B A Balkanac
SZARAJEVÓI PERGŐ KÉPEK: Filmfesztivál abban a híres bosnyák fővárosban, ahol felszáradni látszik a vér
Ez az írás szól mindenkinek, kiváltképp Nedžad Bjegovićnak, aki kutat ásott a saját udvarában a rémülteknek, piszkosaknak és szomjasoknak anno, továbbá különféle alakú háborús törmelék ready-madeket gyűjt és állít ki ma is. A film szerelmese egyben. A háború alatt járt Pesten az egyik akkori filmfesztiválon. Szarajevói rendező barátjával és egy operatőrrel érkezett, aztán mindannyian szépen visszamentek. Le a kalappal.
A világirodalomba jól beépült, körbesáncolt Lawrence Durell írta pedig egykor (fordította B. A. B.), hogy:
Négy sziklazuhatag között város
álmos sasok lakta
hol minaretek nyúlnak süvegcukorként felfelé
és a folyó, szőke jegű, csordogál alant
öszvércsordák és hegylakók között locsog
Hidak és feszes lugasok
Szelíd levegő és béke ígérete (…)
Egy lövés visszhangja köré rendezetten.
Durellről, úgy hírlik, hosszú, posztumusz dokumentumfilm készül Angliában. Alexandria mellett ott szerepel a színhelyek kvartettjében Szarajevó úgyszintén. Állítólag be is lett ígérve az angol-amerikai koprodukciósok részéről a mű szarajevói bemutatásra. Csak hát majd a jövőben, amikor kész lesz.
Nem most. Mert mi is van most, elébb? Most az van – eme cikkírás szent, ugyancsak időhöz kötött, s igazából sokat előre nem látó pillanatában –, hogy nagyban zajlik a minap ünnepélyes fanfárok kíséretében elkezdődött filmfesztivál abban a híres bosnyák fővárosban, ahol felszáradni látszik a vér, bárhogy is van. (A talmi béke ígéretében, persze, a tovább zajló politikai zűrben.) Kezdetét vette a számlálói szerint huszonhetedik FEST, amelynek holdudvarában nagy a nyüzsgés. Megjegyzendő, több háborús filmmel együtt ugyanazon színes, szalagos mozikalap alatt, mert vajon melyik téma kínálná magát még mindig állhatatosabban, mint a háború? Persze, hogy az egymással nagy mellbedobással versengő művek közt akad bőven más is, csak még mindig legjobban, legszuverénebb módon a legutóbbi féktelen balkáni őrjöngés, a nagy történelmi elmeháborodás emléke látszik uralni a terepet.
Abban, emlékezhetünk, Szarajevó régi filmes védőszentje, Valter is mintegy a város ellen fordult. Tudjuk. Fordult Valterunk rakétasorozatok köré rendezetten, művészi repeszeket eredményező módon ugyebár, azokról a “szelíd” környező hegyekről/hegyekből. Illetve van még valami, ami rányomta bélyegét az idei rendezvényre a maga specifikumában módfelett unalmas, hovatovább tragikus, megatározó témaként:, az pedig az aktuális COVID-mizéria.
De abból a nemes célból, hogy véget vessünk a túlstilizáltság, túlbeszéltség itt zavartalanul burjánzó öncélúságának, elmondhatjuk egyszerűbben, hogy a fesztivált az idén Danis Tanović boszniai rendező Tíz csevapcsicsa fél lepényben (Deset u pola) című filmje nyitotta meg. Egy komédia, amely két csevapsütőt mutat be, akik valaha barátok voltak, ám a járvány kialakította helyzetben vetélytársakká váltak. Szarajevóban egyébként az idén több magyar filmet is vetítenek. Teljes felsorolás nélkül említsük meg Mundruczó Kornél legújabb moziját, az Evolúciót. Ez ugyan versenyprogramon kívül fut. Versenyben van viszont – különféle kategóriákba sorolva: – Grosan Cristina A legjobb dolgokon bőgni szoktunk című alkotása, Bíró Bálint Félhomálya vagy Szakály Anna Reduction c. kisfilmje, nem utolsósorban Horvát Lili Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre c. sikerműve.
A magyar rendezők közül, nem szabad megfeledkezni róla, a fesztivál spiccében eleve Tarr Béla állt és áll, aki filmiskolát vezet Szarajevóban, s a diákjai által készített kollektív alkotásával ő is ott volt a megnyitó keretben, s maradt is a versenyben. (Filmcím: Levelek a világ végeiről). Ugyanakkor okvetlenül meg kell említeni, hogy a tiszteletbeli Szarajevó Szíve fődíjas rendező a német Wim Wenders, az idei Szarajevó Szíve filmdíj nyertesének vagy nyerteseinek a kikiáltása viszont még várat magára. Érintettség esetén netán még visszatérünk rá. Különben maga Wenders óriási megtiszteltetésnek vette az elismerést, mondván, el sem hiszi talán, hogy ekkora boldogság érte. – A díjszívalakú, én így rendezem a filmjeimet, a szívemmel, ezért érzem azt, hogy ez annyira különleges számomra– tette hozzá.
Tarr pedig imigyen szólt:
– Szarajevóban csináltunk egy filmiskolát, ami egész álló év volt az életemből, de sikerült egy fantasztikus tímet kinevelni. Azt tapasztaltam ott, hogy dolgozni egy csapattal csak nagyon intenzíven lehet. Napi huszonnégy órás munka. Az volt a jelszavunk, hogy no education, just liberation, tehát nem tanítani, hanem fölszabadítani. Szívesen megcsinálnám újra a saját filmiskolámat. Most azon gondolkodunk, hogy esetleg Amszterdamban vagy bárhol máshol, elkezdjünk valami hasonlót. De jobb lenne Magyarországon. A saját ágyamban aludni, menni öt buszmegállót, vagy csak egyet, és ott dolgozni nyugodtan.
Így beszélt a HVG újságírójának a szarajevói filmiskolával és legutóbbi munkájával kapcsolatban Tarr Béla. (EGYELŐRE VÉGE)
B A Balkanac
Felröhögünk a dolgok állásán (Kontrapunkt ’23)
Mottó:
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent SAJTÓSZABADSÁG!
(P.S.– B.A. /B./)
– Bátyaság – sóhajtott valójában jó rég derekát tapogató nagyanyjuk, nagymamánk, Bögre Ilona a becsei Medenacs tanyavilágában, valami nádvágó szerszámmal, kapával, bármi hasonlóval a kezében. – Istenem, mind ez a sok év hová lett? Biz’, a fenébe lett.
Aztán rendre elnevette magát az abból a családból származó Bögre Ilon, amely famíliában apáról fiúra szállt a gölöncsérség, így lettek ők, ha nem is Findzsák, de Bögrék. Férje ugyanezt, hogy hová lett az a sok év, más szó használatával fogalmazta volna meg, de most ne menjünk ebbe részletesen bele. Elég az, hogy az embernek ma is számtalanszor kél káromkodni kedve. Vágná falhoz a tányért, kínjában felröhögne a dolgok állásán. B… oda a findzsát.
Ha Sziveri Jánosnak ez a felröhögős verse később született is, mégis abból az 1983-as felejthetetlen, csodálatos élményből táplálkozik, amelyben őt, az Új Symposion folyóirat akkori ifjú főszerkesztőjét egész „bandájával” együtt kivágták, mint macskát… Kirúgták a párt tartományi korifeusai. Valószínűleg veszélyt sejtettek bennük az elvárt alázatkészség hajmeresztő hiánya láttán. Az esetükben nehezen megvalósítható totálkontroll fenyegető réme okán ez lett: kidobás.
Sziveri János kálváriája ma már ismert dolog az újvidéki Teleptől, majd a temerini Matuska-háztól – amikor is még semmilyen munkát nem kaphatott – a Ljubiša Ristić direktor úr elképzelése és irányítása alatt álló Szabadkai Népszínházig. Ott tudvalévőleg dramaturgként helyezkedett el Jancsi, s még némely színpadi művét is előadták, azonban nagyon sokáig nem maradhatott egyre inkább gyógyíthatatlannak bizonyuló rákbetegsége okán. (Annál a Kosztolányi szobornál nem, amely mögött – a saját menekülési kényszerét erősítő meglátása szerint – az idő strikten vetkőztet egy dögöt.)
Jött hát reménykeltő Magyarország. A fővárosi, több szempontból lepukkant Kelenföld, egy kelenföldi kis lakás, busz által elérhető kórház. Hajnali zötykölődések. Rákrománc, a kanyargó út végén a Farkasréti temetővel. – Sziveri János voltam, ez volt büntetésem.
Bizony, ha jobban utánaszámolunk – hová is lett ez a rakás köztes év? –, az Új Symposion harmadik nemzedékének kíméletlen szétverésétől, kigyomlálásától máig olyan negyven év telt el, Jancsi pedig kb. harminchárom éve halott. Azzal, hogy emléke most is él. Időnként valóságos Sziveri-revival söpör végig a pusztán. Foglalkoznak vele, nevét említik, ahogy legutóbb például a becsei KONTRAPUNKT művelődési lakomán az ottani csikaszos nádasban. Elvarázsolt Mézesdűlőn, ahol két étkezés között sok szép kövér kérdés került terítékre, hogy fokozatosan összeérjen a múlt a jelennel. – Egybefolyjon a kettő, mint vörösbor az abroszon, hogy határozottan egy nagy, nehezen kimosható, ronda flekket alkosson.
Valamiért folyton fel kell röhögnünk a dolgok állásán, ha pokoli kínunkban is. Mert sosem tűnik elavulni ennek a Sziveri-féle „ide-ódának” a kérdése. Nevezetesen az, hogy tulajdonképpen ki ez, ki folyton visszajár? És mi ez, mi folyton visszájára fordul bennünk? – És mit kell tennünk, haver, amikor látjuk, hogy fülünk a földön hever?
Tulajdonképpen mikor lesz az, hogy a hatalom ne akarjon teljes mértékben leuralni minden leuralhatót. Művészetben-irodalomban (mint birodalomban) a saját erejét mutatni – mutogatni-fitogtatni –, a saját ízlését-akaratát igyekezvén érvényesíteni. Minden lépésében, tettében saját figurákat és mondatokat alkotni; jelzőket, jelzős szerkezeteket, szóvirágokat tukmálni, és ha valami nincs úgy, ahogy szeretné, nádpálcáját suhogtatni. Esetleg egyenest a pallosát belengetni. – Netán csak azért, hogy saját magának több helyet csináljon. A „bőség” fantasztikus, akár kisebbségi roggyant kosaránál. – Nos?
Nem áll szándékunkban összemosni sima pusztulást a betiltással, tény azonban, hogy legutóbb a kettő ismét testközelbe került egymással ott, azon az emlékezetes, százegy-kutyás Schultz tanyán. Ott, ahol ezredszerre is fel lehetett röhögni a dolgok állásán. Ebben a Sziverit is erősen megidéző, Radics Viktória moderálta programrészben, amelyben – mások mellett – Ladik Kati újra elmesélte a még régebbi időket – míg Jancsi ott zörgölődött a nádasban, az égen pedig galambok röpködtek –, ebben az idilli környezetben jelentette be Bozsik Péter főszerkesztő személyesen is a veszprémi Ex Symposion folyóirat halálát. Elmondta egy történet végét, amely az orvosolhatatlan anyagi ellehetetlenülés okán bekövetkezett Exitusról szól.
Ex, béke poraidra.
– Igazából érdekes elgondolkodni – szerintünk legalábbis – azon a sokféle asszociációs lehetőséget kínáló látványon, amelyet egy becsei vulkanizőr műhely előtti aszfalton ellapított, mumifikálódott sündisznó nyújt. Úgy tűnik, sokféle interpretációs lehetőség rejlik benne.
Megj.1. Ez a leginkább Sziveri-mementóként olvasható szösszenet itt abból az alkalomból született – ahogy az már részben kiderült is –, hogy lezajlott ez az első kimondottan ilyen ellenpontos rendezvény, amelyet Berényi Emőke és Orcsik Roland képzelt el, majd valósított meg. E szellemi/fizikai lakoma szervezője a HÍD folyóirat. Az esemény szerves részét képezi az úgynevezett Hídverő (jegyezzük meg, nem hídrobbantó!) programsorozatnak, és benne – jeles társadalomtudósok, irodalmárok részvételével – a vajdasági magyar közösséget meg a magyar kultúrpolitikát érintő kihívások kerültek késes-villás elérhetőségbe: tálcán & asztalon. Az akcióban több nemzedék képviselője vett részt, és a beszélgetéseket – amolyan időközönként érkező öntetként – felolvasások dúsították.
Megj.2. Szokásos terjedelmi oknál fogva – meg azért is, mert nem állt módunkban végigkövetni az egész eseményt – erősen egy ösvényre, egyetlen csapásra koncentráltunk. Ám szeretettel mellékeljük az „étlapot”, amelyből jobban látható, mi történt ott Becsén, azon A NAGY (kult.) ZABÁLÁS-on.
PROGRAM
10 óra HONNAN HOVÁ? – Társadalomtudományi kerekasztal a népszámlálásról Badis Róbert, Palusek Erik, Tóth Szilárd János (Sárcsevity Hajdú Bea moderál)
11 óra SZABAD SAJTÓ? – Tőke János, Gyurkovics Virág (Zakinszky Toma Viktória moderál)
12 óra APOKALIPSZIS TEGNAP – Losoncz Márkkal a könyvéről Radics Viktória, Petar Bojanićtyal a könyvéről Losoncz Márk beszélget
13 óra Ebéd
15 óra Kerekasztal I. – „FELRÖHÖGÜNK A DOLGOK ÁLLÁSÁN” Ladik Katalin, Balázs Attila, Bozsik Péter, (Radics Viktória moderál)
16 óra Kerekasztal II. – „PÉNZ NYELV ZÁSZLÓ” Kollár Árpád, Orcsik Roland, Terék Anna (Fehér Miklós moderál)
17 óra „A SZÁMŰZETÉS LETT A MEGÉRKEZÉS” – A Híd Fiatal alkotók számának bemutatója Dudás Robert, Oláh K. Tamás, Tóth Szilárd János, Tóth Tamara (Berényi Emőke moderál)
18 óra Kerekasztal III. – MI KÖZÖM HOZZÁ?, kitekintés a magyarországi irodalompolitikai helyzetre Gerevich András, Győrffy Ákos (Pressburger Csaba moderál)
20 óra „ARANYBA ZÁRT KETRECEK” – Ketrecparty DJ Kővel
Vizuál: Laza Kalember
-
Szerbia7 nap telt el azóta
Vučić etnikai tisztogatásról beszélt, Moszkva szerint Koszovó potenciális veszélyt jelent
-
B A Balkanac3 nap telt el azóta
Felröhögünk a dolgok állásán (Kontrapunkt ’23)
-
Szerbia3 nap telt el azóta
Vajon mire figyelmeztetett Vučić a Presevo-völggyel kapcsolatban?
-
Koszovó6 nap telt el azóta
A koszovói eseményeket követően mindenki gyászol, még Szerbia is