„dobjatok utánam a síromba” (Domonkos István emlékére)

1.

Nem tudom, hogy ki hozta oda, de van annak már ötven éve, Úristen! Ötven évvel ezelőtt találkoztam először és utoljára Domonkos Istvánnal, a költővel. Nekem nem Domi volt, hanem a költő volt, mint Petőfi Sándor, aki szintén nem Sanyi. Lehet, hogy hasonlítottak is.

Akkor már állt az új iskola, a falu büszkesége, ahol már nem olajos padlón jártunk, és nem fával tüzeltünk, mint egyik-másik iskolában. Mert elsőbe egyik helyre jártunk, ahol olajos padló volt, másodikba meg egy másikba, ahol fával fűtöttünk. Nem mi gyerekek, hanem a tanárok.

De ez már az új iskolában történt. Mert emlékszem, hogy akkor költő akartam lenni, de a költészetet nem lehet olyan korán kezdeni, elsőben vagy másodikban, úgy hogy biztosan nem elsőben vagy másodikban történt.

Felső osztályba járhattam, a felső emeletre, és nem a kicsik közé a földszintre. Mert mintha magasról vártuk volna a költőt, az emeletről, onnan lestük. Nem Domonkos Istvánra emlékszem, ezért lehetett akár olyan is, mint Petőfi. Szóval nem rá emlékszem, hanem a jelenetre. Az osztályteremben történt, lehet, hogy több osztályt is végigjárt. Biztos mondott magáról is valamit, meg a költészetről is, de több, mint ötven év távlatából nem fényes az emlékezet.

Viszont a csavarhúzóra emlékszem, meg az ásóra, ásó biztosan volt, és a csavarhúzóra is határozottan emlékszem. Verset írtunk, a költő, meg mi. Azt mondta Domi, talán megbocsát, hogy mégis csak Domi, így könnyebb, tehát azt mondta a költő, hogy verset írunk, méghozzá közösen. Hitetlenkedtem egy kicsit, de a költő biztosan írt már verset, lesz ebből vers.

Domi arra kért bennünket, hogy mindenki mondjon egy tárgyat, valaki azt mondta, hogy csavarhúzó, meg feszítővas, meg harapófogó, meg üvegvágó, igen kulcsok is voltak, aztán azt mondtam, hogy kisásó, biztos volt még más is, mert belemelegedtünk, és mondtunk mindenfélét. De hogy lesz ebből vers?

Valahogy végeszakadt a felsorolásnak. Domi megállt, és amikor már mindenki elhallgatott, azt mondta, hogy „dobjatok utánam a síromba”. És ez volt a vers. Ez volt egy „áthúzott vers”. Meg is jelent.

HIT
bosnyák istvánnak

egy csavarhúzót dobjatok
egy csavarhúzót
meg egy feszítővasat
meg egy harapófogót
meg egy indiánért
meg egy üvegvágót
meg kulcsokat sokat
meg egy kisásót
melynek kurta nyele
a katonák fenekét
paskolja
békében és háborúban
utánam a síromba

2.

Szétszaladtak a nyulak. A temetőnél laktam, tele volt a temető nyulakkal, ott ugrált a sok Cuniculus a sírok között, mert egy nap kiszabadultak az udvarra, átfúrtak a kerítés alatt, majd a kapu alatt az utcára.

Biztos volt, amelyik elment, sok nyulam volt, és sosem számoltam őket.

De lett belőlük egy nagy hangszórós rádió, Balkanacnak egy amerikai út, nekem meg egy rádió. De én azzal is elégedett voltam. Mert mi szegények voltunk, nem mehettem egyetemre…

Így középiskola után dolgozni kezdtem egy láncgyárban, mindenki csak így ismerte. Láncgyár az Alföldön. Boszniából hozták a huzalokat, lettek belőlük szép fényes láncok, amelyekbe belenikkelezték a költészetet.

Ha már minden kötél szakad,
Sila láncra akaszd magad!

Akkor már egyedül éltem. Nyulakat tartottam, abból jött össze egy kis pénz. Munka után vágtam le a nyulakat, tarkón csaptam őket, amikor elkezdtek rángatózni, felkötöttem őket a két lábuknál fogva a diófára, elmetszettem a torkukat, lerántottam a bőrüket, volt aki többet is rendelt, de levágni senki sem szerette, én sem.

Ebből lett a rádió, meg a magnó, de az lehet, hogy már előbb is megvolt. De a rádió ebből lett. Jó nagy hangszórói voltak. A környéken laktak néhányan, szélső utca volt, szemben a temető, ott többen laktak, de az csak tranzitszálló volt, kinek hova. A hangszórókat kivittem az udvarra, rájuk kapcsoltam a magnót, és bömböltetni kezdtem a Kuplét.

dünnyögtek nojja nojja
mert meleg volt
dicső Magia Polla

Elkeseredettségemben, ez volt a költészet bosszúja, az addig eltelt húsz évért, és az azóta eltelt negyvenért.

szememen akár egy prémen
könnycsepp heverészik már régen