apacsokhoz hasonló őslakosokat éppen az oda betolakodó európaiak – ilyen volt a német származású Old Shatterhand is, a Sápadtarcú Testvér – irtották ki, feldúlván élőhelyeiket. Megsemmisítvén az indián világot, ahol egyébként azok nem is éltek oly harmonikus viszonyban a természettel, miként azt sokan állítják, ám az most más lapra tartozik.

Az ellenkező oldalon meg például a Bild bulvárlap – másokkal karöltve – a társadalmi igazságtalanságokra való figyelemfelhívás meg a törléskultúra, az ún. woke & cancel-culture & hasonlók esztelen, elferdült “mozgalmi” túlkapásának tartja az egész hűhót. Említetteket teszi felelőssé azért, hogy sokak gyermekkorának kedvenc hősét immár máglyára akarják vetni. Pedig Winnetou puszta fikció, azzal együtt, összes emberi jó tulajdonságával együtt léleknemesítő, és ilyennek kell felfogni. (Egyébiránt W. személyesen nem tehet róla, hogy az ő stigmatikus rézbőrű mivolta ellenére Adolf Hitler is imádta olvasni a színes, szórakoztató, egyben tanulságos kalandjait.)

– Mindenesetre csuda egy csata ez! – kiáltunk fel a lőporfüstös, lónyihogásos virtuális harcmezőn, ahol egyelőre ugyanúgy nem látszik a békepipának még a kontúrja se, ahogy máshol sem.
Mellesleg figyelemreméltó a német mondás, amelyet Kukorelly Endre író használt egy erről szóló tévéműsorban a minap. Valahogy így hangzik: Goethét idézzük, Karl Mayt olvassuk. De ha esetleg azt sem tesszük meg, tehetjük meg, hogy olvassuk, kész tragédia. Jelentené azt, hogy már megint valakik erősen cenzúrázni akarnak. Esetleg könyvekből rakott máglyákat lobbantanának fel, fűzzük hozzá, ahogy Truffaut rendező 451 Fahrenheit című filmjében történik. Amelyben betiltják az önálló gondolkodást, következésképp könyvekre sincs már szükség. Olyanokra sem, amelyek ugyan nem tartoznak igazából a literatúra legmagasabb régióiba, ám kétségtelenül értékes művek.

Tudjuk, a néhai Jugoszlávia olyan vadregényes tájain forgatták a német Winnetou-filmeket anno, amilyen a horvátországi Plitvice, vagy a Zára környéki Paklenica. A színészgárda vegyes volt, akadtak köztük szép számmal ún. “gastarbeiter indiánok” ugyancsak. Leghíresebbje közülük mindenképp a szerb Gojko Mitić volt és maradt. Szülőhelyén, Leskovacon ma is úgy beszélnek róla, hogy ő a leskovaci Winnetou. Ám kicsit “összemutykázták” ott a dolgot a helybeliek, ugyanis Mitić sok indiánfilmben játszott rézbőrűt, ám aki igazából emlékezetessé tette az apacs törzsfőnök figuráját a mozivásznon, az a 2015-ben elhunyt francia színész, Pierre Brice. Özvegye ebből a fentebb leírt alkalomból újságíróknak úgy nyilatkozott, hogy Pierre minden egyes esetben tiszta szívből, teljes mellbedobással hozta Winnetou figuráját, mert alapvetően hitt az olyan emberi értékekben, amilyen többek között az áldozatkészség, őszinteség és az egyenesség. – A nem kígyónyelvűség. (UFF 1.)

P. S. A Winnetou-filmeket annak idején Újvidéken is gyakran vetítették. Kezdetben jutott belőlük szép számmal a kertvárosi, telepi Petőfi moziba is, ám fokozatosan elszipkázta onnan a híres apacsot a belvárosi Jadran, meg főképp a Narodni. Ebben azonban nem nagyon lehet felfedezni semmiféle szándékolt kisebbségelnyomást a telepre betolakodó többségiek részéről. Annál inkább: könyörtelen üzleti logikát. (UFF 2.)