Bosznia
RÖVID EMLÉKEZET: A szerbek már nem haragszanak Erdoğanra, aki korábban azt mondta, hogy “Koszovó Törökország”
A két ország közötti jó viszonynak és a vezetőik utazási kedvének köszönhetően az utóbbi egy hónap elég mozgalmasan telt a török-szerb kapcsolatokban. A törökök még inkább megvetik a lábukat Szerbiában, a szerbek pedig örülnek, hogy érkezik a török tőke. A lényeg az, hogy amikor érdekekről van szó, akkor nincs politikai következetesség, és ez igaz a Törökország és Szerbia közötti kapcsolatokra is.
A megbocsátó Vučić
Még augusztus legvégén Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter látogatott Szerbiába, ahol számos szerb vezető, így az államfő mellett a nyugat-balkáni országban megtelepedett török cégek képviselőivel is egyeztetett. A látogatás csúcsát pedig a bosnyákok által lakott Novi Pazarban a török főkonzulátus megnyitása jelentette. A későbbiekben pedig az is szóba került, hogy Nišben is nyíljon török konzulátus, amely a Németországból hazalátogató, és esetlegesen bajba jutó török állampolgároknak nyújthatna segítséget.
Két héttel később a szerb politika “szólóénekese”, Ivica Dačić házelnöki titulusban látogatott Ankarába, akit a török külügyminiszter lelkesen fogadott. Majd pedig maga Aleksandar Vučić látogatott Isztambulba, ahol két órán keresztül a török elnökkel, Recep Tayyip Erdoğannal beszélte át a két ország közötti, egyre mélyülő kapcsolatokat.
A két vezető egymásra találása nem újdonság. Évek óta rendszeresek a találkozók, s Vučić volt az, aki végül “megenyhült” Erdoğan egy 2013-as, “kevésbé szerencsés” koszovói beszédét követő diplomáciai csörte után, amikor is elődje Tomislav Nikolić úgy döntött, országa távol marad a balkáni török kezdeményezésektől, és bojkottálja magát Törökországot is.
Míg Erdoğan nyolc évvel ezelőtti beszédét, melyben elhangzott az a kijelentés, miszerint “Törökország Koszovó, Koszovó Törökország” a szerbek érzékenyen vették, pár évvel később a tartózkodásnak már nyoma sincs.
Konfliktusosból baráti kapcsolatok
Miután Belgrád változtatott álláspontján, lassan újraindultak a bosnyák-török-szerb háromoldalú tárgyalások is, és megugrott a magas rangú találkozók száma.
A diplomácián túl a török cégek is aktivizálták magukat: míg a 2010-es évek elején alig néhány vállalat működött Szerbiában, addig számuk mára már elérte az ötvenet, és a török külügyminisztérium szerint több mint 110 millió dollár értékben fektettek be a balkáni országban.
Ami már csak annak tükrében is érdekes, hogy a két ország kapcsolata az utóbbi évtizedekben inkább volt konfliktusos, mint baráti: a kezdeti hezitálás után Ankara a délszláv háborúban a bosnyákok mellé állt, majd később Koszovót is támogatta.
Amikor az elsők között ismerte el az albán többségű Koszovó függetlenségét, Szerbia rövid időre meg is szakította a diplomáciai kapcsolatokat Törökországgal. Ezeket később visszaállították, azonban a közeledésnek Boris Tadić 2010-es isztambuli látogatása ágyazott meg, akit a pletykák szerint lenyűgöztek a hatalmas, 15 milliós metropolisz toronyházai.
Valóban: a 2010-es évek elején úgy tűnt, hogy Erdoğan alatt a korábban szegénynek tekintett ország jelentőset lép előre, és regionális gazdasági szereplővé válik.
Noha jelen pillanatban a török gazdaság eléggé gyengélkedik, a török cégek 2015 óta igen aktívvá váltak. Olyan márkák jelentek meg a szerb piacon, mint a Halkbank pénzintézet, az Aster tekstil, amely Nišnél hozott létre textilgyárat.
A Teklas autóalkatrész gyártó vállalat pedig már a második gyárát tervezi Szerbiába kihelyezni – a 2015-ben megnyitott dél-szerbiai Vladičin Hanban lévőben Vučić a nyáron még tiszteletét is tette, s megszemlélte a gyárban folyó munkát, illetve szóba elegyedett a munkásokkal.
Szerbia érdeklődik bizonyos katonai felszerelések és fegyverek iránt is, a szerb elnök erről már 2019-ben is tárgyalt török kollégájával.
Infrastrukturális barátság
De politikailag legtöbbre a törökök által támogatott beruházást, a Belgrád- Szarajevó autópályát értékelik: munkálatainak elindításánál a szerb és a bosnyák vezetőkön kívül Recep Tayyip Erdoğan is jelen volt.
Ezzel a török vezető aláhúzta: noha Szerbia fontos Ankara számára, azonban Bosznia is legalább akkor súllyal esik latba politikailag, s Törökország számára egyáltalán nem mellékes, hogy a két ország közötti viszony javuljon.
Ehhez képest kisebb súllyal esik latba, hogy a Szandzsákban is aktívak a török infrastrukturális cégek, hiszen ott szintén autóutat építenek.
A török érdeklődés a déli terület iránt: történelmileg, de még a jugoszláv időben is jelentős volt a helyi bosnyákok Törökországba költözése által, akik később megszerezték az állampolgárságot is, jelenleg pedig inkább a kormánypártra szeretnek szavazni.
Így a kétoldalú kapcsolatok erősítése és a bosnyák kisebbség gazdasági és kulturális segítése már messze túlnyúlik a kétoldalú kapcsolatokon, s török belpolitikává válik.
Ahogy maga a Szerbiával való kapcsolat is. A gazdasági sikerek mellett jól jön a török vezetőknek, hogy egy korábban ellenséges, ugyanakkor meghatározó balkáni országgal immár kifejezetten jók a kapcsolatok. Ahogy az is, hogy annak vezetője szívesen látogat Törökországba, s fogadja is a török államfőt, akinek renoméja Nyugaton igencsak megkopott az utóbbi években.
Ha pedig minden a tervek szerint halad, Erdoğan még az év végéig tiszteletét teszi Belgrádban.
Európai Unió
Az Európai Unió tényleg komolyan gondolja a 2030-as bővítést?
Charles Michel, az Európai Tanács elnöke újraizesített rágócsontként dobta be a résztvevők közé nemrégiben Bledben, hogy az Európai Uniónak 2030-ig fel kell készülnie a további bővítésre, amivel az új tagországok felvétele ismét a brüsszeli politikai menetrend egyik kiemelt témája lesz. Természetesen csak akkor, hogy ha ezt bárki is komolyan veszi, mert hogy most a Nyugat-Balkánnak csúfolt térségben minden és bármi közelebbnek tűnik, mint a bővítés, illetve az uniós csatlakozás.
Hogyan került elő a bővítés?
Az Európai Unió sosem szeretett időpontot említeni, amikor a nyugat-balkáni bővítésről volt szó. A brüsszeli illetékesek inkább olyan üres frázisokat pufogtattak, mint például az “érdemeken alapuló integráció”, vagy mint “az uniós elvárások teljesítése”, ez az utóbbi sok esetben mozgócélpontnak számított.
Charles Michel augusztus végén Bledben arról beszélt, hogy az Uniónak 2030-ra készen kell állnia az új tagok integrálására, és hozzátette, hogy ha az EU hiteles akar maradni, akkor beszélni kell a menetrendről. Michel szózatának elhangzása óta el lehetett tűnődni azon, hogy vajon 2030 reális határidő-e, merthogy az Európai Tanács elnöke könnyen ígérget, neki 2026-ban lejár a mandátuma, így a bővítési folyamatot nem neki kell levezényelnie, kudarc esetén pedig nem neki kell magyarázkodnia.
Ráadásul nem ő az első uniós vezető, aki nyilvánosan licitált a nyugat-balkáni országok felvételének időpontjára, 2018-ban az Európai Bizottság volt vezetője, Jean-Claude Juncker tette ugyanezt, amikor egy bővítési stratégiai dokumentumban bejelentette, hogy Szerbia és Montenegró “2025-ig” csatlakozhat az EU-hoz, felsorolva az ehhez vezető szakaszokat.
SÖTÉT LÓRA TETT: Amikor még nagy, illetve nagyobb volt az egyetértés Brüsszel és Belgrád között, a kép 2018. februárjában készült (Forrás: X-platform, EcoDev EU)
A tagállamok azóta diszkréten elutasították a dokumentumot, a 2025-ös határidő pedig feledésbe merült, ahogy Jean-Claude Juncker támolygó alakja is eltűnt a történelem gomolygó ködében. Csakhogy 2018 és 2023 között nincs semmi hasonlóság, az ukrajnai háború kitörésével ugyanis új dinamika alakult ki Európában.
Angela Merkel politikai jelenléte talán lassította az agresszív orosz politika előre nyomulását, az viszont biztos, hogy a Mutti a Berlini Folyamattal képes volt összecsődíteni a balkáni vezetőket, amely által valósulhatna meg egyébként az a német elképzelés, amely alapján a Nyugat-Balkán az uniós közös piacba integrálódna, és ez lehetne az Európai Unió bővítésének egyik lehetséges forgatókönyve, amiről még majd szó lesz.
Az ukrajnai háború kitörését követően az Európai Unió részéről ugyan nagyobb a politikai akarat a bővítésre, ami azonban nem garantálja a sikert, bár a jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy végtelenül sokat lehessen szórakozni a bővítéssel, mondjuk újabb húsz évet, mint a 2003-as Thesszaloniki Nyilatkozat után. Szerbia és Montenegró több mint egy évtizede, Észak-Macedónia pedig még régebb óta várakozik.
A közvélemény és a politikai elit ellenállása a bővítéssel szemben azóta sem szűnt meg sem itt, sem ott, és a vita előrehaladtával ismét növekedhet akár az Európai Unióban (Franciaország, Hollandia, Bulgária, Horvátország), akár a “szerb világban”, ahol a belgrádi és a banjalukai vezetésnek sikerült redukálnia a csatlakozási kedvet a szerb népesség körében. További problémát jelenthet, hogy a jelölteknek igazodniuk kell az európai külpolitikai álláspontokhoz, miközben Szerbia európai szempontból erős szimpátiákat táplál Moszkvával szemben.
Charles Michel bledi kiállását vagy elszólását követően – nézőpont kérdése – az uniós vezetők bővítési hajlandóságának első nagy próbája az október 6-i granadai csúcstalálkozó lesz. Az állam- és kormányfők Granadában az új tagok befogadására való hajlandóságot tesztelik majd a három fő kérdés megvitatásával, aminek keretében azzal foglalkoznak, hogy milyen legyen a döntéshozatal a bővített unión belül, mit tartalmazzon az európai szinten követendő politika és hogy azt miből finanszírozzák.
Szegényházi vásár
Hat nyugat-balkáni ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró, Szerbia és Koszovó), Ukrajna és Moldova pályázik a csatlakozásra (Törökország esetében az eljárás befagyasztásra került). A volt Jugoszlávia néhány országa már évekkel ezelőtt megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, míg az EU decemberben dönt arról, hogy ezt lehetővé teszi-e Kijev és Kisinyov számára is. Charles Michel szerint Grúzia, amelynek jelenleg csak “európai perspektívája” van, még felzárkózhat a többiekhez, “ha megteszi a szükséges előrelépéseket”.
A nagyszámú szegény tagjelölt ország felvétele elkerülhetetlenül hatással lesz a közös költségvetésre. A tagjelölt országok bruttó hazai terméke jóval az európai átlag alatt van, ami azt jelenti, hogy az uniós költségvetés nettó kedvezményezettjei lesznek. Ugyanakkor néhány jelenlegi kedvezményezett országnak a bővítést követően nagyobb mértékben kell hozzájárulnia az EU költségvetéséhez. Lehet barkóbázni, hogy melyik korábban csatlakozott országnak tetszik majd a legkevésbé, hogy mélyebben kell a zsebébe nyúlnia, miközben a balkáni bővítés gyengítheti az ukrán csatlakozásra fordítható támogatást, és ez további turkálást jelenthet a zsebekben.
Önmagában a nyugat-balkáni bővítés nem jelentene különösen nagy pénzügyi kihívást, mivel a régió összlakossága 17 millió körül van, ami egy közepes méretű tagállamnak felel meg. Ukrajna viszont különleges eset a többi tagjelölt országhoz képest több mint 40 milliós lakossága, és a tönkrement, illetve szétbombázott infrastruktúrája miatt.
Egy másik nehezen megoldható kérdés a döntéshozatali folyamat esetleges megváltoztatása és az egyhangúság elvének elhagyása bizonyos területeken. Ez a vita éles ellentéteket válthat ki a tagországok között, különösen, ha a jelenlegi európai szerződések módosításának kérdése is felmerül. Ez tovább késleltetheti a bővítési döntést, és meghosszabbíthatja a tagjelölt országok várakozási idejét, tehát egyáltalán nem abba az irányba mutat, amit Charles Michel Bledben felvázolt.
A bővítési dinamika gyorsulását észlelve a francia elnök a nagykövetek párizsi értekezletén elővette a többsebességű Európára vonatkozó elképzelést, miközben az Európai Bizottság bejelentette, hogy október közepén közzéteszi a progresszív integrációval kapcsolatos tervet, amelynek alapján a tagjelölt országok lépésről lépésre csatlakozhatnának az EU különböző intézményeihez: a közös piachoz és az európai politikákhoz azokon a területeken, ahol sikeresen lezárták a tárgyalásokat – mindeközben pedig Ursula von der Leyen az előcsatlakozási alapok növelését és egy “növekedési tervet” is bejelentett a Nyugat-Balkán számára.
Brüsszeli elképzelések szerint ez a megközelítés segíthetné a jelölteket abban, hogy útközben néhány kisebb győzelmet arassanak, ami keményebb munkára ösztönözné őket a végső cél elérése érdekében. Ez szép elgondolás, csak nem biztos, hogy a Balkán erre a srófra működik, könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a tagjelölt országok megrekednek a csatlakozás valamelyik szakaszában, megfelelő szabályok hiányában pedig folytatják az egymással való acsarkodás, vagy éppen elárasztják magukkal Európát.
A nyár elején a német Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) arra az álláspontra helyezkedett, hogy az uniós tagság nincs napirenden, helyette a tagjelölt országoknak inkább azt ajánlják fel, hogy 2030-ig csatlakozhassanak az európai közös piachoz. Ez egy “köztes szakasz” lenne a tagsághoz vezető úton, de ez a köztes szakasz határozatlan ideig is tarthatna. Ez a megközelítés – a progresszív integrációhoz hasonlóan – megszabadítaná a tagjelölt országokat a jelenlegi mindent vagy semmit logikától, vagyis a bent vagy kint állapottól.
Szkepticizmus a Nyugat-Balkánon
A nyugat-balkáni országok politikai vezetőinek hozzáállása sem elhanyagolható az új bővítési terveket és időpontokat illetően. Edi Rama albán miniszterelnök és Ivica Dačić szerb külügyminiszter szkeptikusan reagált a 2030-as bővítési dátumra, Ana Brnabić szerb miniszterelnök pedig azzal vádolta meg az EU-t, hogy folyamatosan változtatja a szabályokat és a feltételeket.
Az észak-macedóniai politikusok ugyanakkor rámutattak arra, hogy az integráció folyamatos halogatása miatt csökken az EU-támogatottsága az országban. Montenegróban némi beképzeltséggel úgy vélik, hogy ők tekinthetők a tagsághoz legközelebb álló országnak, így akár 2030 előtt csatlakozhatnak az EU-hoz, ezért úgy gondolják, hogy a fokozatos tagsággal kapcsolatos elképzelések feleslegesen elterelnék a figyelmet a fő célról.
Ugyanakkor, ha ezek az országok a tükörbe néznének, akkor azt látnák, hogy tele vannak megoldhatatlan problémákkal, kezdve a foglyul ejtett államtól, a diszfunkcionális gazdaságon keresztül a befagyott konfliktusokig, amelyekkel mindegyik ország küzd a múlt terhes örökségeként, arról nem is beszélve, hogy jócskán megerősödtek a térségben azok az erők, amelyek kitöltötték az Európai Unió által az utóbbi húsz évben üresen hagyott teret.
Amennyire örömteli lehet a 2030-as csatlakozási időpont meghatározása, az legalább annyira frusztrálhatja is a balkáni vezetőket, az előttük álló hat-hét évben ugyanis teljesíteniük kellene, amihez egyáltalán nem voltak hozzászokva, besöpörték ugyanis az ilyen-olyan címen érkező támogatásokat, majd tettek is valamit, meg nem is.
Nekik egyáltalán nem lesz könnyű hozzászokniuk ahhoz, hogy várnak is tőlük valamit, és ezért idegesek az olyan javaslatoktól, mint amilyet Charles Michel tett Bledben, mert az időpont meghatározása visszahelyezi a hangsúlyt a reformok terén elért, illetve el nem ért eredményekre, és elejét veszi a további időhúzásnak a Balkánon, egyúttal pedig megszünteti a vernyogást, miszerint ők készen állnak a csatlakozásra, csak az EU nem akarja a bővítést – ezekután mindenkinek egy dolga van: forduljon arccal 2030 felé!
(A Les Echos és a Le Courrier des Balkans nyomán)
-
Koszovó3 nap telt el azóta
Lelőttek egy rendőrt Koszovóban, akár magyar katonák élete is veszélybe kerülhet
-
Románia6 nap telt el azóta
KÖLCSÖNÖS ZSAROLÁS: Ausztria nyomná a gázt, Románia behúzta a féket
-
Montenegró5 nap telt el azóta
Szerbiai állampolgárok ásták az alagutat Montenegróban, 19 fegyver tűnt el
-
English5 nap telt el azóta
Turkish companies bypass the Western sanctions, USA tappes their head