Fényírás muzsikaszóra (áttételesen Jovica Fitzgerald világbajnok mozigépésznek)

Hol volt, hol nem volt, valamikor még a háború előtt rég, a messzi nyolcvanas években létezett Újvidéken egy dzsesszfesztivál. Évente sorra kerülő jeles rendezvénynek számított. A jó ég sem emlékszik már a hivatalos nevére, csak a szervezői, mozgatói, egykori lelkes mozgatórugói talán, mint például e sorok körmölőjének-pötyögtetőjének, részben másolójának egyik kedves barátja, Bicskei Zoltán. Népszerű becenevén Fufu, aki aztán sokáig még a Tisza-parti Magyarkanizsán tartotta életben az újvidéki dzsesszfeszt öccsét. Utóbb szegény öcsike is összecsuklott, ám szerencsére a régi dicsőségek emléke még él. – Ez az írás – ha szűköcske lehetőségeivel is, de – erről szól.

Illetve már nem is róla szól, mert róla már szólt sok szép dicsérő mondat. Zengett valósággal arról az örömmuzsikálásról, amelyben olyan legendák jeleskedtek, mint a rég megboldogult fogatlan trombitás, Chet Baker, aki majd tárt karokkal veti ki magát egy amszterdami hotel ablakából az újvidéki produkciója után. Vagy Sam Rivers, az úgyszint veterán, ugyanakkor a szerekről lejött legenda. A együttesek közül például az Art Ensemble of Chicago, élén a Great Pretender Lester Bowie-val – nehéz is lenne mind és mindenkit felsorolni. Egyébként, ahogy látjuk, Bowie is távozott az élők sorából körülbelül abban az időben, amikor a NATO Jugoszláviát bombázta. Vagyis hát bombázta azt, ami abból még megmaradt. Az esemény fő helyszínét, az Újvidéki Rádió M-stúdióját ugyanakkor nem tarolták le a nyugati szövetségesek. Azt, ahogy a friss infók szólnak, megteszi most az új városrendészet.

Megjegyzendő, hogy a friss alakulások ellen sincs működő fegyverünk, ahogy a régiek ellen sem volt, úgyhogy nincs nóvum a sztoriban. Azonban emlékezni még lehet, reméljük. Emlékezni a helyi erők fellépéseire is. Személy szerint Argyelán Tiboréra, Kovács Tickmayer Istvánéra, Boris Kovačéra stb. Azokra az önfeledt hajnali jamekre az andalítóan szocreál, pasztaszagú telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben, ahol Dresch Mihály, Grencsó István, Benkő Róbert és a többiek tündököltek. Nem utolsósorban Szabados György. Azonban az ő súlyától végzetesen megbillenne, mint aránytalanul megpakolt rakományával a hajó, ez a kis betűkből álló lélekvesztő. Ám helyszűke ide vagy oda, felidézve azokat a füstbe ment nyolcvanasokat, semmiképp sem szabad megfeledkeznünk azokról az örömteli burekos reggelekről, amelyek utóbb ránk köszöntek a Tolnai-féle könyökcsőre emlékeztető telepi kanyarban akkor még a portékáját zavartalanul áruló szkipetárnál.

Nos, a lényeg az a hasznos folytatás szempontjából, hogy ott valahol születhetett meg az egyik állandó magyarországi, nevezetesen győri vendég, Hartyándi Jenő fejében – az az ő emblematikus fonott szakálla fölött – a Mediawave fesztivál ötlete. Annak a magyar színhelyű nemzetközi vegyes fesztiválnak a gondolata, amelyben a film összefonódik a zenével, ahogy az a mozitól különben sem idegen. Azóta a Mediawave/Fényírók fesztiválja – a nagy újvidéki dzsesszfeszttel ellentétben – még létezik, bár a látogatottsága megcsappant az évek során. Legalábbis azokhoz az aranyidőkhöz képest, amikor is annyian látogattak oda, hogy a hatóságnak be kellett avatkoznia, nehogy a rendezvény egyik kültéri eseményénél az érdeklődők terhe alatt leszakadjon a Rábát átívelő híd. – Ezt maga Hartyándi mesélte később nevetve, és nincs semmi okunk kételkedni akkor még derűs szavaiban. Ahogy az egyik „fényíró” vendégének, Emir Kusturicának a véleményében sincs, aki nehezen szétválaszthatatlan egységben látja a filmet meg a zenét. Amit – ahogy azt anno a győri közönség előtt is elmondta – ő Fellinitől tanult meg még fiatal korában, és azóta sem gondolja másképp. Főleg, amikor Nino Rotát hallgatja.

Nyomatékul a Zabranjeno pušenje együttessel a helyszínen tartott is valamikor egy emlékezetes koncertet Emir a gumilabdaként pattogó, éneklő showman dr. Nelével. Westernnel kezdődött, aztán valamiféle jellegzetes balkáni rock-folkba ment át a dolog, amolyan pitbull-technóval elegyen. Különben azt hiszem, a Macskajaj volt akkor épp a fősláger. Vegytiszta frenetika. Ami meg az eddig nem emlegetett bluest illeti, bizonyára a Mediawave történetének egyik legmarkánsabb figurája marad az égimeszelő Big Lucky Carter, fekete bőrű blues muzsikus, aki a fesztivál keretében 2001-ben Párhuzamos Kultúráért díjban részesült.

Ami meg 2021-et illeti, Mediawave ha egyáltalán lesz idén, tekintettel a helyzetre, az nem Győrben lesz. A város vezetőségének már rég sikerült megszabadulnia ettől a kulturális nyűgtől is, úgyhogy szabadon fellélegezhetett. Az idei programról az olvasható a neten, hogy annak megnyitójára szerencsés alakulás esetén április 29-én kerül sor Kiscsőszön. Kérem, akit érdekel folytatásban a Fényírók zenés fesztiválja, a többit már bogarássza ki magának a neten. Még csak annyit innen, részemről, aki személyesen is sok éven át szerepeltem a Mediawave zsűrijében, hogy nekem az összes fesztiváli év egyik legemlékezetesebb kisfilmje a Hazám. Azaz Moja Domovina, My Country, Miloš Radović szerb miniatűr groteszkje. Mindössze kb. tíz perc az egész, azonban örökre „pukkasztó”. HIT THE ROAD JACK…