B A Balkanac
MINT AZ OLTÁR: Apa, anya és a tranzisztor, meg azok a múltidéző varázsszemek

Anyai nagyapám, I. István – szó szerint első, mert odáig zömmel Lászlók és Mihályok sorakoztak – a Becse határában lévő, Medenacsnak, tkp. Mézesnek keresztelt termőrész egyik kissé omlatag tanyáján élt. Volt egy kis földje, némi baromfija, disznója, tehene, azonban nem ez jelentette az állandó bevételt. Egykor partizánként harcolt az öreg a Petőfi brigádban. Keresztüllőtték a vállát Bolmánnál, hogy át lehetett kukkantani rajta, aztán ebből lett némi rokkantnyugdíja. Egyikéből vett egy Slavuj típusú tranzisztort, amilyeneket a hatvanas években tudtak gyártani, aztán kötelezővé váltak a jó ebédhez szóló nóták, déli krónikák és egyebek. Meg a Játék és muzsika tízpercben. Soha nem hallgatott komolyzenét az öreg, de ezt a kvízt mindig elcsípte, amikor csak tehette, és sose unt meg csodálkozni azon, honnan tudják egyes versenyzők, hogy most éppen melyik klasszikus érthetetlen műve szól. Le a kalappal előttük. – Nos, az én rádiózásom így kezdődött, csakhogy ez nem az én rádiózásom története. Meg apámé se, aki szinte egész életében rádiósként működött. Olyannyira, hogy utóbb tekerhető gombok nőttek ki az oldalán.
E kissé hosszúra nyúlt, ugyanakkor szellemesnek tűnhető bevezető után – amikor is alig marad hely a többire – itt konkrétan arról lenne szó, hogy VARÁZSSZEM – SZÓLT A RÁDIÓ címmel nem olyan rég megjelent a veszprémi Ex Symposion folyóirat 2020/105-ös rádiós száma. Ez a „nem olyan rég” relatív dolog, ám a késés nem hökkenthet meg senkit, már meg lehetett szokni a gyökereknél, az egykori újvidéki Új Symposionnál. Szerencsére ez a téma nem túl romlékony, bár sok szó esik itt is a rádiózás háttérbe szorultságáról. Szóban forgó lapszámot Bozsik Péter és Józsa Márta szerkesztette, mintegy kéttucatnyi szerző írta tele, s egy ide illő válogatás díszíti a Fortepan képanyagából. Fedőlapján egy valódi zöldszemes, tekergetős világvevő készülék kacsint ránk holmi csipkés terítőről, ami mindjárt első labdára megelőlegezi az egész anyagot átszövő, határozott retro-feelinget.
Az összefüggő magyar nyelvterület legészaknyugatibb csücskéből küldte be bevezetővé választott írását Hizsnyai Tóth Ildikó. Arról mesél benne, hogy aprócska aranymaszat gyermekként annyira érzékeny hallású volt, hogy a szülei végül elunták a dolgot, vettek egy tranzisztoros rádiókészüléket, amit egész nap bekapcsolva hagytak a babakocsi közelében, úgy luftoltatták őt a szőlőlugas alatt. Ahogy fogalmaz: az interferenciák bábeli zűrzavarában azt sem tudta, az árnyék óbégat-e, maga a rádió vagy a postás? Így kezdődött a családi életmeséje. Többek közt a Kossuth Rádióval és pl. Miska bácsi levelesládájával, közben pesti unokatesójával is ez történt, csak amott Szokol szólt, az ő babakocsija mellett pedig Tesla. (Mambo)
Aztán jön még részéről az, hogy igazi rádiója a papájának volt. Hatalmas, fényes, mint az oltár. Néha fel lehetett kéredzkedni a papa ölébe, mire kattant a gomb, villant a fény, beizgultak az elektroncsövek, és már hasítottak is ők ketten a hangtenger hullámain. Utána Radics Viktória arra emlékezik, hogy náluk a rádió valamiféle érinthetetlen elektro-mandarinként a kredenc tetején trónolt, a kacsacsőrű mérleg társaságában. Mintegy jelezve az anyanyelv hatalmát, ugyanis onnan érkezett az Édes anyanyelvünk műsor. Jött, miként ebben a futva ismertetett Ex-numerában többször feltűnő, az idők folyamán emblematikussá vált szórakoztató, életkópiának szánt sorozat: a Szabó család. Ezt követően Rostás-Péter István ötvenhatot villantja be, meg az Orion típusú készüléket; Jánossy Lajos a kakaóját hullámoztató Szabad Európa Rádiót emlegeti (több kakaót bele?), meg azt a velőtrázó ordítást idézi, hogy: „Jó reggelt, elvtársak, ébresztő föl!”. (Ferde párhuzam: Jó reggelt, Vietnám…) És nála érkezik meg elsősorban a rádió által a későbbi Lagzi Lajcsikat eredményező 3 + 2.
Ugyanitt Szerbhorvát György a Magyar Rádió ötkilós magnetofonját említi, ezzel összefüggésben – Ladik Katalint leszámítva – egyedül hozza be ide az irodalmi műsor fogalmát. És ezzel a kis röpke megállapításunkkal mintegy alá vagyon is dúcolva az Ottlik Gézától származó 1935-ös, ám mind a mai napig érvényesnek tűnő, Gyuri vette idézet. Ebben Ottlik azt észrevételezi, mintegy sérelmezi is, hogy a rádióról – mint a szellemi életnek erről a lehetőségekben gazdag és jelentős szervéről — ugyan sok szó esett eladdig, azonban a készülék felfedezését nem követte a vállalkozás kulturális értelmének méltó felfedezése. (Ahogy a továbbiakban is változatlanul fennáll nagyvonalú mellőzése, sőt, félreértése! – megj. B. A. B.)
Turi Tibor Szkopál Bélával készített interjújában az Újvidéki Rádió fénykora elevenedik fel, amikor Jugoszláviában, Magyarországon, Romániában és Csehszlovákiában, ahogy másutt úgyszintén: mintegy félmillió ember hallgatta a Futótűz ifjúsági könnyűzenei adásait! Zűrök ugyan voltak, de Szkopál nem emlékszik olyan rádiós boszorkányűzésre, amilyennek az Új Symposion vált áldozatává.
Végezetül a tapasztalt rádiós Varga Szilveszter arról beszél egyebek mellett, hogy nagyapja temetése után elfogyott a férfihang a házból. Hiába nyitotta ki a kredencajtót, egyiket a másik után, a nyikorgáson kívül semmi sem jött elő. – Ezzel nyugodtan el is juthatunk a hangjáték fogalmáig, amely csakugyan nem látszik túlélni az újabb időket. Példának okáért a régi Magyar Rádió a legjelesebb gyártó egységeivel együtt vált szomorú szellemvárossá, amiről az egyik mindenkori legjobb hangjátékírónk, Zalán Tibor így nyilatkozik ugyanebben az Ex-ben:
– Bementem egy próbára, és összefacsarodott a szívem, látván, hogy milyen nagy időket éltünk át régebben. Nem a rádióban zajlott a szóban forgó felvétel, hanem valahol a Mafilm-stúdió egyik eldugott sarkában. Valami ismeretlen, félreeső helyen, mert azok a régi szép idők megszűntek.
(A mellékelt fotókat a Magyar Rádió technikusai készítették a régi helytől való búcsúzóban. Külön köszönettel Rosenmann Péternek.)

B A Balkanac
Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)

Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.
Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.
Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.
Kérdés: látják-e még egymást valaha is?

Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.
Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.
– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.
Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.
P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.
B A Balkanac
Kard és tollforgatás, szaporodó szigetekkel (avagy midőn a tök virágzott Japánban)

Egy régi kedves belgrádi barátunk szintúgy régi meséje szerint – ő úgy tudta, mi viszont így jegyeztük meg: – Dragoslav Mihailović szerb író egyszer valahol a nagyvilágban találkozott Nobel-díjas japán kollégájával, a szamuráj-leszármazott Óe Kenzaburóval. Valamely többnapos irodalmi rendezvényen történt ez az emlékezetes dolog. Mégpedig úgy, hogy a díszebéd helyszínére robogó kisbuszon, ahol alig hallották egymást a motor zúgásától – nem kevésbé az éhes írógyomrok egetverő korgásától –, beszédbe elegyedtek az emberi lét tünékenysége révén test és lélek lényegi mivoltáról.
Kissé egymáshoz préselődve néztek ki közben az ablakon, amelyen keresztül tündöklő szigeteket láttak a távolban, ugyanis a tenger közelében voltak, valahol. – Lám, lám, az is meglehet, hogy az akkor még jugoszláv tengerparton, tehát nem is olyan messze. Persze, melyiküknek hogy esik útjába, ám nem ez a lényeg. (Mert nehogy ez a szokásos remek fordulat kimaradjon az elbeszélésünkből: NEM EZ A LÉNYEG!)

Japán szigetek helyett Goli otok (Forrás: YouTube, screenshot)
Lényeg az, hogy Óe elárulta Draginak: ifi korában imádott filozofálni, és a maga részéről azt a Rubik-kocka gyanánt elforgatható metaforikus szerkezetet, amely embert és szigetet hasonlít egymáshoz, ő úgy képzelte el, illetve hát annak nyomán úgy találta gondolni, hogy minden ember egy sziget.
– Csak azt nem érti – mondta nevetve –, hogy van az, hogy pontosan számon tartja a japán evidencia, hány japán lélek van az országban, viszont a szigeteket… Nem sikerült kifejtenie Kenzaburónak, pontosan mire gondol, mi van itt a szigetekkel, mert megérkeztek a lakoma színhelyére, aztán az előre kifundált ülésrend szétválasztotta őket. Bizonyos idő múltával Mihailovićnak otthon, Belgrádban eszébe jutott ez az eset. Írt egy levelet Kenzaburónak, amelyben az állt, hogy igazából nem ismeri a japán szigetvilágot, abban azonban biztos, hogy ott nincs és nem is volt olyan, mint amilyen őt emitt a maga szépségével hosszan: valósággal rabul ejtette. Ehhez mellékelte a keserű személyes tapasztalatokra épített, GOLI OTOK című könyvét (valamely fordításban), majd kíváncsian várta a fejleményeket.

Vajon ki számolja meg Óe Kenzaburó helyett, hogy hányan vannak a japán szigetek? (Forrás: Internet)
Telt-múlt az idő, Kenzaburó nem válaszolt. Aztán egyszer csak megérkezett a felkelő nap országából az „illatos levélke”. Abban feltételezhetően franciául vagy angolul az állt, hogy ha volt is, esetleg van is Japánban olyan sziget, mint az a Goli, ő nem tud róla. Persze, nem annyira szubjektív idealista, hogy azt higgye, akkor nincs is, meg nem is volt soha. A dolog feltárásra vár, ő pedig a maga részéről már szorgalmazni is kezdte, miként az atomerőművek (pl. Fukusima) átvilágítását ugyancsak. Ám őszintén: nem tudja, mi lesz belőle. Egyikből sem, másikból sem. – Viszont a tök – közölte vidáman –, szépen elkezdett bimbózni Japánban, ha még nem is indult virágzásnak. De ő személyesen is öntözi nap, mint nap, hát majd kiderül.
Lehet, fejezte be viccesen, a szerb tök rövidesen legalább olyan népszerű lesz náluk, mint amilyen népszerű a japán kacsa amott. Az a pompás kacsacomb, oh, amilyet közös obedálásukon ettek. (!) Soha nem futott össze olyan finommal odahaza, gyűlik a nyál a szájában, amikor visszaemlékezik rá. Mikor lesz megint olyan fenséges élményben része, vajh? (Honyiiii! Hah-hah!)
Igazság szerint nem tudjuk, megismétlődött-e Óe Kenzaburónak az a ropogós, netán tényleg dalmát japánkacsa-comb. Volt-e rá újbóli alkalom, vagy nem? Aztán meg hol volt, hol nem volt, eljött-e az idő, amikor a balkáni tök arrafele náluk is pompásan kivirágzott? Ezt innen nem látjuk. Legalábbis nem látjuk pontosan mi, akik ezt a cikket írjuk (vállvetett munkában, ugyanabban a koponyában), azonban valamikor mi is olvastuk Mihailović KAD SU CVETALE TIKVE (Mikor virágzott a tök) c. nagysikerű regényét, amellyel a szerző sokfelé visszhangos sikert aratott. Szerte e világon, csak odahaza, szigorú pártberkekben nem, mert a mű öklöző főhőse, akinek már félig kiverték az agyát, meg az összes fogát, szóban forgó hendikep ellenére nagyon is érthetően vall arról, miért kell kimennie örökre Svédországba. Mi nem stimmel neki Jugóban. Lajstroma eléggé meggyőző és hosszú, miként a szerző listája is arról, hogy miért nem tudott soha rendesen besorolni a pártvonalba. Még ha majdnem ki is taposták a belét anno azon a mára turisztikai zarándokhellyé vált kopár szigeten, amelyen a fű sem nő rendesen, nem hogy a tök.
A tök, amely végül mégiscsak egy kényes jószág, és tkp. akkor is le lehet ütni, ha nem mászott fel virágozni a fára. Ha meg igen, akkor pedig főképp: különösebb nehézség nélkül.

Dragoslav Mihailović szerb író csak egy szigetet ismert igazán (Forrás: Internet, N.Skenderija)
A szerb Szolzsenyicinnek becézett Dragoslav Mihailović és Óe Kenzaburó – vélhetően anélkül, hogy tollforgató kettősük egyeztetett volna – most halt meg, tavaszba hajló márciusunkban. A két halál között annyi idő telt el cirka, mint kissé régebben egy hajóút Japánba, vagy vissza. A hírek pedig mindig is röpködtek, ennél sokkal gyorsabban. Közöttük például az, hogy a legújabb digitális technikával készült felmérések szerint Japánnak legalább dupla annyi szigete van, mint gondolták. Hogy ez pontosan miként történhetett meg, számunkra itt a végén már nem fontos. Nyilvánvaló, hogy az eddig ismeretlenség ködébe veszett szigetek közül – legalábbis a nagyobbak – feltárásra várnak.
Kapcsolódó cikk
És akkor kérdés lehet, nincs-e véletlenül pár múltból ottragadt arc, mondjuk Hirohito császár idejéből, akik még nem értesültek a változásokról, és időtlenségükben, „bezombultan” mind a mai napig szorgosan törik a követ. Vagy ha már nem törik, nehogy elfogyjon a sziget alóluk, akkor azt teszik, amit állítólag a Goli otokon tettek a rabok. Nevezetesen azt, hogy a délelőtti váltás a sziget egyik végéből cipelte a szikladarabokat át a másikba, a délutáni meg vissza. Ez már csak kellően fejlett (írói) fantázia kérdése. Mármint ez a kőtörő matuzsálem zombi-csapat, összes viselt dolgával együtt.
-
Montenegró3 nap telt el azóta
Nincs aki dolgozzon a montenegrói tengerparton, 30 százalékkal nőhetnek az árak
-
Oroszország1 nap telt el azóta
OVSZJANNYIKOVA: Putyin mindörökre megalázta az oroszokat
-
English5 nap telt el azóta
Arrests are piling up in Montenegro, after a police chief now the „crypto king” has also been caught
-
Szerbia1 nap telt el azóta
Homokvihar okozott tömegszerencsétlenséget Szabadka és Topolya között