Sok kicsi mécses

Az alaphelyzet nem változott: ülök a konyhaasztalnál – kicsit rozogán, mert valami megfázás, vagy mifene kerülget – odakint sűrű köd, a közeli Száva decemberi üzenete. Még egy év elmúlt, egészen közel a Karácsony, az egyedüli ünnep, aminek örülni szoktam. Tavaly ilyenkor már messze jártam, a múltban bolyongtam, szüleim, nagyszüleim emlékét magam elé tartva, mint egy szentképet. Az ízek, illatok, emlékfoszlányok kavargása mind előkerült, már jó tíz nappal az ünnep előtt, de idén nem. Csak annyira futotta, hogy eszembe jutott anyám, aki karácsony előtt manufakturális alapon gyártotta az aprósüteményeket. Ilyenkor mindenkit kizavart a konyhából, ahonnan az edények zörgése, a habverő zakatolása után mennyei illatok kezdtek terjengeni. Anyu ilyenkor mindig énekelt. Népdalokat pici falujából, a messzi Bánság szélén, ahová a legenda szerint anno még az orosz tankok sem merészkedtek be, akkora volt a sár.

Persze, tudom, hogy mindez megváltozik, amikor péntek délután nekilátunk a sütés-főzésnek. Pláne, ha a párom meghozza a piacról a fenyőágakat, amiket vázában szoktunk az asztalra tenni, a fűszeres, gyantás fenyőillat miatt, mert talán mondani sem kell, hogy már évek óta egy kis műanyag karácsonyfát díszítgetünk szerény lakunkban.

Kisgyerek nincs, a központi fűtés meg pár nap alatt tűlevél-bombává szárítja a fenyőt, hónapokig lehet takarítani utána. Akárhogy is, tudom, hogy egy pillanatban lángra kap majd bennem a sok kicsi mécses és elűzi a sötét gondolatokat.

Ezekben pedig nincs hiány. Mert milyen jövőképet festhet az ember egy olyan társadalomban, ahol a nők nem akarnak szülni, a férfiak pedig azon törik a fejüket, hogy menjenek férjhez?

Azt valószínűleg senkinek sem kell magyarázni, hogy gyermek nélkül, már biológiailag sem, nincs jövő. Ha nincs utánpótlás, elfogyunk, kihalunk. De ami nem kevésbé fontos, hogy gyermek nélkül kiveszik a világból a szeretet.

A gyermekvállalás nem áldozat, hanem a dolgok ősi rendje. A férfi élete akkor teljesedik ki, amikor apa, a nő élete pedig akkor, ha anya lesz. A világra rácsodálkozó kisded érkezése után formálódnak a szeretet sodronynál erősebb szálai, amik összekapcsolják a szülőket és a gyermekeket.

Ez igaz az emberiség egészére nézve. Fajtól, nációtól függetlenül, mindenki szereti a saját gyermekét. A szeretet a végül mindig győzedelmeskedő jó olyan megnyilvánulása, amely mindenkinek megadatott.

Ahogyan az egyén mikrovilágát a vérségi, baráti kapcsolatok formájában, úgy a szélesebb világot is a szeretet kapcsolja, fogja össze. Szeretjük szülőhelyünket, szülőföldünket, hazánkat, nemzetünket, de szeretünk tárgyakat is.

Mint például egy öreg padot a parkban, vagy a malomkőasztalt a diófa alatt. Továbbá szeretjük a növényeket és az állatokat. Nincs ember, akit nem derít jobb kedvre a kicsi cinke forgolódása, vagy a vidor muskátli látványa.

Örül az ember lelke, ha kiskutyák játékát látja, de nyilván mással is előfordult, hogy legszívesebben körülölelte volna az öreg fa törzsét, amely a napsütésben csillogó leveleivel végtelen litániákat susog.

Bár a szeretetet nem lehet megenni, eltüzelni, vagy bankba vinni, mégis létszükséglet. Több százmilliós hollywoodi mozgóképek és ötkrajcáros ponyvaregények kedvelt témája a szerencsétlen gazdag ember, aki elképzelhetetlen anyagi bőség közepette kegyetlenül szenved, mert nem szereti senki.

A Karácsonyt, vallási jelentőségén túl, a szeretet ünnepének szoktuk nevezni. Ezzel elsősorban arra utalunk, hogy családi ünnep, amit az ember szerettei körében tölt, de úgy is gondolhatunk rá, hogy ez az a nap, amikor megengedjük magunknak, hogy eltöltse lelkünket a szeretet.

És kigyúlnak bennünk a kicsi mécsesek, amitől világosabbá válik a világ és egy kicsit értelmet nyer az életünk. Azért jöttünk a világra, hogy szeressük egymást, mindennek ellenére, mindentől függetlenül.

Boldog, békés Karácsonyt, mindenkinek!