B A Balkanac
Holdfényes május, muskátlis ablak, 65 az 56 (felettébb szubjektív objektív)
E sorok írójának fakuló emlékezetében, de még azért az eredetivel megegyezően így él a versszerű bevezetőszöveg, hogy: emberek ezrei élnek a nagyvilágon szerte, kik örök lázadással jobb sorsot keresve sodródtak el hazájuktól messze. Van, aki gazdag lett, van, aki szegény maradt, van, aki palotában lakik, van, aki a hidak alatt, de még ha szebbet is, jobbat is nyújt nekik az új idegen, ismeretlen ország, mégis mindig hazavágynak, hazahív a honvágy. Az otthoni hír, emlék szemükbe könnyeket csal, és szívük mélyén fájó-vágyó himnusz lesz ez a dal. És akkor jön a kicsit lefogott, “megbugyizott” zongora, rövidesen megérkezik a fátyolos, vágyakozással teli női hang ugyancsak (akár Karády Kataliné is lehetne):
Csak még egyszer láthatnám,
Az égbolt, felhők, vén hold, szellők,
Mind róla mond mesét csupán.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok,
Hozzátok száll minden álmom,
Ott ahol élt anyám, ott van az én hazám,
S ott lennék boldog csupán.
(Stb.)
A mi Anyánk ezt otthon Újvidéken – ha jól emlékszem, a hatvanas évek vége felé – úgy magyarázta nekünk, gyerekeknek – vagy olyanoknak, akiket annak kell tekinteni –, hogy ez egy disszidens nóta, amelyet Magyarországon betiltottak. Ott nem szabad hallgatni, de bömböltetni azért itt, a vasfüggöny mögött sem kell nagyon.
Nos, közelebbről szemügyre véve: egy fekete bakelit kislemez volt ez, csak az egyik oldala szólt, zöld tokja volt, szöveget nem találtunk rajta (vagy elmosta az idő /meg a sok sör/). A mi Vajdaságunk magyarlakta vidékein édesapánkkal együtt haknizó operetthős, Rátonyi Róbert, vagy talán az Újvidéki Rádióban vendégrendező, később a fia után Mo.-ról Kanadába kivándorló Bozó László hozta ajándékba. Bozó mellesleg Torontóban megváltoztatta a nevét, mert a “bozo” ott valamiféle őrültet jelent, de Laci nem volt az, csak egyszerűen felette is eljárt az idő. Halála előtt ő is súlyos honvágyat érezhetett, mert nagyon is kívánkozott haza. Abból a nosztalgikus kanadai holdfényből – egyszer így írta ezt Újvidékre.
Rátonyi Róbert sincs már az élők sorában. Utoljára valahol Bánátban voltunk együtt rég a rádió tájoló buszával, ahol a poros, repedt színpadokon Rátonyi még táncolt a fáradt, vénás lábaival, tényleg nagy port kavarva. Vele énekelt a lánya, Rátonyi Hajnalka. Ő meg azt dalolta pont, hogy almát eszik, ropog a foga alatt; valaki nem ment el hozzá valahova, a szerencsétlenjének ezért egy db. alma sem maradt. (Hajninak viszont nagyon jó lába volt, hm…) Útban Pest felé aztán kitört kocsijukban a pánik, nem a gyümölcs hiánya miatt, hanem mert a csehszlovákiai beavatkozás (egyébiránt esztelen társvállalkozás) okán lezárták a magyar határt, és senki se tudta nekik megmondani, mi az úristen lesz ebből még. – Azt hiszem, akkor valahogy kievickéltek a tumultusból, elmentek Szabadkára, aztán ott bevárták a tilalom feloldását.
Ó, azok a régi szép, nyugodt idők! Tam-tara-tam-ta-tam-tatam.
Rátonyi Róberttel soha többé nem találkoz: tam-ta-tam. Hajnalka a Facebookon ma már nem emlékszik rám, bár ’68-at vélhetően nem felejtette el, de nem volt kedvem az egészet visszagöngyölíteni. Nem én lehettem az, akit ő oly nagyon várt abban az almás sztoriba… Mindegy. Viszont hogy aztán azzal a kislemezzel mi lett? Az, ami a bakelitekkel gyakran megesett. Egy szerencsétlen eseménysorban halálos karcolás érte, aztán többé nem lehetett hallgatni, végigszaladt rajta a tű. Édesanyánk gondolkodott egy darabig, majd borítóstul berakta a muskátlis cserép alá. – Itt jó helyen lesz, mondta, majd ehhez oly sfumatós mosolyt eresztett meg, mintha tulajdonképpen ő énekelte volna ezt a disszidens, sajgó slágert.
Mert igen, ez a címe ennek a dalnak, ami épp ebből az alkalomból jutott eszembe, hogy 65 éves lett 56. Szívrepesztő címe ez: HONVÁGY. S engem csakugyan sokszor gyötör holmi nehezen megfogható, ám ezzel együtt csaknem tűrhetetlen honvágy. Tulajdonképpen egyre gyakrabban csinálja ezt, csak éppen nem tudok vele mit kezdeni. Tam-tara-tam-ta-tam-tatam. Valószínűleg nem annyira térről, inkább időről van szó, de végeredményben mindegy, egyikük sem visszahozható. Mert úgy, ahogy szólt Poe-nál az a Pó-féle holló: nevermó’. Krrrr-krrrrr. – Egyébként mintha édesanyánk ezzel a cserép alá csúsztatós gesztusával valamilyen értelemben a később hódító útjára induló vajdasági muskátlizenét előlegezte volna meg. De erről majd bővebben máskor.
Különben utólag kideríthető, hogy szóban forgó dal egyidős az 56-os forradalommal, szerzője az ötvenes évek pesti éjszakáiból jól ismert Gommermann István, elsőként felesége, Boross Ida hangján csendült fel. Még rendesen be sem fejeződött a felvétel a Magyar Rádióban, amikor az épület előtt eldördültek a fegyverek. A többi már történelem. (A házaspár is külföldre menekült.)
Itt minden, minden idegen,
Más föld, más ég, más táj, más nép,
Óh bár csak otthon lehetnék.
B A Balkanac
Felröhögünk a dolgok állásán (Kontrapunkt ’23)
Mottó:
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent SAJTÓSZABADSÁG!
(P.S.– B.A. /B./)
– Bátyaság – sóhajtott valójában jó rég derekát tapogató nagyanyjuk, nagymamánk, Bögre Ilona a becsei Medenacs tanyavilágában, valami nádvágó szerszámmal, kapával, bármi hasonlóval a kezében. – Istenem, mind ez a sok év hová lett? Biz’, a fenébe lett.
Aztán rendre elnevette magát az abból a családból származó Bögre Ilon, amely famíliában apáról fiúra szállt a gölöncsérség, így lettek ők, ha nem is Findzsák, de Bögrék. Férje ugyanezt, hogy hová lett az a sok év, más szó használatával fogalmazta volna meg, de most ne menjünk ebbe részletesen bele. Elég az, hogy az embernek ma is számtalanszor kél káromkodni kedve. Vágná falhoz a tányért, kínjában felröhögne a dolgok állásán. B… oda a findzsát.
Ha Sziveri Jánosnak ez a felröhögős verse később született is, mégis abból az 1983-as felejthetetlen, csodálatos élményből táplálkozik, amelyben őt, az Új Symposion folyóirat akkori ifjú főszerkesztőjét egész „bandájával” együtt kivágták, mint macskát… Kirúgták a párt tartományi korifeusai. Valószínűleg veszélyt sejtettek bennük az elvárt alázatkészség hajmeresztő hiánya láttán. Az esetükben nehezen megvalósítható totálkontroll fenyegető réme okán ez lett: kidobás.
Sziveri János kálváriája ma már ismert dolog az újvidéki Teleptől, majd a temerini Matuska-háztól – amikor is még semmilyen munkát nem kaphatott – a Ljubiša Ristić direktor úr elképzelése és irányítása alatt álló Szabadkai Népszínházig. Ott tudvalévőleg dramaturgként helyezkedett el Jancsi, s még némely színpadi művét is előadták, azonban nagyon sokáig nem maradhatott egyre inkább gyógyíthatatlannak bizonyuló rákbetegsége okán. (Annál a Kosztolányi szobornál nem, amely mögött – a saját menekülési kényszerét erősítő meglátása szerint – az idő strikten vetkőztet egy dögöt.)
Jött hát reménykeltő Magyarország. A fővárosi, több szempontból lepukkant Kelenföld, egy kelenföldi kis lakás, busz által elérhető kórház. Hajnali zötykölődések. Rákrománc, a kanyargó út végén a Farkasréti temetővel. – Sziveri János voltam, ez volt büntetésem.
Bizony, ha jobban utánaszámolunk – hová is lett ez a rakás köztes év? –, az Új Symposion harmadik nemzedékének kíméletlen szétverésétől, kigyomlálásától máig olyan negyven év telt el, Jancsi pedig kb. harminchárom éve halott. Azzal, hogy emléke most is él. Időnként valóságos Sziveri-revival söpör végig a pusztán. Foglalkoznak vele, nevét említik, ahogy legutóbb például a becsei KONTRAPUNKT művelődési lakomán az ottani csikaszos nádasban. Elvarázsolt Mézesdűlőn, ahol két étkezés között sok szép kövér kérdés került terítékre, hogy fokozatosan összeérjen a múlt a jelennel. – Egybefolyjon a kettő, mint vörösbor az abroszon, hogy határozottan egy nagy, nehezen kimosható, ronda flekket alkosson.
Valamiért folyton fel kell röhögnünk a dolgok állásán, ha pokoli kínunkban is. Mert sosem tűnik elavulni ennek a Sziveri-féle „ide-ódának” a kérdése. Nevezetesen az, hogy tulajdonképpen ki ez, ki folyton visszajár? És mi ez, mi folyton visszájára fordul bennünk? – És mit kell tennünk, haver, amikor látjuk, hogy fülünk a földön hever?
Tulajdonképpen mikor lesz az, hogy a hatalom ne akarjon teljes mértékben leuralni minden leuralhatót. Művészetben-irodalomban (mint birodalomban) a saját erejét mutatni – mutogatni-fitogtatni –, a saját ízlését-akaratát igyekezvén érvényesíteni. Minden lépésében, tettében saját figurákat és mondatokat alkotni; jelzőket, jelzős szerkezeteket, szóvirágokat tukmálni, és ha valami nincs úgy, ahogy szeretné, nádpálcáját suhogtatni. Esetleg egyenest a pallosát belengetni. – Netán csak azért, hogy saját magának több helyet csináljon. A „bőség” fantasztikus, akár kisebbségi roggyant kosaránál. – Nos?
Nem áll szándékunkban összemosni sima pusztulást a betiltással, tény azonban, hogy legutóbb a kettő ismét testközelbe került egymással ott, azon az emlékezetes, százegy-kutyás Schultz tanyán. Ott, ahol ezredszerre is fel lehetett röhögni a dolgok állásán. Ebben a Sziverit is erősen megidéző, Radics Viktória moderálta programrészben, amelyben – mások mellett – Ladik Kati újra elmesélte a még régebbi időket – míg Jancsi ott zörgölődött a nádasban, az égen pedig galambok röpködtek –, ebben az idilli környezetben jelentette be Bozsik Péter főszerkesztő személyesen is a veszprémi Ex Symposion folyóirat halálát. Elmondta egy történet végét, amely az orvosolhatatlan anyagi ellehetetlenülés okán bekövetkezett Exitusról szól.
Ex, béke poraidra.
– Igazából érdekes elgondolkodni – szerintünk legalábbis – azon a sokféle asszociációs lehetőséget kínáló látványon, amelyet egy becsei vulkanizőr műhely előtti aszfalton ellapított, mumifikálódott sündisznó nyújt. Úgy tűnik, sokféle interpretációs lehetőség rejlik benne.
Megj.1. Ez a leginkább Sziveri-mementóként olvasható szösszenet itt abból az alkalomból született – ahogy az már részben kiderült is –, hogy lezajlott ez az első kimondottan ilyen ellenpontos rendezvény, amelyet Berényi Emőke és Orcsik Roland képzelt el, majd valósított meg. E szellemi/fizikai lakoma szervezője a HÍD folyóirat. Az esemény szerves részét képezi az úgynevezett Hídverő (jegyezzük meg, nem hídrobbantó!) programsorozatnak, és benne – jeles társadalomtudósok, irodalmárok részvételével – a vajdasági magyar közösséget meg a magyar kultúrpolitikát érintő kihívások kerültek késes-villás elérhetőségbe: tálcán & asztalon. Az akcióban több nemzedék képviselője vett részt, és a beszélgetéseket – amolyan időközönként érkező öntetként – felolvasások dúsították.
Megj.2. Szokásos terjedelmi oknál fogva – meg azért is, mert nem állt módunkban végigkövetni az egész eseményt – erősen egy ösvényre, egyetlen csapásra koncentráltunk. Ám szeretettel mellékeljük az „étlapot”, amelyből jobban látható, mi történt ott Becsén, azon A NAGY (kult.) ZABÁLÁS-on.
PROGRAM
10 óra HONNAN HOVÁ? – Társadalomtudományi kerekasztal a népszámlálásról Badis Róbert, Palusek Erik, Tóth Szilárd János (Sárcsevity Hajdú Bea moderál)
11 óra SZABAD SAJTÓ? – Tőke János, Gyurkovics Virág (Zakinszky Toma Viktória moderál)
12 óra APOKALIPSZIS TEGNAP – Losoncz Márkkal a könyvéről Radics Viktória, Petar Bojanićtyal a könyvéről Losoncz Márk beszélget
13 óra Ebéd
15 óra Kerekasztal I. – „FELRÖHÖGÜNK A DOLGOK ÁLLÁSÁN” Ladik Katalin, Balázs Attila, Bozsik Péter, (Radics Viktória moderál)
16 óra Kerekasztal II. – „PÉNZ NYELV ZÁSZLÓ” Kollár Árpád, Orcsik Roland, Terék Anna (Fehér Miklós moderál)
17 óra „A SZÁMŰZETÉS LETT A MEGÉRKEZÉS” – A Híd Fiatal alkotók számának bemutatója Dudás Robert, Oláh K. Tamás, Tóth Szilárd János, Tóth Tamara (Berényi Emőke moderál)
18 óra Kerekasztal III. – MI KÖZÖM HOZZÁ?, kitekintés a magyarországi irodalompolitikai helyzetre Gerevich András, Győrffy Ákos (Pressburger Csaba moderál)
20 óra „ARANYBA ZÁRT KETRECEK” – Ketrecparty DJ Kővel
Vizuál: Laza Kalember
-
B A Balkanac3 nap telt el azóta
Felröhögünk a dolgok állásán (Kontrapunkt ’23)
-
Szerbia7 nap telt el azóta
Vučić etnikai tisztogatásról beszélt, Moszkva szerint Koszovó potenciális veszélyt jelent
-
Szerbia3 nap telt el azóta
Vajon mire figyelmeztetett Vučić a Presevo-völggyel kapcsolatban?
-
Koszovó6 nap telt el azóta
A koszovói eseményeket követően mindenki gyászol, még Szerbia is