...
Connect with us

B A Balkanac

Holdfényes május, muskátlis ablak, 65 az 56 (felettébb szubjektív objektív)

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

acdc Hotpot 5
Olvasási idő: 3 perc

 
E sorok írójának fakuló emlékezetében, de még azért az eredetivel megegyezően így él a versszerű bevezetőszöveg, hogy: emberek ezrei élnek a nagyvilágon szerte, kik örök lázadással jobb sorsot keresve sodródtak el hazájuktól messze. Van, aki gazdag lett, van, aki szegény maradt, van, aki palotában lakik, van, aki a hidak alatt, de még ha szebbet is, jobbat is nyújt nekik az új idegen, ismeretlen ország, mégis mindig hazavágynak, hazahív a honvágy. Az otthoni hír, emlék szemükbe könnyeket csal, és szívük mélyén fájó-vágyó himnusz lesz ez a dal. És akkor jön a kicsit lefogott, „megbugyizott” zongora, rövidesen megérkezik a fátyolos, vágyakozással teli női hang ugyancsak (akár Karády Kataliné is lehetne):

Oly távol, messze van hazám,
Csak még egyszer láthatnám,
Az égbolt, felhők, vén hold, szellők,
Mind róla mond mesét csupán.

Holdfényes májusok, muskátlis ablakok,
Hozzátok száll minden álmom,
Ott ahol élt anyám, ott van az én hazám,
S ott lennék boldog csupán.

(Stb.)

A mi Anyánk ezt otthon Újvidéken – ha jól emlékszem, a hatvanas évek vége felé – úgy magyarázta nekünk, gyerekeknek – vagy olyanoknak, akiket annak kell tekinteni –, hogy ez egy disszidens nóta, amelyet Magyarországon betiltottak. Ott nem szabad hallgatni, de bömböltetni azért itt, a vasfüggöny mögött sem kell nagyon.

Nos, közelebbről szemügyre véve: egy fekete bakelit kislemez volt ez, csak az egyik oldala szólt, zöld tokja volt, szöveget nem találtunk rajta (vagy elmosta az idő /meg a sok sör/). A mi Vajdaságunk magyarlakta vidékein édesapánkkal együtt haknizó operetthős, Rátonyi Róbert, vagy talán az Újvidéki Rádióban vendégrendező, később a fia után Mo.-ról Kanadába kivándorló Bozó László hozta ajándékba. Bozó mellesleg Torontóban megváltoztatta a nevét, mert a „bozo” ott valamiféle őrültet jelent, de Laci nem volt az, csak egyszerűen felette is eljárt az idő. Halála előtt ő is súlyos honvágyat érezhetett, mert nagyon is kívánkozott haza. Abból a nosztalgikus kanadai holdfényből – egyszer így írta ezt Újvidékre.

Rátonyi Róbert sincs már az élők sorában. Utoljára valahol Bánátban voltunk együtt rég a rádió tájoló buszával, ahol a poros, repedt színpadokon Rátonyi még táncolt a fáradt, vénás lábaival, tényleg nagy port kavarva. Vele énekelt a lánya, Rátonyi Hajnalka. Ő meg azt dalolta pont, hogy almát eszik, ropog a foga alatt; valaki nem ment el hozzá valahova, a szerencsétlenjének ezért egy db. alma sem maradt. (Hajninak viszont nagyon jó lába volt, hm…) Útban Pest felé aztán kitört kocsijukban a pánik, nem a gyümölcs hiánya miatt, hanem mert a csehszlovákiai beavatkozás (egyébiránt esztelen társvállalkozás) okán lezárták a magyar határt, és senki se tudta nekik megmondani, mi az úristen lesz ebből még. – Azt hiszem, akkor valahogy kievickéltek a tumultusból, elmentek Szabadkára, aztán ott bevárták a tilalom feloldását.

Ó, azok a régi szép, nyugodt idők! Tam-tara-tam-ta-tam-tatam.

Rátonyi Róberttel soha többé nem találkoz: tam-ta-tam. Hajnalka a Facebookon ma már nem emlékszik rám, bár ’68-at vélhetően nem felejtette el, de nem volt kedvem az egészet visszagöngyölíteni. Nem én lehettem az, akit ő oly nagyon várt abban az almás sztoriba… Mindegy. Viszont hogy aztán azzal a kislemezzel mi lett? Az, ami a bakelitekkel gyakran megesett. Egy szerencsétlen eseménysorban halálos karcolás érte, aztán többé nem lehetett hallgatni, végigszaladt rajta a tű. Édesanyánk gondolkodott egy darabig, majd borítóstul berakta a muskátlis cserép alá. – Itt jó helyen lesz, mondta, majd ehhez oly sfumatós mosolyt eresztett meg, mintha tulajdonképpen ő énekelte volna ezt a disszidens, sajgó slágert.

Mert igen, ez a címe ennek a dalnak, ami épp ebből az alkalomból jutott eszembe, hogy 65 éves lett 56. Szívrepesztő címe ez: HONVÁGY. S engem csakugyan sokszor gyötör holmi nehezen megfogható, ám ezzel együtt csaknem tűrhetetlen honvágy. Tulajdonképpen egyre gyakrabban csinálja ezt, csak éppen nem tudok vele mit kezdeni. Tam-tara-tam-ta-tam-tatam. Valószínűleg nem annyira térről, inkább időről van szó, de végeredményben mindegy, egyikük sem visszahozható. Mert úgy, ahogy szólt Poe-nál az a Pó-féle holló: nevermó’. Krrrr-krrrrr. – Egyébként mintha édesanyánk ezzel a cserép alá csúsztatós gesztusával valamilyen értelemben a később hódító útjára induló vajdasági muskátlizenét előlegezte volna meg. De erről majd bővebben máskor.

Különben utólag kideríthető, hogy szóban forgó dal egyidős az 56-os forradalommal, szerzője az ötvenes évek pesti éjszakáiból jól ismert Gommermann István, elsőként felesége, Boross Ida hangján csendült fel. Még rendesen be sem fejeződött a felvétel a Magyar Rádióban, amikor az épület előtt eldördültek a fegyverek. A többi már történelem. (A házaspár is külföldre menekült.)

A sorsom jó vagy rossz nekem,
Itt minden, minden idegen,
Más föld, más ég, más táj, más nép,
Óh bár csak otthon lehetnék.

?c=30395&m=1559903&a=438898&r=&t=html




B A Balkanac

Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

Visky András: Kitelepítés
Ha választhatna, András, a hét közül legifjabb testvér, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná
Olvasási idő: 3 perc

Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.

visky andras kitelepites
?c=4784&m=0&a=438898&r=ViskyAndr%C3%A1s%3AKitelep%C3%ADt%C3%A9s&t=pi

Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.

Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.

Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.

Kérdés: látják-e még egymást valaha is?

Visky András: Kitelepítés

Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.

Visky András: Kitelepítés

Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.

Visky András: Kitelepítés

– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.

Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.

P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.

?c=5941&m=425294&a=438898&r=&t=html




Az olvasás folytatása

Meteorológia

KÖVETÉS

Napi hírlevél


A szerző cikkei

B.A. Balkanac

Balkanac

Letöltések

Könyvek a Lírától

Vámos Miklós: Visz a vonat

Utazás

Nyári feltöltődés Hajdúszoboszlón!

Hirdetés

A BALK a világban

Tíz nap legjava

Spelling error report

The following text will be sent to our editors:

Optimized by Seraphinite Accelerator
Turns on site high speed to be attractive for people and search engines.