A cikk meghallgatása

2021. augusztus 24-én, kedden a tálibok kérésére Irán visszaállította az üzemanyag szállítást Afganisztánba, amelyet a kialakult kaotikus helyzetben függesztett fel, 2021. augusztus 26-án, csütörtökön Hoszein Amír- Abdollahian, Irán új külügyminiszere első hivatali munkanapján találkozott a pakisztáni külügyminiszterrel Makhdúm Sáh Mahmúd Quresival, hogy a jelenlegi afganisztáni helyzetről tárgyaljanak, és egyben támogatta, hogy Afganisztán hat szomszédja tartson közös külügyminiszteri találkozót a közeljövőben.

Az afgánok és Irán

Hosszú út vezetett addig, amíg az Iráni Iszlám Köztársaság ilyen pragmatikusan kezdett a tálib mozgalommal viseltetni. Iránnak régi kapcsolatai vannak Afganisztánnnal, sokkal régebbiek, mint gondolnánk. A mai Afganisztán az un. perszofón világ része volt mindig is, ahol a perzsa nyelv egyik bölcsője ringott, és ahol az iráni történelem fontos ókori, középkori szereplői éltek, továbbá ahol most számos kisebb iráni nyelvet beszélnek, de az ország két hivatalos nyelve, a pastu és a dari is az iráni nyelvek családjába tartozik.

A mai Afganisztán területén élt vélhetően Zarathustra, a zoroasztrianizmus prófétája Kr. e. 1000 táján, de Afganisztán területéről (Balkh környékéről) származott Rúmí, a legnagyobb perzsa szúfi költő is a 13. században. A mai Irán (az egykori Perzsia) közel 950 kilométeren határos keleten Afganisztánnal, de ez a határ ebben a formájában csak az 1930-as években lett pontosan kijelölve. Olyan, a mai Afganisztánhoz tartozó területek mint Herát és Balkh környéke a perzsa-iráni történelem, kultúra, irodalom fontos helyszíneinek számítanak. Herát és környéke pedig csak 1885 táján vált véglegesen Afganisztán részévé, a Herátot korábban sokáig birtokló Perzsia valójában igen nehezen vette ezt tudomásul. Nem ritkán fordul elő manapság is, hogy az iráni sajtóban ’Herát és Afganisztán’ terminust használnak a keleti szomszédra, félreérthetetlenül utalva a Herát iránti élénk iráni érdeklődésre.

Mindezeken túl az afganisztáni lakosság (mintegy 38 millió) ember) mintegy fele az Iránban államnyelv perzsa valamelyik variánsát beszéli (egyaránt politikai érzékenységet sért, ha jelen sorok szerzője a darit vagy a tadzsikot akár perzsa dialektusnak, akár önálló nyelvnek nevezi, így jobb a semleges ’variáns’). Herátiak, tadzsikok, kabuliak, hazarák anyanyelve a perzsa valamelyik variánsa, de emellett sokan is második nyelvként beszélik, és így nem véletlenül lett a dari (kabuli perzsa) Afganisztán egyik hivatalos nyelve a pastu mellett.

A szoros történelmi, nyelvi, kulturális szálak ellenére Irán és Afganisztán lakosságának jelenlegi viszonya nem túl jó.

A súrlódások több okra vezethetők vissza: egyfelől Iránban jelenleg közel hárommillió afgán menekült él, akik 1979 után, a szovjet-afgán háború kitörését követően menekültek át Iránba. Ezek a tömegek többségében szegény, vidéki afgánok voltak, akik a mélyszegénységből érkeztek a modernizálódott Iránba. A sah bukása után az irak-iráni háború gyötrelmeivel birkózó Irán keleti részén felbukkanó afgánok tömegeinek integrálása nehezen ment, és az iráni afgánok mindmáig az iráni társadalom peremén gettósodó, többségében nincstelen tömegek maradtak. A síita Iránban a többségében szunnita iráni afgánok többsége alkalmi vagy illegális munkákból tengeti mindennapjait Teheránban, Jazdban, Mashadban és reménye sincs az átlag iráni életszínvonal elérésére. Ám még így is inkább Iránban érzi magát nagyobb fizikai és anyagi biztonságban, mint a közel negyven éven alatt romhalmazzá vált, bizonytalan jövőjű vidéki Afganisztánban.

Az afgánok tehát maradnak Iránban, ahol már lassan a harmadik generációjuk születik meg. Irán ezzel együtt nagyon sokat költ az iráni afgánok képzésére, iskolák sokaságát alapította számukra, és gimnáziumi érettségiig ingyenesen tanulhatnak Iránban, bár iráni útlevelet nem kaphatnak. Ezzel együtt tagadhatatlan, hogy vannak feszültségek és sztereotípiák a többségi iráni társadalom és az időnként lenézett iráni afgánok között. (Az átlag iráni afgánhoz egy fokkal jobb helyzetben van a tizenkettes síita iszlámot követő afganisztáni hazara kisebbség, akik etnikailag mongol származásúak, és perzsául beszélnek. Ők amolyan anyaországként tekintenek Iránra, és Irán is erősen támogatja a vele egyvallású hazarákat).

A tálibok és Irán

Az afgán migráció most is, az amerikai kivonulástól függetlenül, folyamatos Afganisztánból Iránba, hasonlóan az elmúlt negyven évhez, melyet még az is tetéz, hogy Irán a szankciók miatt nem a legmodernebb katonai megfigyelő eszközökkel tudja őrizni az amúgy is igen hosszú afgán határát. Az iráni afgánok egyes csoportjai harcoló zsoldosként Szíriában is feltűntek 2012 óta, ahol két ezredet is felállított Irán iráni afgánokból, akik cserébe iráni útlevelet kaphatnak meghatározott idejű katonai szolgálat után.

Az iráni-afgán kapcsolatokat súlyosan terheli az ópium kérdése is, közismert, hogy Afganisztán az egész világ ópiumtermelésének nyolcvan százalékát állítja elő, és a háborús viszonyok között a falusi afgán lakosság egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb bevételi forrása a máktermelés. A nyugati szomszéd Irán egyszerre cél- és tranzitországa az afgán ópiumtermelésnek, amelyet a nehezen ellenőrizhető iráni-afgán-pakisztáni, helyenként mocsaras, vizenyős határhármas területén csempésznek át a helyi drogbárók, akik olykor nem átallnak fegyveresen szembeszállni a hatóságokkal, ha érdekeik ezt kívánják. Más esetben a megvesztegetés jól bevált eszközéhez folyamodnak. Irán persze, nem az egyetlen kivezető útvonala az afgán drognak, vannak más (közép-ázsiai, pakisztáni) útvonalak is. A két ország viszonyát tovább rontja, hogy súlyos vízhiánytól kezdett szenvedni mindkettő az utóbbi években, és ez néhány éve a Helmand folyó vízelosztása politikai feszültségekhez vezetett a két állam között. A két ország még az 1970-es években egyezett meg a Helmand vizének elosztásáról, de a radikálisan csökkenő édesvíz-készletek miatt manapság a két fél máshogy értelmezi a vízelosztás fogalmát.

Mindezek mellett a két állam viszonyában újabban több pozitívum is fellelhető. Afganisztán például nagyon fontos pénzügyi forrása Iránnak, amely – az utóbbi időkig – képes volt valutában fizetni Iránnak az odaáramló olcsó iráni élelmiszerért, üzemanyagért és könnyűipari termékekért. Itt főleg az iráni üzemanyagszállítások jelentettek sokat Afganisztánnak, amelyet relatíve olcsón áron vettek az afgán állampolgárok.

Ami a tálib mozgalmat és annak iráni megítélését illeti, az iráni közvélemény elég elutasító velük szemben.

Ennek okait 1998 augusztusában, az első tálib uralomban kell keresni, amikor a tálibok iráni diplomatákat és sajtómunkásokat végeztek ki az észak-afganisztáni Mazár-i Sarífban. Ezt majdnem egy iráni-afgán háború követte, a radikális szunnita iszlamista, szaúdi és al- Kaidás kapcsolatokkal rendelkező tálibok emellett 2001 előtt vérfürdőket rendeztek az Irán védelmét élvező afganisztáni hazara kisebbség köreiben, ami miatt tovább nőtt a velük szembeni iráni ellenszenv.

Mindezeken túl az Afganisztánnál jóval fejlettebb és modernebb viszonyok között élő iráni lakosságban általános viszolygást váltott ki a tálibok extrémizmusa.

Irán 2001 előtt nyíltan támogatta az un. Északi Szövetséget, amely a legfontosabb tálibellenes katonai-politikai formáció volt, és a 2001-ben az al- Káida által meggyilkolt Ahmad Sáh Maszúd, a ’Pandzssír völgy oroszlánja’, jó viszonyt ápolt Qászem Szolejmánival és az Iráni Forradalmi Gárdával. Mindezen okok miatt Irán finoman fogalmazva sem ellenezte a 2001-es nyugati támadást a tálibok uralta Afganisztán ellen, és logisztikai úton jelentős támogatást adott az amerikai erőknek a háború kezdetén. Politikai érdekei diktálták ezt, hiszen a 2001 előtti tálibok egyértelműen és világosan Irán-ellenes politikát folytattak, megbuktatásuk tehát Irán érdeke volt, amely így képes volt erősíteni helyzetét Afganisztánban.

Az amerikaiak és Irán

Az elmúlt húsz évben azután a dolgok árnyaltabbá kezdtek válni. A tálibok kezdeti vereségeik után képesek voltak visszaerősödni Afganisztánban, a továbbra is többnyire rossz vagy legalábbis nem túl rózsás amerikai-iráni viszony bizalmi indexét nem erősítette az erős amerikai katonai jelenlét Afganisztánban, Irán szomszédságában 2001 óta húsz éven át. Mindez a korábban Iránban gyűlölt tálibok képét átértékelte szép lassan Iránban. Az iráni politikai-katonai vezetés mindig is nagyon pragmatikusan tudott viszonyulni szövetségesi téren, és ellenségből is képes volt jóbarátot kreálni, ha érdekei ezt diktálták. Ez lett a tálibok sorsa is iráni szempontból.

Az utóbbi években többször is felröppentek olyan meg nem erősített pletykák, hogy az eredendően radikálisan síita-ellenes tálibok nem egy vezetője kapott iráni fegyvereket vagy védelmet, vagy húzta meg magát hosszabb-rövidebb ideig a síita Iránban, és már jó ideje volt-lehetett kommunikáció Irán és különböző tálib csoportok között. Az ’ellenségem ellensége a barátom elve’ alapján Irán és a tálibok közös USA-ellenessége volt a stratégiai platform az együttműködésre, és a felek többnyire fátylat borítottak a 2001 előtti rossz viszonyukra.

Mindezek fényében aligha meglepő, hogy idén júliusban magasrangú tálib delegáció járt Teheránban, és Irán nem zárta be kabuli nagykövetségét sem a 2021 augusztusi tálib bevonulás után sem (igaz vidéki konzulátusainak egy részét viszont bezárta). Irán néhány nap után visszaállította az Afganisztánba irányuló üzemanyag szállítását és (többnyire) visszafordította az Afganisztánból menekülő katonákat és határőröket (igaz eközben új határmenti táborokat kezdett építeni hírek szerint a várható civil menekülthullám miatt). Iráni szunnita kisebbségi imámok pedig a tálibok győzelmét dicsérték pénteki imáikban. Az iráni sajtóban pedig valahogy elmaradtak a tálibok korábbi bűneinek felemlegetései, és pragmatikus kivárásnak tűnő politikai attitűd rajzolódik ki iráni részről a még korántsem világos afgán jövővel kapcsolatban. Cserébe a tálibok is fogadkoznak, hogy a hazarák és más afganisztáni síiták haja szála sem görbül, és nem térnek vissza a 2001 előtti idők.

Afganisztán és Irán jelenleg az a két ország, melyet az USA-val szemben kritikus elitek irányítanak a régióban, és mind Ebrahim Raiszí iráni elnök, mind Alí Khameneí Irán legfelsőbb vallási vezetője az USA felelősségét firtatta Afganisztánban a mostani kivonulást kapcsán. Ám a jövőt illetően legyünk óvatosak. Irán és az iráni elitek esetében nagyfokú pragmatizmusról beszélhetünk, ahol a rendszer érdekei diktálják az aktuális lépéseket, és a mindenkori szövetségesek kiválasztását. Meglátjuk, mit hoznak a következő hónapok.