Ide kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)

– Leszálltam a hajóról azon a zöld szigeten, s ott mentem végig ama csodálatos erődítmény mentén, amely sosem látott színházi szépségeket ígért – így vallott a színész és színházalapító ember 2001-ben, Rade Šerbedžija. – Azzal a szándékkal hozom létre ezt a teátrumot itt, Brionin – folytatta egy apró köhintés után –, hogy újjáélesszem azokat a tetszhalott energiákat, amelyek arra hivatottak, hogy mederbe tereljék a szétáradt vizeket, s visszaparancsolják régi helyükre az eltávolodott partokat. Ezzel lehelyezem ennek az új szentélynek az alapkövét, amely szentély arra fog szolgálni, hogy temploma, egyben műhelye legyen mindazon fiatal, kreatív alkotók gárdájának, akik arra születtek, hogy a művészet új erős falait építsék.

(Természetesen ő Brijunit mondott, de mi maradjunk a Brioninál; persze, nem mintha azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a szigetcsoport, bizony, nem Horvátország.)

– És neveztessék ez Ulysses Színháznak – keresztelte is el egyből Šerbedžija, amit ebben a részben elképzelt jelenetben zúgó tapsvihar követett. S ott állt a kamerák előtt – pillanat alatt Odüsszeusszá változva Rade, ami az ő rendkívüli tehetségéhez mérten csupán egy kis vacak, pimf feladat –, ott állt a villogó vakuk fényében, hogy tényleg elindítson valamit, ami mind a mai napig létezik, s ha jól tudjuk: sikerrel működik. Az idén is jó kis programot ígér, amelyet ha nem sodor el egy újabb fantasztikus vírushullám, akkor jól kiélvezhet az arra vetődő utazó. Persze, amennyiben időben biztosított magának jegyet az interneten keresztül, meg van oltási bizonyítványa, meg a fene tudja, mi kellhet még, ám hadd nem merüljünk bele ezekbe az apró részletekbe. Minden kideríthető online, mindössze az nem, hogy mi lesz holnap, amikor netán már megint elő kellene szedni, esetleg itt-ott „megstoppolni” a régi jó golyóálló mellényeket, sisakokat.

FÉNYKÉPEZETT TITO: A szerző felvétele, mesterséges intelligencia által megfestve

Mi jöhet még? Özönvíz? Mindenesetre: ha a színház összedől, vagy már összedőlt is, bezárt a bazár vagy valami, a sziget kapui – úgy hírlik – nyitva, s elvben minden arra való létesítmény látogatható. Beleértve mindazt, ami a mi – májusban lesz 130 éve, hogy megszületett – egykori jugoszláv elnökünk, néhai Josip Broz után maradt arrafele. Például a híres szafari park a megözvegyült elefánttal, amelyikből regényhős lett (bolond katonák megölték a párját), struccok, zebrák, zsiráfok stb. – részben még élő, részben kitömött változatban. Nem beszélve az Aranykort megörökítő, állandó jellegű fotókiállításról.

Mert a kitömött vadak és molyos trófeák, így az üvegszemű hiúz és a stoppolt nyakú törpezsiráf szomszédságában látogatható Tito-villabéli, túlnyomórészt barnás tónusú fotókiállítás őrzi a temérdek emléket a sziget legutóbbi fénykoráról. Ha nem csak a filmipar némely ragyogó csillagához fűződő pikantériákét, de sok egyebet is, főleg politikai jellegű esemény emlékezetét. Kifejezetten az ún. el-nem-kötelezett kurzus történetét, amelynek legjelesebb pillanata az 1956-os Tito- Nehru- Nasszer találkozó volt.

Nasszer, Tito és Nehru, a barnás kép mesterséges intelligencia által színezve

Emlékezetes, hogy ezen a munka jellegű barátkozáson Jugoszlávia, India és Egyiptom vezető férfiúi rokonszenvüket fejezték ki az algériai nép szabadságvágya iránt, egyben támogatásukról biztosították mindazokat az erőfeszítéseket, amelyek a háborúk megszüntetéséhez és a problémák tárgyalások útján való békés rendezéséhez vezetnek.

Bandt és Tito egy kicsit megfestve

Ugyanakkor az abban az időben aktuális, ún. német kérdésben azt a közös álláspontot fogalmazták meg, miszerint a szituáció kulcsának a német nép kezében kell lennie, és ott is mindenképp békés megoldásra kell törekedni. Nyilván ezt hálálta meg személyes brioni látogatásával 1973-ban Willy Brandt német kancellár, amelynek lencsevégre kapott pillanatában Brandt nevetve tűzzel segíti ki a rágyújtani igyekvő Titót. Előttük pezsgőspoharak, meg valami, ami rakás homárnak néz ki, háttérben datolyapálma.

Hasonlóan baráti, sőt, ebben az esetben bajtársi is lehetett a hangulat Tito és Che Guevara találkozóján. Szivarcsutakjával Che vérbeli pozőrként áll a lencse előtt.

Castro és Tito eredeti színekben pompáznak

Ezzel szemben Castróval kissé savanykás arccal ül egy pamlagon, kamerába bámulva Broz, közben mintha az a gondolat fogalmazódna meg a fejében, hogy mikor is megy már ez az ember haza? Mind Brezsnyevvel, mind Hruscsovval ennél is nyomasztóbbnak tűnik az atmoszféra, mert bár Brezsnyevről nem lehet megállapítani, mikor vonja össze egybeérő szemöldök-bozontját, Titóról igen. Szembeötlő, hogy Nyikita Hruscsovval is eléggé feszült a légkör, mintha a két férfi nem találná a közös nevezőt. Josip Broz kényszeredetten, összeszorított ajakkal morzsolgatja a szalmakalapját, úgy mennek valamerre az egzotikus bokrokkal szegélyezett sétányon. (Közben nehezen elképzelhető, hogy oroszosan akár, de smároltak volna egy picit is.) A toplista élére kívánkozik mindenképp az a remekmű, amelyen Tito motorcsónakot indít, mellette Ho Si Minh üldögél, és a közönség felé elegánsan megemelt kalappal, sztoikus, beletörődő arccal veszi a házigazda várható produkcióját.

Adódik a Chaplin-hasonlat az utolsó exponátumról, mely egy gazdátlan fejfedőt és görbe markolatú sétabotot mutat, csak éppen a fejfedő fehér, s kicsit más típusú. A sétamester sehol. (Kifakult kép.) Tito elment, és soha nem tért vissza a szigetre. Az Elnök 1979-ben lengette meg búcsúként a kalpagját, majd hagyta el Brionit örökre, útban az el-nem-kötelezettek soron következő kubai csúcskonferenciájára. E földi árnyékvilágtól pedig, tudjuk, 1980-ban vett végső búcsút, miután maga alá gyűrte súlyos szövődményeivel az öregség és a cukorbetegség. Rade Šerbedžija pedig olyat is mondott még valahol, ami jórészt válaszul szolgálhat Mira Furlan kérdő töprengésére, hogy miért is választotta Brionit az Ulysses teátrum színhelyéül. – Kérem – így Šerbedžija (tömörítésben) –, én senkin nem segíthetek, aki képtelen felfogni, milyen jól élt Tito idejében.

A megfestett Tito egy kutyussal az ölében motorozik

– Uralkodónak tartottam őt, akibe nem voltam vakon szerelmes, de szerettem. Szerettem az országot, amelynek elnöke volt, miközben őt magát szimpatikus, érdekes embernek találtam, ezért a hibáit is emberi hibáknak néztem. Ennek ellenére sosem voltam állami dédelgetett. Sok barátom törleszkedett, én nem, még párttag sem voltam soha, ennek ellenére ma is balra sorolom magam. És elárulhatom, hogy hiányzik Jugoszlávia a maga sokszínűségével, testvériség-egységével. Egyébként meg tudná mondani valaki, hogy az utódállamok közül vajon melyik él most boldogabb és teljesebb életet?

P. S. Érdekes, hogy az emlékek kincses ládája mellett létezik emitt, a szigorú valóságban valami, amit Tito gardróbszekrénynek hívnak. A minap bukkantam rá a neten. Laminált fából készül, különféle méretekben gyártják, március végéig házhoz szállítják a TITO HÁZHOZ JÖN! akció keretében. (El lehet gondolkodni rajta.)