Szemétből születő szépség: szszsz! (S. E. és a 22-es csapdája, töredékben)

Állítsd be a Google‑t, hogy a BALK mindig kéznél legyen!

HOSSZABB MOTTÓFÉLESÉG: Csak egy csapda volt, az pedig a 22-es csapdája, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.

Számos érdekes története közül, amelyeket különféle helyeken, különféle apropóval elmondott SINKOVICS EDE vajdasági származású képzőművész, meg mindenféle akcióművész barátunk, ezzel együtt a szemét esztétikai célú újrahasznosításának elismert szakembere, azok közül két sztori mindenféleképp kimagaslik. Egyik az, amikor a kétezertízes évek valamelyikén súlyos, több halálos áldozatot és sok-sok sebesültet követelő vasúti szerencsétlenséget élt át az amerikai Philadelphiánál. A másik viszont arról szól, hogyan került ő a kilencvenes évek elején – sok másunkhoz hasonlóan – Magyarországra. (Pontosabban Budapestre.)

Az utóbbi Ede-féle elmondás mindjárt valamiféle magyarázattal szolgál arra is, hogyan csöppent ide Joseph Heller híres amerikai író a maga sikerregényével, azzal A 22-ES CSAPDÁJA című frenetikus művel, amely anno visszhangos sikert aratott mindenfelé. Pluszban tömegeket vonzó film lett belőle, egyik főszerepben Art Garfunkellel, a Simon & Garfunkel duóból. (Láthattuk szóban forgó mozialkotást szintúgy sokszor.)

A legendás amerikai elnök, Abraham Lincoln képe csikkekből

Nos, a mottóféleségünkben említett Orr az USA második világháborús hadseregében pilóta, aki egységével az olasz – amúgy festői szépségű – Pianosa szigetén állomásozik. Nyilván úgy vezényelték oda, nyilván semmi kedve bevetésre menni, amivel kapcsolatban felvetül a lelkiállapota, illetve jön az a fantasztikus logikai csűrés, amely fentebb olvasható, és amelynek mindenféleképp egy a vége, márpedig: BEVETÉSRE MENNI KELL.

E sorok írójának jut eszébe, hogy tán még azokban a háborús kilencvenesekben mesélte neki – meg az egész társaságnak – Ede művész úr valahol a pesti Ráday utca valamelyik szivornyázójában (nagy valószínűséggel a Castróban), hogyan próbált kimaradni a hadseregből rendhagyó elmeállapotára hivatkozva. Főleg akkor, amikor in concreto kezdetét vette Jugoszlávia szétesése, és hogy végül miért nem sikerült a dolog. Igyekezetében hogyan vallott kudarcot, miért nem bizonyult eléggé hatékonynak az érv. Annak ellenére, hogy szabályos orvosi papírt is sikerült hozzá bizonyítékul beszereznie. – Igazság szerint nem mesélnénk itt újra az egész, amúgy tényleg remek kis történetet, elég legyen a fent ismertetett helleri tétel, amely legjobb emlékezetünk szerint ott, a Rádayban is elhangzott akkor, általános derültséget keltve.

Sinkovics Ede: Batman (Fotó: Merész Márton, Újbudapestem)

– Márpedig az olyasmire nagyon nagy szükség volt azokban az időkben – morzsolhatjuk el azt akis kerek könnycseppet széles mosolyunk felett. – Na, bezzeg-vazzeg, ugye,ugye… KOCC-KOCC!

Mindenesetre nyegle és erősen fölös szószaporítás helyett konkrétan: aki szeretne erről és hasonlókról alaposabban értesülni, annak szíves figyelmébe ajánljuk például a Fidelio valamelyik régebbi számát. Ott Ede bővebben beszél ezekről a dolgokról. Elég csak annyit beírni a gugliba, hogy: FIDELIO SINKOVICS, (vagy ide kattintani, cserébe kérünk egy viszontlinket a Fideliótól) aztán máris ott van a terítéken az első sorban, netán éppen picit lentebb.

De szívesen segítünk, még készségesebben, íme egy kattintás ide a, direkt a cikkhez.

Elolvashatjuk hát így, akár tényleg „útban a komposztba”, például mit keresett interjúalany az Egyesült Államokban? Azon kívül, hogy fejjel röpült előre a nagy sebességgel kisikló vagonban, valódi Batmanként a tudat iszonyatos gyorsaságra kapcsolt áramlásával. Ám rémisztő meglátásokat, ízléstelen tréfákat félre: azon kívül, vagy pontosabban azzal együtt, hogy kiállítása is tudott lenni az USA-ban, mit? – Mielőtt még pejkója hátán megjelent volna – most már második felvonásában – pl. maga a retteget hős: Donald Trump. (Kvázi kis idióta angol dalban, amolyan valódi trash-songban: In that happy good old time, when Donald Duck had a f*ck & Donald Trump had a hump… la-la-la, la-la-la! BUMM, BAMP, BAMP! BUMM, BAMP, BAMP /sor fordul, mosolyog, integetés-lábemelés, újfent egymást fogva előre, azaz vissza!/ BUMM, BAMP, BAMP…!)

– Végül is mit tett Ede Amerikában?

– BUMM, BAMM! Mit duingozott ő ottan?

Életrajzában olvashatjuk, hogy például a kétezresek már kitapintott és gyorsanátkarolt derekán a New Jersey állambeli Trentonban megalapította azt a híres-neves művészeti rezidenciát, ahol az alkotók a hulladék kreatív újrahasznosításával foglalkoznak. Mert kulcsfontosságú nála – bolygónk sorsával és a fenntarthatóság fogalmával kapcsolatban – a TRASH-ART irányzata. Az ártó szemét ART-tá, ÁRTalmatlan, szemet gyönyörködtető, ugyanakkor megrázó és felrázó artisztikus artefaktummá varázslása.

Így legnagyobb alkotói lendületeiben Ede – hogy maradjunk Amerika vonzáskörében – elkészítette már Colgate fogkefékből a New York-i Szabadság-szobrot, petpalackból meggyártotta a Terminátor mását, csikkekből meg a legendás amerikai elnök, Abraham Lincoln képét. – Ugyanakkor tisztára hulladékból a mostani kiállításán főszerepet játszó, szennyes óceánhabokból előbújó emblematikus Botticelli-Vénuszt, amelyik saját bevallása szerint mindig is foglalkoztatta. (Mert ugye: Vénuszba belehabarodni nem nehéz… aztán recikláltatni.)

eDe kiállítását Szerbhorváth György nyitotta meg (Forrás: Facebook, Szerbhorváth György)

Ennyi legyen itt annak kapcsán, hogy a minap Sinkovics Edének kiállítása nyílt a budapesti Főpolgármesteri Hivatal Gerlóczy utcai kiállítótermében. Megnyitotta Szerbhorváth György, nyomában üdvözlő beszédet mondott Karácsony Gergely. Ede művei e hónap végéig maradnak ott. Látogathatók minden áldott nap, csak vasárnap ne menjenek, mert akkor: ZÁRVA.

P.S. Nem lényeges, de ide kívánkozik még, hogy e sorok írójának egyik amerikai barátja egy furcsa műalkotásról beszélt egykor. Olyanról, amilyet valahol, valamikor New Jersey államban egy vasúti szerencsétlenség roncsaiból készített el mementóul valaki. Egy helyi szobrász. Ott állt sokáig a szörnyű esemény színhelyén az az alkotás, erősen megosztva az embereket. Egyesek sürgős eltávolítását követelték, mások meg a védelmére keltek. Aztán nem tudni, mi lett, mert az a barát a messzi Georgiába költözött, s onnan már nem követte az ijesztő szobor sorsát.