SZARAJEVÓI PERGŐ KÉPEK: Filmfesztivál abban a híres bosnyák fővárosban, ahol felszáradni látszik a vér

Ez az írás szól mindenkinek, kiváltképp Nedžad Bjegovićnak, aki kutat ásott a saját udvarában a rémülteknek, piszkosaknak és szomjasoknak anno, továbbá különféle alakú háborús törmelék ready-madeket gyűjt és állít ki ma is. A film szerelmese egyben. A háború alatt járt Pesten az egyik akkori filmfesztiválon. Szarajevói rendező barátjával és egy operatőrrel érkezett, aztán mindannyian szépen visszamentek. Le a kalappal.

A világirodalomba jól beépült, körbesáncolt Lawrence Durell írta pedig egykor (fordította B. A. B.), hogy:

Négy sziklazuhatag között város
álmos sasok lakta
hol minaretek nyúlnak süvegcukorként felfelé
és a folyó, szőke jegű, csordogál alant
öszvércsordák és hegylakók között locsog
Hidak és feszes lugasok
Szelíd levegő és béke ígérete (…)
Egy lövés visszhangja köré rendezetten.

Durellről, úgy hírlik, hosszú, posztumusz dokumentumfilm készül Angliában. Alexandria mellett ott szerepel a színhelyek kvartettjében Szarajevó úgyszintén. Állítólag be is lett ígérve az angol-amerikai koprodukciósok részéről a mű szarajevói bemutatásra. Csak hát majd a jövőben, amikor kész lesz.

Nem most. Mert mi is van most, elébb? Most az van – eme cikkírás szent, ugyancsak időhöz kötött, s igazából sokat előre nem látó pillanatában –, hogy nagyban zajlik a minap ünnepélyes fanfárok kíséretében elkezdődött filmfesztivál abban a híres bosnyák fővárosban, ahol felszáradni látszik a vér, bárhogy is van. (A talmi béke ígéretében, persze, a tovább zajló politikai zűrben.) Kezdetét vette a számlálói szerint huszonhetedik FEST, amelynek holdudvarában nagy a nyüzsgés. Megjegyzendő, több háborús filmmel együtt ugyanazon színes, szalagos mozikalap alatt, mert vajon melyik téma kínálná magát még mindig állhatatosabban, mint a háború? Persze, hogy az egymással nagy mellbedobással versengő művek közt akad bőven más is, csak még mindig legjobban, legszuverénebb módon a legutóbbi féktelen balkáni őrjöngés, a nagy történelmi elmeháborodás emléke látszik uralni a terepet.

Abban, emlékezhetünk, Szarajevó régi filmes védőszentje, Valter is mintegy a város ellen fordult. Tudjuk. Fordult Valterunk rakétasorozatok köré rendezetten, művészi repeszeket eredményező módon ugyebár, azokról a „szelíd” környező hegyekről/hegyekből. Illetve van még valami, ami rányomta bélyegét az idei rendezvényre a maga specifikumában módfelett unalmas, hovatovább tragikus, megatározó témaként:, az pedig az aktuális COVID-mizéria.

De abból a nemes célból, hogy véget vessünk a túlstilizáltság, túlbeszéltség itt zavartalanul burjánzó öncélúságának, elmondhatjuk egyszerűbben, hogy a fesztivált az idén Danis Tanović boszniai rendező Tíz csevapcsicsa fél lepényben (Deset u pola) című filmje nyitotta meg. Egy komédia, amely két csevapsütőt mutat be, akik valaha barátok voltak, ám a járvány kialakította helyzetben vetélytársakká váltak. Szarajevóban egyébként az idén több magyar filmet is vetítenek. Teljes felsorolás nélkül említsük meg Mundruczó Kornél legújabb moziját, az Evolúciót. Ez ugyan versenyprogramon kívül fut. Versenyben van viszont – különféle kategóriákba sorolva: – Grosan Cristina A legjobb dolgokon bőgni szoktunk című alkotása, Bíró Bálint Félhomálya vagy Szakály Anna Reduction c. kisfilmje, nem utolsósorban Horvát Lili Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre c. sikerműve.

A magyar rendezők közül, nem szabad megfeledkezni róla, a fesztivál spiccében eleve Tarr Béla állt és áll, aki filmiskolát vezet Szarajevóban, s a diákjai által készített kollektív alkotásával ő is ott volt a megnyitó keretben, s maradt is a versenyben. (Filmcím: Levelek a világ végeiről). Ugyanakkor okvetlenül meg kell említeni, hogy a tiszteletbeli Szarajevó Szíve fődíjas rendező a német Wim Wenders, az idei Szarajevó Szíve filmdíj nyertesének vagy nyerteseinek a kikiáltása viszont még várat magára. Érintettség esetén netán még visszatérünk rá. Különben maga Wenders óriási megtiszteltetésnek vette az elismerést, mondván, el sem hiszi talán, hogy ekkora boldogság érte. – A díjszívalakú, én így rendezem a filmjeimet, a szívemmel, ezért érzem azt, hogy ez annyira különleges számomra– tette hozzá.

Tarr pedig imigyen szólt:

– Szarajevóban csináltunk egy filmiskolát, ami egész álló év volt az életemből, de sikerült egy fantasztikus tímet kinevelni. Azt tapasztaltam ott, hogy dolgozni egy csapattal csak nagyon intenzíven lehet. Napi huszonnégy órás munka. Az volt a jelszavunk, hogy no education, just liberation, tehát nem tanítani, hanem fölszabadítani. Szívesen megcsinálnám újra a saját filmiskolámat. Most azon gondolkodunk, hogy esetleg Amszterdamban vagy bárhol máshol, elkezdjünk valami hasonlót. De jobb lenne Magyarországon. A saját ágyamban aludni, menni öt buszmegállót, vagy csak egyet, és ott dolgozni nyugodtan.

Így beszélt a HVG újságírójának a szarajevói filmiskolával és legutóbbi munkájával kapcsolatban Tarr Béla. (EGYELŐRE VÉGE)