Zselécukor, vaníliakrém

Több mint tíz éve írogatom már ezeket a karácsonyi írásokat, szösszeneteket. A világ, amely vállalkozásom kezdetétől fogva egy bolydult, bonyolult, feje tetejére állított hely volt, időközben nem javult, hanem ijesztő mértékben romlott. Ha véletlenül van olyan, aki nem tudja, miről beszélek, az boldog ember, nincs szándékomban senkit sem szükségtelenül riogatni. Megteszik ezt helyettem mások, néha olyan érzése van az embernek, hogy nincs már egy normális hír sem sehol.

Aki nem szaporodik, az kiveszik

Hogy lehet szépet, lélekmelengetőt írni ilyen helyzetben? Talán úgy, hogy végletekig leegyszerűsítem a dolgokat, mert – mint ezt számolatlanul mondtam már eddig – az élet voltaképpen nagyon egyszerű. Kezdjük talán azzal, hogy mindannyiunkat, kivétel nélkül, szülei hoztak a világra, anya szült, mint annak idején a betlehemi kisdedet.

A világot azok az emberek folytatják, akiknek a szülei nem riadtak vissza a gyermekvállalástól, ők ülik körül majd a karácsonyi asztalt. Ezen nem változtat semmilyen nyakatekert bölcselet, ideológia, mert ilyen az élet rendje: aki nem szaporodik, az kiveszik és elveszik.

Kapcsolódó cikk

ÜNNEP: Mi teszi különleges nappá a Karácsonyt a nem vallásos emberek számára?

Puszta létünkön kívül szüleinknek sok mindent köszönhetünk. Így vagy úgy, de kivezettek bennünket az útra, amelyen már önerőből kell végigmennünk. Az a boldog ember, akinek tarisznyájába a jóságot, szeretetet, emberséget csomagolták útravalónak. Meg az ezernyi emléket.

Már egy hosszabb ideje vissza-visszatér apám emléke, ahogy aprósüteményt készít karácsonyra. Szüleimnél ugyanis az volt a szokás, hogy karácsonyra tizen-huszonvalahány fajta süteményt készítettek, mikor hogy.

A „nehéztüzérség”, mint a bejgli, zserbó, természetesen megmaradt édesanyám jogkörében, Zoli papa az egyéb nyalánkságok elkészítésében jeleskedett, illetve akkor lett előszólítva, amikor valamilyen szuszkamunka adódott.

Ő darálta a diót, reszelt, amit kellett, de ugyancsak az ő feladata volt az elkészült finomságok felszeletelése, kikockázása. A különben hirtelen haragú, magát és másokat szigorúan megítélő öregúr ilyenkor tibeti szerzeteseket megszégyenítő türelemmel, összpontosítással dolgozott.

A Zoli-tekercs

Egyik specialitása, a mára már feledésbe merült tekercs volt, ami sütés nélkül, de meglehetős mennyiségű pepecsmunkával készült.

Első lépésben az ember ledarálta a kekszet, majd összegyúrta vajjal, kakaóporral. A masszát olyan fél ujjnyira nyújtotta, erre került a tojássárgájából, cukorból és vajból készült vaníliakrém, amelybe bele volt forgatva az apró kockákra vágott zselécukor.

Kapcsolódó cikk

MANTALA, FRITULA ÉS BUCOLAJ: Karácsonyi disznó és hizlalt pulyka, avagy rövid ízelítő a horvát gasztronómiából

Ezt ügyesen összetekerte, majd hűtőbe rakta, hogy kellőképpen megszilárduljon. Azon kívül, hogy nagyon finom volt, a Zoli-tekercs elképesztően dekoratív volt a színes, helyenként felcsillanó zselécukor-kockák miatt.

Engem valahogy mindig gyermekkori olvasmányaim kalózkincsére emlékeztetett. Rubin, topáz, smaragd… „Heten a halott ládáján, yo-ho-ho, meg egy üveg rum!” – vajon hányan olvassák manapság a Stevenson-féle Kincses szigetet? Attól tartok, nem elegen.

A mai emberek – tisztelet a kivételnek – aggasztó mértékben elbutultak és elpuhultak, legalább a felük teljesen életképtelen. Elpusztulnának, ha valamilyen oknál fogva huzamosabb ideig nem lenne áram.

A mai férfiak, minden konditerem, kigyúrtság, harcias tetoválás ellenére félannyit sem érnek, mint nagyapáik, és Isten mentsen meg bennünket egy olyan helyzettől, amikor nekik kellene megvédeni a hazát.*

Ezzel kapcsolatban jutott eszembe az a gyermekkori miniatűr, amikor anyai nagybátyám és unokatestvérem hordták fel a padlásra a búzát.

Egy lendületből futottak fel a lépcsőn, vállukon az ötvenkilós zsákkal, és tették ezt egészen addig, amíg a pár mázsa gabona fel nem került a „pallatra”.

Ma már faluhelyt sem vannak sokan, akik utánuk tudnák csinálni. Persze az önmagukat önérzetesen „erős nőknek” tituláló honleányok sem járnának jobban, ha hajnalban fel kellene kelni kenyeret sütni, de mindegy.

A remény jelképe

Műszaki okok miatt soraimat most kicsit korábban írtam, mint egyébként, advent második hetében. Aki még követi a szokásokat, tudja, hogy a második gyertya, amit ekkor gyújtunk, a reményt jelképezi.

Kapcsolódó cikk

Sok kicsi mécses

Előrejelzés értékűnek érzem, mert valahogy úgy tűnik, hogy nem maradt más számunkra, mint a remény, hogy lesz még jövőnk is ezen a földön. Hogy valahogy ismét minden a helyére kerül, és karácsonykor, amikor a családok körülülik az asztalt, gyermekhang is elegyedik a felnőttek beszélgetésébe.

Mindazonáltal, hogy aggodalomra lenne és van is ok elegendő, nem kell megengedni, hogy a csüggedtség eluralkodjon rajtunk. Még akkor sem, ha, ne adj’ Isten, egyedül maradtunk, és egyedüli társunk egy kedves cica vagy kutyuska.

Tartsuk meg az ünnepet, adjuk meg a módját, engedjük meg, hogy az ünnep megtartson bennünket. Mert azon felül, hogy a karácsony a béke, a szeretet és a boldogság ünnepe, egyben a reményé is.

Remény pedig mindig van.

(*A cikkben megfogalmazott vélemények a szerző álláspontját tükrözik. Van, amivel egyetértünk, van, amivel nem.)