Connect with us

B A Balkanac

Ki énekel ott? Negyven éve

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

ko to tamo peva
play iconIde kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)
Olvasási idő: 3 perc

A táj dimbes-dombos, a zene dorombos. Ebbe a tájba és tájzenébe döcög, durrog, billeg bele valahol a holdbéli szerb provinciában a világ legócskább autóbusza, amelynek tetején füstölő kémény látszik, ugyanis benn egy régi kályhaszerűséggel fűtenek. A muzeális jármű a Krstić család tulajdona, melynek buszbéli képviselői a fiatal, kissé (illetve eléggé) ütődött sofőr, aki képes bekötött szemmel is vezetni, meg az apja, az egyszerre kétfelé néző kalauz. Többé-kevésbé rendszeres járatuk felé tart. Nem mellesleg a kalendárium ezen a napon 1941. április ötödikét mutatja.

Az utazók között ott található két roma gyerek. Ők a történetben a muzsikusok, akik amolyan dalnok-kettősként lépnek fel időnként, főleg balsejtelmeiknek adva hangot. Közben szétválasztják, ugyanakkor össze is kötik e roppant szórakoztató film jeleneteit, amelyek során megismerkedünk a többi utassal. Egy elképesztő fokig kispolgári Bajszos férfival, egy amatőr, botfülű Énekessel, egy öreg veterán Harcossal, egy Kocavadásszal, egy folyvást krahácsoló, talán tényleg tüdőbajos Hipochonderrel, nem utolsósorban egy fiatal, frissen egybekelt Párral. Ki ezért, ki azért igyekszik a fővárosba. Az énekes pl. valamiféle meghallgatásra siet. Illetve hát sietne, mert ahogy a kalauz szűri ki a fogai között, amikor megállnak valahol malacot venni: kérem, akinek sürgős, az mehet gyalog. (Persze, ezt amolyan ’vazzeg hangsúllyal mondja, s nincs is apelláta.)N7tIXyRJPM5u2vuclg8CPoYq23

Banális kalandokban természetesen nincs hiány ezen az úton. Mert például, ugye, ahol megjelenik egy puska, annak ott előbb-utóbb illik elsülnie. Így az egyik döccenőn a vadász kilövi a mennyezetet, miután ki lesz rakva a buszból, utána a nyárspolgár zuhan bele a folyóba, állítván az egyik útjukba kerülő korhadt hídról, hogy biztonságos. Roppant röhejesen: fejest bukik az örvénylő vízbe, hogy abban a jelenetben ne is tűnjön fel többé. Akad itt önkényes vámszedés, kiszúrt gumi és miegyéb. Egy kis egészséges erotika is előtte, mert az egyik hosszabbnak ígérkező álldogálás közben az ifjú párra rájön a sürgős szeretkezhetnék. Ezzel a céllal kicsit félre is vonulnak a közeli erdőbe, ám ezt csak nem sikerül észrevétlenül megcselekedniük, úgyhogy tkp. izgalmas műsorral szolgálnak az unatkozó, őket becserkésző, kukkoló útitársaknak. – Ma már valószínűleg némi feminista fintorgást váltana ki ez a rész. Mentségül szolgáljon, hogy Neda Arnerić két csodás ifjonti keblének látványa megér egy ennél nagyobb blamát is.

Továbbiakban részletesen nem is kellene elmesélni Slobodan Šijan rendező frenetikus, örökzöld komédiáját, ám tekintettel a mondanivaló kibontakozására: illik megjegyezni, hogy az útközben elszóródó utasok közül végül mindenki megkerül, majd a buszon ér be Belgrádba. Szükséges, mert csak így válik lehetségessé a sötét slusszpoén, midőn a nácik elkezdik bombázni a várost, amelynek légvédelme körülbelül annyit érhetett, mint a közelebbi történelemben a jugó néphadseregtől örökölt fegyverek a NATO ellen. – Szomorú dolog, hogy a valós élet a maga részéről ugyancsak telibe találta azt a szerencsétlen autóbuszt. Pavle Vuisić, Dragan Nikolić, Danilo Bata Stojković, Milivoje Mića Tomić, Taško Načić, nem utolsósorban Neda Arnerić sincs ma már az élők sorában. Mindannyian egyenest a szerb színjátszás krémjéből, akárha átvándoroltak volna Šijan valamely másik filmjébe, a Maraton családba, amelyik szüzséjét illetően egy familiáris temetkezési vállalkozás bonyodalmaiból nő ki és indázódik szerte.

Legutóbb – az idei évben immár – Neda ment el. Egy kellőképp tisztázatlan körülmények közt lezajlott, vélhetően öngyilkossági kísérlet után, amit átvészelt, utána jött a végzetes rosszullét.

A túlélők közé tartozik a film fő figurái közül jellemző módon épp a Nagy Hipochonder, Boro Stjepanović, aki a bosnyák filmjátszás hol szűkebb, hol tágabb területén jeleskedik, aztán a pelyhedző állú férj, Slavko Štimac, akinek azóta már rég szakálla nőtt, nagyapa lett, s legutóbb a Nyugodjanak békében c. horvát tévésorozatban vállalt szerepet. Nem utolsósorban az ütődött Miško sofőr, azaz Aleksandar Berček, aki a filmben való alakításáért anno egyedül nyert díjat. Pulában kapott Arany Arénát. Magát az alkotást Montrealban fényezték az elismerés tartósító pasztájával ugyanakkor, azonban az, ami ennél fontosabb: sokan egyetértenek abban a szakmai ágazatban, hogy a Ki énekel ott? az egyik legjobb valaha leforgatott komédia – az utóbb kialakult országhatárokon túl is.

Végezetül a film hatása az életre? Nenad Kostić annak a kis dorombos-kalapos gyerkőcnek a neve, aki kamasz bátyja révén került be ’nyolcvanban a filmbe, és akiből utána buszsofőr lett a belgrádi közlekedési vállalatban. Ma is ott van a valamelyik vonalon. Tán a banjicain. Bátyja lakodalmi muzsikusként került képbe, onnan jött neki, Nenadnak is a szerencséje, ugyanis duóra volt szükség. Állítólag némely utas ma is megsüvegeli, Ő meg röviden dudál.

B A Balkanac

Az indiai temperamentum és a politikai korrektség (elhibázott műtétek)

Avatar photo

Közzététel:

a megjelenés dátuma

politikai korrektség, műtét
Rushdie szerint tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni
play iconIde kattintva meghallgathatod a cikket (kettő az egyben)
Olvasási idő: 5 perc

Ismét tollat ragadott, azaz hát dolgozni kezdett Salman Rushdie. Nekilátott újabb könyvet írni a Booker-díjas brit író, akinek az ellene tavaly elkövetett, brutálisan véres chautauquai (USA) késes miatt kellett hosszabb kényszerszünetet tartania. A merényletről, amelynek következményeként fél szemére megvakult, továbbá az egyik karja csaknem megbénult Indiai Salamonunknak, régebben már írtunk. Most azzal a hírrel folytatjuk, amely szerint az írói gépezet – ha akadozva is, de – ismét beindulni látszik, míg az az egy szál merénylő, egy derék (rosszarcút nem merünk mondani!) libanoni férfiú, bizonyos Hadi Matar a sitten ül. Ahol folyton a fejét csóválja, mert nem érti, hogyan maradhatott életben egy olyan elvetemült ördögfattyú, aki annyi minden káromlót összefirkált a Prófétáról, hogy ő tkp. nem is volt képes – azzal az érzékeny gyomrával együtt – ától cetig elolvasni.

– Csak maga Allah tudhatja, miért mentette meg azt a patkányt – mormolta egy ízben a börtönőr füle hallatára, de végül megnyugtatta magát azzal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ha jól látjuk, szóban forgó, nyugodtan őrültnek is nevezhető cselekedetével valójában kitűnő hátast adott szerencsétlenje az időközben az angol királyi becsületrend lovagjává (is) üttetett író alá. Pontosan friss, húzós témát. Mégpedig az attentátumét, amely így direkt módon kapcsolódhat az egykor ajatollahi átok sújtotta, elégetendő Sátáni versekhez. – Persze, Rushdie nyilatkozataiból megtudhatjuk, hogy az egész nem ment, meg most sem megy simán. Elsősorban ki kellett hevernie a lelki traumát, közben szinte egészében újratanulnia a gépelést, ami prózaíró esetében nem egy olyan kis piszlicsáré dolog. Már csak azért sem, mert még ha viszonylag rövidre tervezett is a mű, könnyen megnyúlik, ha szárnya nő a gondolatnak. – Esetleg hosszabban tart a múzsa csókja.

politikai korrektség

Megjegyzendő, az össz’ nehézség ellenére idén februárban megjelent egy új regénye a szerzőnek, melynek címe: Victory City (magyarul még nincs meg; vélhetően japánul sem, mert a japán fordítót maradéktalan sikerrel járó módon meggyilkolták). Egy régebben született textusról lehet itt szó. Bizonyos győzedelmes városról szólóról, vélhetően India hosszú történetében markáns szerepet játszóról. Sajnos még sehogy nem olvastuk, így aztán legérdekesebb ezzel kapcsolatban az lehet egyelőre itt, amit konkrétan az írás fizikai aktusáról mond Rushdie. Mégpedig hogy egyes ujjain nem érzi az ujjbegyeit, ezért nagyon nehéznek találja az írást. – Ráadásul, amikor leülök – vallotta valószínűleg némi sóhaj kíséretében a New Yorker újságírójának –, igyekezetemből semmi érdemleges nem születik. Írok, szenvedek, ám az eredmény csupán az üresség és a szemét elegye. Csupa olyasmi, amiket másnap törlök. Igazából még nem találtam ki ebből a sötét erdőből.

Bővebben minderről magyarul online a Literán olvashatunk, Tomcsányi Sára összeállításában. (Itt erősen zsugorított formában szerepel!) Abból is megtudhatjuk, hogy éppen elsuhant májusunkban Rushdie – a szólásszabadság örök harcosaként – átvehette a The British Book Award keretében a FREEDOM TO PUBLISH elnevezésű díjat. Ezt olyan szerzők, kiadók és könyvkereskedők kapják, kaphatják, akik az őket érő folyamatos fenyegetések ellenére is bátran fellépnek az intolerancia összes fajtája ellen. A díjazott nem jelent meg személyesen az ünnepségen, azonban küldött egy videót, amin nyíltan felszólalt az egyre ijesztőbb méreteket öltő cenzúra ellen. Mondván, hogy a publikálás szabadságát életében nem fenyegette még ekkora veszély a nyugati országokban. Utalt a zömmel konzervatív politikusok törekvéseire, amelyek az ilyen vagy olyan szempontból rázósnak minősíthető kiadványok betiltására irányulnak, meg utalt a könyvtárak elszaporodó bezárására is.

– Most itt, az Amerikai Egyesült Államokban a könyvtárak és az iskolákban elérhető olvasmányok elleni példátlan támadásról kell értesülnöm – hangsúlyozta. – Ennek nagyon tudatában kell lennünk, küzdenünk kell keményen ellene.

politikai korrektség, műtét

Feltűnő indulattal artikulált beszédének annál a részénél, amelyben az ún. POLITIKAI KORREKTSÉG ijesztő méreteket öltő gyakorlatáról szólt. (Átvitt értelemben ama elhibázott műtétekről…) Arról, amitől például Agatha Christie TÍZ KICSI NÉGER figurája az újabb kiadásokban már nem lehet „néger”, mert sérti az amerikai feketék önérzetét, hanem valami más. Átmeneti megoldásként – tudhatjuk – rövidke ideig az „indián” szerepelt helyette, de most már az sem jó, UFF! (Mert egyébként miért is lenne az indián megfelelőbb néger? – megj. B. A. B.). Rushdie egyenest elítélte Roald Dahl és Ian Fleming szövegeinek ilyen értelemben történt átírását az új kiadások egész sorában, mert szerinte tragikomikus dolog megkísérelni pl. James Bondot polkorrektté plasztikázni.

Végezetül a témát így zárta Rushdie:

– Meg kell hagyni, hogy a könyvek a saját korukból érkezzenek hozzánk, és a maguk idejében létezzenek. Ha pedig ezt nehéz elviselni, ne olvassák el, olvassanak másik könyvet.

– Vagy ne olvassanak semmit – mondanánk mi, ám az meg a könyvtáraknak nem jó.

Ördögi kör, mondhatni: SÁTÁNI. (Lírai felhangok nélkül.)

Egyébként érdekes, hogy már a „fekete” sem tűnik a polkorrektség harcosai számára használhatónak, helyette szerintük inkább az „afroamerikai” kifejezés alkalmazandó. Persze, mondanánk, talán még el is lehetne fogadni, de az USA mégsem a világ közepe, és nem ott él Afrikán kívül az összes fekete bőrű ember. A másik súlyosan diszkriminatív kifejezés, ugye, példának okáért a „cigány”. – Hát rendben, Magyarországon (is) legyen „roma” ugyebár, csak az a probléma, hogy itt hosszú, a maga reszortjában identitásformáló története van a cigányzene műfajának, ami romára keresztelve, roma zeneként egészen mást jelent. Persze hogy van olyan, de nem az. Különben az is érdekes, hogy már a „kövér” sem komilfó. Így aztán Robin Hood nagyot vét, amikor nem a „túlsúlyos” kifejezést használja barátjával és bajtársával, Tuck atyával kapcsolatban. Pedig nem is mond olyat direkte, hogy pl.: TE KÖVÉR DISZNÓ, MÉG LESZAKAD ALATTAD AZ ÁG, AZTÁN B…6-JUK!

politikai korrektség, műtét

P. S. Ugye, ízléstelen viccnek tekinthetnénk itt, ha most a magyar „több szem többet lát” közmondást próbálnánk valamilyen formában elsütni. Végezetül mégis meg kell említenünk, hogy Szerbiában létezik egy TREĆE OKO nevű, szórakoztatónak szánt kiadvány, amely mindenféle okkult jelenséggel foglalkozik. Hemzsegnek benne a földönkívüliek meg a mindenféle furcsa lények, dalra fakadó műanyag szexbabák és egyebek, ám néha egészen értelmes cikket is lehet olvasni benne. Így például a lap valamelyik májusi számában található hosszú írás (szerzője Spomenka Milić újságírónő) arról tesz említést, hogy a politikai korrekció fogalma még a régi szovjet időkben fogant, és hogy később a náci Németországban is meghonosodott. Újabban a kilencvenes években ütötte fel a fejét, azóta egyre erőszakosabb, egyre nagyobb teret nyer, főleg angol nyelvterületen. (Hullámokban érkezik tehát…) Sok „szép” példát hoz fel az ilyen „korrigálásra” a cikkszerző, köztük említi ő is Agatha Christie-t.
Számunkra itt külön érdekességgel bír, hogy az egyik mű szereplője egy bíró, aki „indiai temperamentumú”. – Persze, csak volt idáig, az újabb kiadásban már nem.
A Harmadik szem külön figyelmet szentel a revíziónak áldozatul esett népmeséknek. Itt említi James Finn Garner amerikai szerző nagy sikerű POLITICALLY CORRECT BEDTIME STORIES (Politikailag korrekt esti mesék) című ’94-es, újabb és újabb kiadásokat megérő könyvét, amely az abszurd paródia eszközeivel él. Abban felvetődik a kérdés, vajon a hercegnek egyáltalán meg szabad-e csókolnia az alvó Hófehérkét, Piroska és a nagyi pedig lelövi a szexista vadászt; kisvártatva alternatív családot alapítanak hármasban a farkassal, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Nahát: FUSS EL VÉLE!

Az olvasás folytatása



Meteorológia

KÖVETÉS

Napi hírlevél


Utazás

A szerző cikkei

B.A. Balkanac

Balkanac

in english

Líra-könyvek

Letöltések


Google-hirdetés

Tíz nap legjava