A cikk meghallgatása

 
Anyai nagyapám, I. István – szó szerint első, mert odáig zömmel Lászlók és Mihályok sorakoztak – a Becse határában lévő, Medenacsnak, tkp. Mézesnek keresztelt termőrész egyik kissé omlatag tanyáján élt. Volt egy kis földje, némi baromfija, disznója, tehene, azonban nem ez jelentette az állandó bevételt. Egykor partizánként harcolt az öreg a Petőfi brigádban. Keresztüllőtték a vállát Bolmánnál, hogy át lehetett kukkantani rajta, aztán ebből lett némi rokkantnyugdíja. Egyikéből vett egy Slavuj típusú tranzisztort, amilyeneket a hatvanas években tudtak gyártani, aztán kötelezővé váltak a jó ebédhez szóló nóták, déli krónikák és egyebek. Meg a Játék és muzsika tízpercben. Soha nem hallgatott komolyzenét az öreg, de ezt a kvízt mindig elcsípte, amikor csak tehette, és sose unt meg csodálkozni azon, honnan tudják egyes versenyzők, hogy most éppen melyik klasszikus érthetetlen műve szól. Le a kalappal előttük. – Nos, az én rádiózásom így kezdődött, csakhogy ez nem az én rádiózásom története. Meg apámé se, aki szinte egész életében rádiósként működött. Olyannyira, hogy utóbb tekerhető gombok nőttek ki az oldalán.

E kissé hosszúra nyúlt, ugyanakkor szellemesnek tűnhető bevezető után – amikor is alig marad hely a többire – itt konkrétan arról lenne szó, hogy VARÁZSSZEM – SZÓLT A RÁDIÓ címmel nem olyan rég megjelent a veszprémi Ex Symposion folyóirat 2020/105-ös rádiós száma. Ez a “nem olyan rég” relatív dolog, ám a késés nem hökkenthet meg senkit, már meg lehetett szokni a gyökereknél, az egykori újvidéki Új Symposionnál. Szerencsére ez a téma nem túl romlékony, bár sok szó esik itt is a rádiózás háttérbe szorultságáról. Szóban forgó lapszámot Bozsik Péter és Józsa Márta szerkesztette, mintegy kéttucatnyi szerző írta tele, s egy ide illő válogatás díszíti a Fortepan képanyagából. Fedőlapján egy valódi zöldszemes, tekergetős világvevő készülék kacsint ránk holmi csipkés terítőről, ami mindjárt első labdára megelőlegezi az egész anyagot átszövő, határozott retro-feelinget.

Az összefüggő magyar nyelvterület legészaknyugatibb csücskéből küldte be bevezetővé választott írását Hizsnyai Tóth Ildikó. Arról mesél benne, hogy aprócska aranymaszat gyermekként annyira érzékeny hallású volt, hogy a szülei végül elunták a dolgot, vettek egy tranzisztoros rádiókészüléket, amit egész nap bekapcsolva hagytak a babakocsi közelében, úgy luftoltatták őt a szőlőlugas alatt. Ahogy fogalmaz: az interferenciák bábeli zűrzavarában azt sem tudta, az árnyék óbégat-e, maga a rádió vagy a postás? Így kezdődött a családi életmeséje. Többek közt a Kossuth Rádióval és pl. Miska bácsi levelesládájával, közben pesti unokatesójával is ez történt, csak amott Szokol szólt, az ő babakocsija mellett pedig Tesla. (Mambo)

Aztán jön még részéről az, hogy igazi rádiója a papájának volt. Hatalmas, fényes, mint az oltár. Néha fel lehetett kéredzkedni a papa ölébe, mire kattant a gomb, villant a fény, beizgultak az elektroncsövek, és már hasítottak is ők ketten a hangtenger hullámain. Utána Radics Viktória arra emlékezik, hogy náluk a rádió valamiféle érinthetetlen elektro-mandarinként a kredenc tetején trónolt, a kacsacsőrű mérleg társaságában. Mintegy jelezve az anyanyelv hatalmát, ugyanis onnan érkezett az Édes anyanyelvünk műsor. Jött, miként ebben a futva ismertetett Ex-numerában többször feltűnő, az idők folyamán emblematikussá vált szórakoztató, életkópiának szánt sorozat: a Szabó család. Ezt követően Rostás- Péter István ötvenhatot villantja be, meg az Orion típusú készüléket; Jánossy Lajos a kakaóját hullámoztató Szabad Európa Rádiót emlegeti (több kakaót bele?), meg azt a velőtrázó ordítást idézi, hogy: “Jó reggelt, elvtársak, ébresztő föl!”. (Ferde párhuzam: Jó reggelt, Vietnám…) És nála érkezik meg elsősorban a rádió által a későbbi Lagzi Lajcsikat eredményező 3 + 2.

Ugyanitt Szerbhorvát György a Magyar Rádió ötkilós magnetofonját említi, ezzel összefüggésben – Ladik Katalint leszámítva – egyedül hozza be ide az irodalmi műsor fogalmát. És ezzel a kis röpke megállapításunkkal mintegy alá vagyon is dúcolva az Ottlik Gézától származó 1935-ös, ám mind a mai napig érvényesnek tűnő, Gyuri vette idézet. Ebben Ottlik azt észrevételezi, mintegy sérelmezi is, hogy a rádióról – mint a szellemi életnek erről a lehetőségekben gazdag és jelentős szervéről — ugyan sok szó esett eladdig, azonban a készülék felfedezését nem követte a vállalkozás kulturális értelmének méltó felfedezése. (Ahogy a továbbiakban is változatlanul fennáll nagyvonalú mellőzése, sőt, félreértése! – megj. B. A. B.)

Turi Tibor Szkopál Bélával készített interjújában az Újvidéki Rádió fénykora elevenedik fel, amikor Jugoszláviában, Magyarországon, Romániában és Csehszlovákiában, ahogy másutt úgyszintén: mintegy félmillió ember hallgatta a Futótűz ifjúsági könnyűzenei adásait! Zűrök ugyan voltak, de Szkopál nem emlékszik olyan rádiós boszorkányűzésre, amilyennek az Új Symposion vált áldozatává.

Végezetül a tapasztalt rádiós Varga Szilveszter arról beszél egyebek mellett, hogy nagyapja temetése után elfogyott a férfihang a házból. Hiába nyitotta ki a kredencajtót, egyiket a másik után, a nyikorgáson kívül semmi sem jött elő. – Ezzel nyugodtan el is juthatunk a hangjáték fogalmáig, amely csakugyan nem látszik túlélni az újabb időket. Példának okáért a régi Magyar Rádió a legjelesebb gyártó egységeivel együtt vált szomorú szellemvárossá, amiről az egyik mindenkori legjobb hangjátékírónk, Zalán Tibor így nyilatkozik ugyanebben az Ex-ben:
– Bementem egy próbára, és összefacsarodott a szívem, látván, hogy milyen nagy időket éltünk át régebben. Nem a rádióban zajlott a szóban forgó felvétel, hanem valahol a Mafilm-stúdió egyik eldugott sarkában. Valami ismeretlen, félreeső helyen, mert azok a régi szép idők megszűntek.

(A mellékelt fotókat a Magyar Rádió technikusai készítették a régi helytől való búcsúzóban. Külön köszönettel Rosenmann Péternek.)