Connect with us

Helló, írd be ide, amit keresel


B.A. Balkanac

Holdfényes május, muskátlis ablak, 65 az 56 (felettébb szubjektív objektív)

[object object] Holdfényes május, muskátlis ablak, 65 az 56 (felettébb szubjektív objektív) acdc Hotpot 5
Olvasási idő: 4 perc

 
E sorok írójának fakuló emlékezetében, de még azért az eredetivel megegyezően így él a versszerű bevezetőszöveg, hogy: emberek ezrei élnek a nagyvilágon szerte, kik örök lázadással jobb sorsot keresve sodródtak el hazájuktól messze. Van, aki gazdag lett, van, aki szegény maradt, van, aki palotában lakik, van, aki a hidak alatt, de még ha szebbet is, jobbat is nyújt nekik az új idegen, ismeretlen ország, mégis mindig hazavágynak, hazahív a honvágy. Az otthoni hír, emlék szemükbe könnyeket csal, és szívük mélyén fájó-vágyó himnusz lesz ez a dal.

És akkor jön a kicsit lefogott, „megbugyizott” zongora, rövidesen megérkezik a fátyolos, vágyakozással teli női hang ugyancsak (akár Karády Kataliné is lehetne):

Oly távol, messze van hazám,
Csak még egyszer láthatnám,
Az égbolt, felhők, vén hold, szellők,
Mind róla mond mesét csupán.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok,
Hozzátok száll minden álmom,
Ott ahol élt anyám, ott van az én hazám,
S ott lennék boldog csupán.

(Stb.)



A mi Anyánk ezt otthon Újvidéken – ha jól emlékszem, a hatvanas évek vége felé – úgy magyarázta nekünk, gyerekeknek – vagy olyanoknak, akiket annak kell tekinteni –, hogy ez egy disszidens nóta, amelyet Magyarországon betiltottak. Ott nem szabad hallgatni, de bömböltetni azért itt, a vasfüggöny mögött sem kell nagyon.

Nos, közelebbről szemügyre véve: egy fekete bakelit kislemez volt ez, csak az egyik oldala szólt, zöld tokja volt, szöveget nem találtunk rajta (vagy elmosta az idő /meg a sok sör/). A mi Vajdaságunk magyarlakta vidékein édesapánkkal együtt haknizó operetthős, Rátonyi Róbert, vagy talán az Újvidéki Rádióban vendégrendező, később a fia után Mo.-ról Kanadába kivándorló Bozó László hozta ajándékba. Bozó mellesleg Torontóban megváltoztatta a nevét, mert a „bozo” ott valamiféle őrültet jelent, de Laci nem volt az, csak egyszerűen felette is eljárt az idő. Halála előtt ő is súlyos honvágyat érezhetett, mert nagyon is kívánkozott haza. Abból a nosztalgikus kanadai holdfényből – egyszer így írta ezt Újvidékre.

Rátonyi Róbert sincs már az élők sorában. Utoljára valahol Bánátban voltunk együtt rég a rádió tájoló buszával, ahol a poros, repedt színpadokon Rátonyi még táncolt a fáradt, vénás lábaival, tényleg nagy port kavarva. Vele énekelt a lánya, Rátonyi Hajnalka. Ő meg azt dalolta pont, hogy almát eszik, ropog a foga alatt; valaki nem ment el hozzá valahova, a szerencsétlenjének ezért egy db. alma sem maradt. (Hajninak viszont nagyon jó lába volt, hm…) Útban Pest felé aztán kitört kocsijukban a pánik, nem a gyümölcs hiánya miatt, hanem mert a csehszlovákiai beavatkozás (egyébiránt esztelen társvállalkozás) okán lezárták a magyar határt, és senki se tudta nekik megmondani, mi az úristen lesz ebből még. – Azt hiszem, akkor valahogy kievickéltek a tumultusból, elmentek Szabadkára, aztán ott bevárták a tilalom feloldását.

Ó, azok a régi szép, nyugodt idők! Tam-tara-tam-ta-tam-tatam.

Rátonyi Róberttel soha többé nem találkoz: tam-ta-tam. Hajnalka a Facebookon ma már nem emlékszik rám, bár ’68-at vélhetően nem felejtette el, de nem volt kedvem az egészet visszagöngyölíteni. Nem én lehettem az, akit ő oly nagyon várt abban az almás sztoriba… Mindegy. Viszont hogy aztán azzal a kislemezzel mi lett? Az, ami a bakelitekkel gyakran megesett. Egy szerencsétlen eseménysorban halálos karcolás érte, aztán többé nem lehetett hallgatni, végigszaladt rajta a tű. Édesanyánk gondolkodott egy darabig, majd borítóstul berakta a muskátlis cserép alá. – Itt jó helyen lesz, mondta, majd ehhez oly sfumatós mosolyt eresztett meg, mintha tulajdonképpen ő énekelte volna ezt a disszidens, sajgó slágert.

Mert igen, ez a címe ennek a dalnak, ami épp ebből az alkalomból jutott eszembe, hogy 65 éves lett 56. Szívrepesztő címe ez: HONVÁGY. S engem csakugyan sokszor gyötör holmi nehezen megfogható, ám ezzel együtt csaknem tűrhetetlen honvágy. Tulajdonképpen egyre gyakrabban csinálja ezt, csak éppen nem tudok vele mit kezdeni. Tam-tara-tam-ta-tam-tatam. Valószínűleg nem annyira térről, inkább időről van szó, de végeredményben mindegy, egyikük sem visszahozható. Mert úgy, ahogy szólt Poe-nál az a Pó-féle holló: nevermó’. Krrrr-krrrrr. – Egyébként mintha édesanyánk ezzel a cserép alá csúsztatós gesztusával valamilyen értelemben a később hódító útjára induló vajdasági muskátlizenét előlegezte volna meg. De erről majd bővebben máskor.

Különben utólag kideríthető, hogy szóban forgó dal egyidős az 56-os forradalommal, szerzője az ötvenes évek pesti éjszakáiból jól ismert Gommermann István, elsőként felesége, Boross Ida hangján csendült fel. Még rendesen be sem fejeződött a felvétel a Magyar Rádióban, amikor az épület előtt eldördültek a fegyverek. A többi már történelem. (A házaspár is külföldre menekült.)

A sorsom jó vagy rossz nekem,
Itt minden, minden idegen,
Más föld, más ég, más táj, más nép,
Óh bár csak otthon lehetnék.




Google-válogatás