Olvasási idő: 3 perc

Finnország és Svédország a június végi madridi NATO-csúcson végül zöld utat kapott Törökországtól, és így meghívást az észak-atlanti szövetségtől. Látszólag mindenki megkapta, amit akart: a svédek és a finnek elől elhárult a török vétó, s Erdoğan – aki ráadásul Joe Biden amerikai elnökkel is találkozott, aki megköszönte erőfeszítéseit az ukrajnai háború kezelésében, illetve a vétó visszavonásának ügyében – szintén nem üres kézzel tér haza.

A NATO-tagság ára

A három ország vezetőinek jelenlétében, több órás tárgyalás után aláírt memorandummal Recep Tayyip Erdoğan jelezte országnak-világnak, hogy Törökországot nem lehet zárójelbe tenni, s a két északi államnak is figyelembe kellett vennie a török kéréseket, még akkor is, ha korábban ezeket jellemzően elengedték a fülük mellett. De tényleg így van-e?

A memorandum hangzatosan ad választ Ankara előző hetekben megfogalmazott követeléseire. A 10 pontból álló megegyezés biztosítja Törökországot, hogy a két északi állam elítéli a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK) és a hozzá kapcsolódó szervezeteket, azaz a szíriai Demokratikus Unió pártját (PYD) és annak fegyveres szervezetét (YPG), illetve a Fethullah Gülen hitszónokhoz kapcsolódó szervezetet (FETÖ), egyúttal támogatják Ankara terrorellenes harcát.

Svédország kötelezte magát, hogy július 1-jével szigorúbb terrorellenes törvényt léptet életbe.

A két állam kezeli Törökország folyamatban lévő kiadatási kérelmeit, illetve olyan mechanizmusokat léptet életbe, amelyek ezeket felgyorsítják. Ezzel együtt fokozzák az együttműködést a terrorellenes harc terén, továbbá akadályozzák a terrorista propaganda terjesztését – ez utóbbi a különböző kurd civil szervezetek mozgásterét csökkentheti.

Ezentúl a három állam kijelentette, hogy „jelenleg nincs nemzeti fegyverembargó közöttük”, ami azt sugallja, hogy Helsinki és Stockholm megindítja a 2019-ben leállított fegyverszállításokat Törökországba.

Az itt felsorolt eredmények tekintetében Erdoğan valóban győzelmet aratott, s nyomban meg is érkeztek a technikai megvalósítással, főleg a kiadatásokkal kapcsolatos kérések. Noha ezeket nem sikerült a memorandum aláírása előtt valóra váltani – ennek a jogi procedúrák miatt nem is volt realitása –, de mindenképp félig teli a pohár a török kormánypártban.

Az ankarai igazságügyi miniszter, Bekir Bozdağ minden esetre 33 személy kiadatását kérte (hat PKK-hoz kapcsolód személyt, hat gülenistát, összesen 12-őt Finnországtól, 10 gülenistát és 11 PKK-st a svédektől, – bár egyes török sajtóforrások olykor eltérő listát közölnek, amelyek szerint más szélsőbaloldali terrorszervezetek tagjait is várják Anatóliába; minden esetre egyelőre nagyjából ezzel a nagyságrenddel lehet számolni, noha Ankara növelheti még a listát).

A török ellenzéknél meg inkább félig, vagy inkább üres az a bizonyos pohár. Kritizálták Erdoğant, hogy jelentős dolgokat nem sikerült elérnie, így például annak ellenére, hogy már mindkét országban terrorszervezetként tartják nyilván a PKK-t, a YPG/PYD és a FETÖ nem került fel erre a listára, így az ellenük való fellépés már a kezdetnél gellert kapott.

Beáldozták őket?

Az igazi kérdés, hogy a memorandumban vázolt dolgokat mennyire lesznek hajlandók átültetni a gyakorlatba az északiak, akik nem voltak elragadtatva a török kérésektől.

Az ott élő kurdok meg végképp nem vették jó néven; hogy az aláírást követően az egyik (iráni) kurd származású svéd parlamenti képviselő, Amineh Kakabaveh az egyik tv-nek nyilatkozva kijelentette, hogy a Svédországban élő kurdok számára ez egy fekete nap, mert a svédek egyszerűen feláldozták őket.

Talán nem meglepő, de a Svédországba delegált török nagykövet korábban már jelezte, hogy őt is ki kellene adni Törökországnak…

A kedélyek csillapítására a svéd miniszterelnök jelezte, hogy svéd állampolgárt semmiféleképp nem fognak kiadni, és annak, aki nem folytat terrortevékenységet, nem kell aggódnia. Valóban: Stockholm nem szokott gyakran kiadni embereket Ankarának, a legutóbbi esetre 2015-ben került sor.

Mivel itt a török és svéd definíció eltér – Törökországban már a PKK-val szimpatizáló újságcikkek írása miatt is elvihetnek –, a skandináv országban nem várható, hogy bezárnák a kulturális szervezetként működő kurd intézményeket. A vita és feszültség tehát kódolva van a két fél között.

Persze, a memorandum aláírása nem jelentette a történet végét: a két állam nem lett tag, erre csak azután számíthatnak, ha mind a 30 tagállam parlamentje ratifikálja a csatlakozásukat. Ez legjobb esetben is fél évet fog igénybe venni, de nem meglepő a NATO történelmében az 1-2 éves várakozás sem.

Ennek ellenére vélelmezhető, hogy a jelenlegi helyzetben a különböző tagállamok parlamentjei igyekeznek majd gyorsan ratifikálni, de a törökök még akkor is mondhatnak nemet, vagy ami valószínűbb, belpolitikai érdekeknek megfelelően elhúzhatják a folyamatot.

Számon kérhetik, hogy a megelőző hónapokban hány embert adtak ki Törökországnak, hány szervezetet számoltak fel, mennyire sikerült korlátozni a FETÖ-höz vagy a PKK-hoz kapcsolódó személyek és entitások tevékenységét.

Erdoğan, aki jövőre választásra készül, tehát pár hónap múlva megint előveheti ezt az ügyet, még akkor is, ha a két ország NATO-csatlakozásának megakadályozását nem fogja megkockáztatni.