Connect with us

Jugoszlávia

Josip Broz Tito a délszláv népek “Luther Márton”-a és legellentmondásosabb diktátora

Egy politikust leginkább a saját korának kontextusában tudunk megítélni. Természetesen értékelnünk kell az egyetemes értékek és általános humánus szempontok alapján is. Ezért egy diktátor mindig diktátor marad. De egy államvezért igazából az minősít, hogy jobb állapotban hagyta-e maga után az országot, mint ahogy átvette

Avatar photo

Közzétéve:

A megjelenés dátuma

Tito nem hozott létre történelmileg tartós új értéket. A rezsimje nem élhette túl – s egyes pozitívumai ellenére nem is érdemelte volna meg, hogy túlélje – az európai rendszerváltási hullámot
Tito nem hozott létre történelmileg tartós új értéket. A rezsimje nem élhette túl – s egyes pozitívumai ellenére nem is érdemelte volna meg, hogy túlélje – az európai rendszerváltási hullámot
A cikk meghallgatása

A 20. századi délszláv történelem egyik legellentmondásosabb, egyben egyik legnagyobb formátumú szereplője Josip Broz Tito volt. Pályáját éppúgy kísérik hibák és bűnök, mint ma is méltányolható cselekedetek. 1944-45-ös és 1948-51-es tisztogatásai a legmértéktartóbb becslések szerint is több tízezer ártatlan áldozatot követeltek (Bleiburg, Goli Otok, „még hidegebb napok”), s sztálinista indíttatásánál fogva élete végéig rabja maradt sok olyan államszocialista doktrínának, amelyeket lakatosból lett autodidakta politikusként amúgy sem túl mélyen sajátított el. Mindamellett energikus vezetőnek, jó stratégának és ügyes taktikusnak bizonyult, s tettei közül az antifasiszta ellenállást, a Kominformmal való szembefordulást, Jugoszlávia föderalizálását és a nacionalizmusok fékentartását ma is méltányolni lehet, csakúgy mint az el nem kötelezettek mozgalmában vállalt szerepét és a reformszocialista kísérletezést. Ezeket honorálta a jugoszláv közvélemény azzal, hogy Tito az ország sikeres periódusaiban, a relatív (Kelet-Európához viszonyított, de a ’70-es évek elejéig a hispán és görög állapotokkal is összevethető) jólét és szabadság korszakában valóban népszerű volt, sőt hogy az 1990-es évek kataklizmája nyomán végbement kultuszának egyfajta csendes és részleges újjáépülése.

A születéstől a Virágházig

A Zágráb közeli Kumrovecben 1892. május 7-én horvát-szlovén parasztcsaládban született Josip Broz (a Tito eredetileg az illegalitásban felvett mozgalmi fedőnév) horvát nemzetiségű jugoszlávnak tekintette magát. Fiatal korában lakatosnak tanult, dolgozott az Osztrák-Magyar Monarchia több városában, s már 1910-ben belépett a szociáldemokrata pártba.

Az első világháborúban a Monarchia katonájaként a szerb, majd az orosz frontra küldték, ahol 1915-ben orosz fogságba esett. A hadifogságból kommunistaként hazatérve (1920) a fémmunkás-szakszervezet aktivistája lett, és belevetette magát az illegális pártmunkába, amiért 1928-ban ötéves börtönre ítélték.

Szabadulása után rövid ideig bécsi, moszkvai és párizsi emigrációban élt, majd 1937-ben a Komintern rábízta a Jugoszláv Kommunista Párt vezetését. 1941-ben az ő politikai és katonai irányításával bontakozott ki Európa egyik legnagyobb és legsikeresebb antifasiszta partizánháborúja, aminek eredményeként 1945-ben Jugoszlávia teljhatalmú ura lett.

1948-ban szembefordult a Jugoszláviát is szovjet szatellitállammá lefokozni akaró Sztálinnal, hatalmát azonban továbbra is a sztálinihoz mérhető személyi kultusz külsőségeivel és számtalan pozíció betöltésével gyakorolta: a haláláig pártvezető (1966-ig főtitkárként, azután elnökként) és Jugoszlávia marsalljaként a fegyveres erők főparancsnoka, 1953-tól államfő, egyben 1964-ig kormányfő és népfront-elnök is.

Hatalma azonban nemcsak a funkciókon és a diktátortól való félelmen alapult. Igazi ereje abban a tekintélyben és népszerűségben rejlett, amelyet kétszeresen sikeres szabadságharcos-vezérként és elfogulatlan(-nak elfogadott) nemzetek közötti döntőbíróként kivívott magának. Az el nem kötelezett mozgalom egyik prominens alakjaként és első főtitkáraként (1961-64) évtizedeken át fontos szerepet játszott a nemzetközi életben is.

1980. május 4-én hunyt el 88 éves korában, s 8-án 127 ország 209 delegációja (köztük 35 állam- és 24 kormányfő) jelenlétében és a valóban megrendült hazai közvélemény gyászától kísérve temették el a belgrádi Virágházban, amely ma a Jugoszlávia-múzeum (Muzej Jugoslavije) része.

Tito szülőháza Kumrovecben

Tito szülőháza Kumrovecben, a házban emlékmúzeum működik (Forrás: Traces of War)

A kommunizmus Luther Mártona

Tito politikai pályafutásában voltak konstans fundamentumok és fontos változások. Mindig hitt abban, hogy a délszláv népek csak a közös jugoszláv államban lelhetnek igazi nemzeti otthonra, hogy a társadalmi problémák és egyenlőtlenségek egyetlen valódi megoldása a kommunista jövő (amit persze meglehetősen utópikus és doktrinér módon képzelt el), s mindig ragaszkodott országa függetlenségéhez.

1948 azonban – amikor, képletesen szólva, országával együtt egy koncepciós per vádlottjainak padjára került – elindított benne egy fontos változást: Tito a szovjet szocializmus-modell sztálinista másolójából a „kommunizmus Luther Mártona” lett, aki először hozott be egy alternatív ideológiát – a párt- és államközi egyenlőséget és a szocializmus formagazdagságát hirdető jugoszláv retorikát – a kommunista pártok és szocialista országok világába.

Később lettek persze tőle sokkal radikálisabb és következetesebb reformkommunisták, Nagy Imrétől Enrico Berlinguer-ig – ahogy Luther után is jöttek harcosabb refomátorok –, sőt a mából visszanézve sokaknak jelentéktelennek tűnhet az egész reformkommunizmus. De „ott és akkor”, az adott történelmi helyzetben az 1948-as jugoszláv lázadás igen jelentős volt, néhány periférikus előzménytől eltekintve (mint Trockij IV. Internacionáléja) ugyanis az első – s később sokakat, így a magyar ’56 számos szereplőjét is motiváló – eltávolodást jelentette a kommunista mozgalomnak az 1920-as években kialakult sztálinista paradigmáitól és monolitizmusától.

Ez a lázadás eredményezte Jugoszlávia belső megújulását, „legélhetőbb” szocializmussá, a kelet-európaiak által gyakran irigyelt „majdnem Nyugattá” válását, vagy – teoretikusabban szólva – a titoista szocializmus-modell kialakulását. Ennek legfőbb jegyei a vállalati munkásönigazgatás, a piaci szocializmus, a kollektivizálást feladó agrárpolitika, a határok megnyitása, az el nem kötelezett külpolitika és a föderális államszerkezet voltak.

Barát és ellenség

Barát és ellenség, Milovan Đilas (Đido) és Josip Broz Tito (Forrás: Vreme)

Jellemző volt Titóra a pragmatizmus is, így a bel- és gazdaságpolitikában a reformerek által sokszor meggyőzhető vezetőnek bizonyult. Nem volt teoretikus elme, nem az ő nevéhez fűződtek a titoizmus védjegyévé vált eszmék (Kardelj, Đilas, Kidrič, Bakarić, Pijade voltak az elméletalkotók), de képes volt azok értékét felismerni, magáévá tenni és alkalmazni.

Számos eredeti meggyőződésétől (pl. az egypártrendszer szükségessége) azonban sosem tudott, és sosem akart megválni. Így hajlékonysága csak addig terjedt – különösen idős korában, amikor megrettent az 1970-es évek elejének „megengedhető, határokon túlfutó” fejleményeitől –, amíg nem érezte veszélyben a párt hatalmi monopóliumát és a nemzetek közötti egyensúlyt. Ezért mindig igényt tartott arra, hogy a párt (azaz végső soron ő maga) dönthesse el, hogy mikor és milyen változások szükségesek és lehetségesek Jugoszláviában.

Nyilvánvalóan felelős, bár csak korlátozottan, az 1991 után történtekért is. Kézenfekvőnek tűnhet persze Titót utópiákat kergető eredménytelen politikusnak tekinteni, hiszen „főművei” közül (föderatív Jugoszlávia, szocialista önigazgatás, el nem kötelezett mozgalom) ma már csak az utolsó létezik, s az is csak tetszhalott. Valóban nem hagyott maga után korszakokon és rendszereken átívelő teljesítményt, nem hozott létre történelmileg tartós új értéket. A rezsimje nem élhette túl – s egyes pozitívumai ellenére nem is érdemelte volna meg, hogy túlélje – az európai rendszerváltási hullámot.

Az eredménytelenség azonban csak akkor lenne igaz, ha a délszláv államközösséget, valamint az önigazgatás kiépítésére és a tömbpolitizálás meghaladására irányuló törekvéseket eleve zsákutcás kísérletnek, kezdettől fogva kudarcra ítélt politikai projekteknek tekintenénk. Magam ezt nem gondolom, emellett úgy vélem, hogy egy politikust leginkább a saját korának kontextusában tudunk megítélni. Természetesen értékelnünk kell az egyetemes értékek és általános humánus szempontok alapján is. Ezért egy diktátor mindig diktátor marad.

Tito is, függetlenül az elismerhető egyéb cselekedeteitől és függetlenül attól, hogy a kezdeti sztálinizmusa idővel egyfajta autoriter-paternalista döntőbíráskodássá – vagy, Đilas találó szavaival élve, a keleti despotizmus helyett a nyugati abszolutizmushoz hasonlítható kormányzássá – szelídült. De egy államvezért leginkább az minősít, hogy jobb állapotban hagyta-e maga után az országot, mint ahogy átvette? Hogy az adott korszak problémáira és kihívásaira a saját kortársaival, elődeivel és utódaival összevetve milyen válaszokat adott? S ebben a tekintetben Tito sokakkal állja az összehasonlítást, sőt, külpolitikai téren „még a rosszindulatú utókor sem mondhatja, hogy csődtömeget hagyott volna utódaira”.

Felelős-e a kilencvenes évekért?

Tito felelős az 1991 után történtekért, mert rendszere az önigazgatási ideológia és a nemzetek közötti egyensúlyozás politikája ellenére nem demokratizálódott, csak decentralizálódott, személyi hatalmának árnyékában nem nőhetett fel minőségi politikus-gárda (néhány kivételtől eltekintve, mint Ante Marković, az utolsó szövetségi kormányfő), a hadsereget szinte misztikus magasságokba emelte (miáltal az egyetlen centralizáltnak megmaradt intézménnyel, a hadsereggel rendelkező tábornokok önmagukat Jugoszlávia letéteményesének vélve gyakran jogot formáltak a politikai folyamatok felülbírálására), s korai uralmának kemény diktatúrája, illetve annak emléke (valamint, főleg Horvátországban, a rendpárti fordulatot hozó 1971. decemberi karađorđevói plénum utáni tisztogatások, Szerbiában pedig az 1974-es alkotmány bizonyos tényleges ellentmondásai) érzelmileg sokakat eltávolított Jugoszláviától.

A felelőssége azonban korlátozott, mert Jugoszlávia felbomlása – s különösen a felbomlásnak a párhuzamos szovjet és csehszlovák dezintegrációtól eltérően háborúvá fajulása – jelentős részben a Tito utáni nemzetközi változásokra és belpolitikai folyamatokra vezethető vissza; vagyis nem volt „eleve bekódolva” a titoizmusba. Jó példa erre a nemzetiségi politika.

Tito és Jovanka

Tito és Jovanka a Galeb fedélzetén (Forrás: Jugoszlávia Múzeum)

Sokak szerint a Tito-rezsim nem oldotta meg az etnikai feszültségeket, csak diktatórikusan elfojtotta, a nemzeti függetlenségi törekvéseket pedig eltiporta. Valóban nem oldotta meg (már csak azért sem, mert nem léteznek egyszer s mindenkorra szóló, társadalmi változásoktól független „örök” megoldások), de korántsem csak befagyasztotta, hanem a föderalizálással adott azokra egy bizonyos választ. Olyan választ, amely nem volt problémátlan, kor- és ideológia-független, de sok kortársa, elődje/riválisa/utóda (Pavelić, Mihailović, Milošević) kínálatánál működőképesebbnek és humánusabbnak bizonyult, sőt az 1970-es évek elejére a regionális autonomizmus olyan szintjét teremtette meg, amilyenre akkoriban néhány kivételtől eltekintve (mint a mindig mindenben „szabályt erősítő kivétel” Svájc) a demokratikus Nyugaton sem volt példa.

Ami pedig a függetlenségi törekvések eltiprásának vádját illeti, az – legalábbis a Jugoszláviát jóformán konföderációvá minimalizálni akaró 1971-es horvát tavasz letöréséig – a mai nemzetállami nacionalizmusok történetietlen visszavetítése. A délszláv politikai aktorok mainstreamje ugyanis Tito politikusi tevékenységének szinte teljes idejében, az usztasák kivételével lényegében mindenki, elsődlegesen célként valamilyen jugoszláv államban gondolkodott. Az 1960-as évekig még a nyugati horvát emigráció parasztpárti szárnyának is a demokratikus és föderatív Jugoszlávia volt az elsődleges preferenciája. Gyakorlatilag tehát az usztasákon (s esetleg még az akkor sokkal jelentéktelenebb albán szeparatizmuson) kívül, legalábbis 1971-ig, nem léteztek Tito által „eltiporható” függetlenségi törekvések; demokratikus függetlenségi mozgalmak pedig még kevésbé.

Tito szerette a whiskyt és a szivart

A magánember Titót a munkatársai és a kiszolgáló személyzet egyaránt intelligens, ambíciózus és nyelveket beszélő emberként írta le (tudott oroszul, németül, csehül és valamelyest angolul), aki az autodidaktságából fakadóan egyenetlen műveltségű volt (de nem félművelt), a karakterét illetően pedig távolságtartó, de joviálisan barátságos alkat, aki szerette a luxust, a nagyvilági életet, a whiskyt, a szivart…

Együtt szivaroztak

Együtt szivaroztak: Fidel Castro és Tito

Mindig adott a megjelenésére, fejedelmi udvartartást vitt a számtalan rezidenciáján (leghíresebbjük a Brioni-szigetek), imponált neki a korszak nemzetközi celebjeinek társasága, s hogy nem kisebb színész, mint Richard Burton alakította őt az egyik leghíresebb partizánfilmben, az 1973-as Szutjeskában. S az élet szeretetéhez hozzá tartozott a szebbik nem iránti rajongás is: három (egyes adatok szerint négy) felesége volt, s a harmadikból, a tőle 32 évvel fiatalabb Jovankából megteremtették az első nyugati stílusú kelet-európai First Lady-t (aki aztán máig tisztázatlan okokból 1977-ben eltűnt a nyilvánosságból).

Ez a nagyvilági élet – az állami vezetők demokráciákban szokásos protokollját messze meghaladóan nagyvilági élet – azonban nemcsak a személyes hiúságából, egy felfelé törekvő és végül valóban magasra jutott szegény parasztfiú büszkeségéből fakadt. Tudta azt is, hogy széles rétegeknek imponál a hófehér marsalli egyenruhájában elnökökkel, királyokkal, hollywoodi sztárokkal parolázó vezér… hiszen a kis népek nagyon büszkék tudnak lenni arra, hogy az ő vezetőjük valaki a világban.

Ugyanakkor nem volt bosszúálló a leváltott vezetőkkel, nem jellemezte a személyes korrupció és a nepotizmus. Nem halmozott fel magánvagyont, gyermekei – a hatból csak két fiú érte meg a felnőtt kort – és unokái civil pályát futottak be (igaz, közülük később ketten is a politika világába kerültek: fiatalabbik fia, Mišo Broz a független Horvátország diplomatája lett, egyik unokája, Joška Broz pedig megpróbálkozott Szerbiában a kommunista párt újjászervezésével, majd a Szocialista Párt listáján 2016-2022 között parlamenti képviselő volt).

Magyar szempontok és a béketábor

Magyar szempontból három politikai aspektust és egy személyes érdekességet érdemes kiemelnünk. Az egyik aspektus kisebbségpolitikai: 1944 őszén a vajdasági magyarságot is kitette a bosszúhadjáratnak, később viszont nemzetközi összehasonlításban is toleránsnak számító kisebbségpolitikát folytatott.


Apró Antalt is ki kell menteni

A szovjet pártvezető közölte a jugoszlávokkal: biztosították a megfelelő létszámú csapatot, hogy beavatkozhassanak a magyar eseményekbe. Úgy vélte, az előkészületekre elég egy-két nap. Azt is megemlítette, hogy beszélt telefonon Bulganyinnal, a Minisztertanács akkori elnökével, aki közölte, hogy Kádár Jánosnak és Münnich Ferencnek sikerült megszöknie Budapestről, és Moszkvába tartanak. Közölte, hogy Apró Antalt is ki kell menteni.

(Farkas Lajos: A titkos brioni találkozó)


A másik a Rajk-per során ráosztott áruló-szerep, amikor az „amerikai imperializmus láncos kutyájaként” bomlasztotta a magyar népi demokráciát és az egész béketábort, mármint a sztálinista-rákosista propaganda szerint.

A harmadik politikai aspektus pedig a Magyarország sorsát közvetlenül befolyásoló 1956-os aktivitása. Kezdetben alkalmasnak látta Nagy Imrét egy reformszocialista átalakulás levezénylésére, de hamar elfogyott a bizalma az „ellenforradalmi erőkkel szemben tehetetlen“ kormányfő iránt. Ezért minősítette elkerülhetetlennek a második szovjet intervenciót, sőt a Nagynak felajánlott menedékjog révén közvetett segítséget is nyújtott ahhoz, abban a reményben, hogy Kádár Jánost támogatva (akit részben az ő javaslatára választott Moszkva a magyar vezetés élére az eredetileg preferált Münnich Ferenc helyett) egy reformszocialista kormány hatalomra jutását egyengeti Budapesten, Hruscsovnak pedig segítséget nyújt az SZKP ósztálinista frakciójával szemben.

A restauráció irányával, Nagy Imre perével és kivégzésével azonban nem értett egyet. Ami pedig a személyes érdekességet illeti: az egyik bátyja, Martin 1921-ben vasutasként Sopronban telepedett le, s Brassói Mártonként 1945 után is a választott hazájában maradt (bár tartották a kapcsolatot), egészen az 1964-ben bekövetkezett haláláig.

Van, akinek hős, van, akinek tömeggyilkos

A néhai pártelnök-államfő mai megítélése a déli szomszédainknál is dúló kultúrharcok egyik markáns frontvonala. Van, akinek hős, az antifasizmus és a soknemzetiségű koegzisztencia jelképe, és van, akinek tömeggyilkosságokat levezénylő bűnöző. Az 1980-as évek elejéig csak apologetikusan lehetett róla írni, az 1980-90-es évek fordulóján viszont sokan már csak a sztálinista diktátort voltak hajlandóak meglátni benne. Ez a kép ma is él, de sokat vesztett a hatásosságából.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a közvélemény és a történetírói többség pozitívabban látja az utódállamok hivatalos emlékezetpolitikájánál, s hogy a leginkább elítélő iránta a szerb és a horvát nacionalizmus. A szerb kritikák szerint Titónak horvátként és kommunistaként az volt a legfőbb célja, hogy az „erős Jugoszlávia alapja a gyenge Szerbia” felfogás jegyében diszkriminálja a szerbséget, összeroppantsa nemzeti egybetartozását (pedig a szerbeknek köszönhette a hatalmát, mert ők adták a partizánok többségét), míg a horvát bírálatok szerint Tito jugoszlávként és kommunistaként leginkább a horvátságot semmizte ki, kiszolgálva a nagyszerb birodalmi eszmét.


Pozitív-negatív skála

Egy 2014-16-os Gallup-közvéleménykutatás szerint a többség csak Koszovóban és Horvátországban tartotta pozitív fejleménynek Jugoszlávia felbomlását, a többi utódállamban – köztük némi meglepetésre Szlovéniában – nem. A konkrét %-arányok a pozitív-negatív skálán: Koszovó 75-10, Horvátország 55-23, Szlovénia 41-45, Montenegró 15-65, Macedónia 12-61, Bosznia-Hercegovina 6-77, Szerbia 4-81


Másfelől van egy erős – a „legjobb emlékezetű” kelet-európai kortársaihoz, pl. Kádárhoz képest is erős – nosztalgia a személye és a korszaka iránt. Az 1990-es évek elejének detitoizációs hulláma ellenére mindmáig vannak róla elnevezett közterületek mindegyik délszláv utódállamban, több helyütt állnak a szobrai, reneszanszát éli a vele foglalkozó szóló életrajz-irodalom, a születésnapján ezrek látogatnak el a Virágházba vagy Kumrovecbe. S vannak első pillantásra igencsak meglepő méltatói: ha akad 1991 utáni vezető politikus, aki pozítív összmérleget vont Titóról, akkor az a független Horvátország első két elnöke, Franjo Tuđman és Stipe Mesić.

Tito megítélésének a sokfélesége részben politikai pályafutásának hosszúságából és összetettségéből fakad (hiszen annak éppúgy része a Hitlernek és Sztálinnak mondott „két nem”, mint az 1944-45-ös megtorlás, amit persze nem tesz megbocsáthatóvá az előbbi, de ami szintén nem nullázza le a „két nem” történelmi jelentőségét). Másfelől ez a sokféleség nem is róla szól, hanem azokról, akik őt véleményezik.

Szeret - nem szeret

A múlt megítélése mindig függ a megítélő helyzetétől, világnézetétől, s egy válságkorszak mindig jó táptalaj az előző periódus felértékelődéséhez. Így aztán másképp emlékszik rá a baloldal és a jobboldal, másképp emlékszenek az 1944-45-ös megtorlások áldozatainak leszármazottai, mint ahogy az 1941-45-ös megszállók és kollaboránsok áldozatainak a leszármazottai (s ők vannak többen). Másképp értékelik őt azoknak a népeknek a körében, amelyek számára a Tito-korszak a nemzetté válás egyfajta inkubátoraként szolgált (macedónok, bosnyákok, de bizonyos fokig ide sorolhatók a saját államisággal nem bírt szlovénok és a hajdan szerbnek tekintett montenegróiak is), s megint másképp a szerbek és/vagy a horvátok kisemmizését hangoztatók.

Az 1990-es évek háborús kollapszusából és eltörpült kisállamaiból nézve pedig nemzetiségi és világnézeti hovatartozástól függetlenül igen sokan, s emberileg teljesen érthetően, még a valóságosnál is szebbnek-jobbnak látták az előző periódust, a Tito halálakor nemzetközileg tekintélyes, békés és (csak relatíve, de akként mindenképp) jóléti Jugoszláviát. Ezek adják az alapját a „titostalgija” – az ismét pozitívba forduló, jugonosztalgiával összefonódó Tito-kép – megjelenésének. Idővel nyilván ez is történelemmé ülepszik majd, de amíg élnek az „aranykort” és az azt követő hanyatlást személyesen megtapasztalt generációk, addig a Tito-nosztalgia is része marad a délszláv népek közérzetének.



Mini közvélemény-kutatás

Az alábbi közvélemény-kutatás csak a BALK olvasóinak véleményét tükrözi, és semmiképpen sem tekinthető átfogó, reprezentatív felmérésnek. A mini közvélemény-kutatás eredményére történő esetleges hivatkozás alkalmával ezt mindenképpen figyelembe kell venni. Ez a véleménynyilvánítás névtelen, eredménye semmilyen más célt nem szolgál, mint a tájékoztatást, elegendő szavazat esetén a BALK cikkeiben alkalomadtán hivatkozni fogunk rá. Egy látogató csak egyetlen szavazatot adhat le.


Ha nem tetszenek a felkínált opciók, magad is adhatsz hozzá egy újabb válaszadási javaslatot. Ehhez kattints a megfelelő mezőbe, és kezdj el gépelni! Az általad felkínált javaslat szerkesztőségi jóváhagyást követően kerül a listára.


146
A belgrádi ideiglenes hatóság elnöke kijelentette, hogy kezdeményezi Josip Broz Tito földi maradványainak hazaküldését Horvátországba, helyére igazi szerb hősök maradványait temetnék

Ez jó ötlet?

If 'Other' is filled, checked answers are ignored.

Meteorológia



B.A. Balkanac

Balkanac

Magyarország

Egyre szorosabb szövetségben Egyre szorosabb szövetségben
Magyarország2 óra telt el azóta

A boszniai Szerb Köztársaság elnöke ismét Budapesten találkozik Orbán Viktorral

TartalomjegyzékA születéstől a VirágházigA kommunizmus Luther MártonaFelelős-e a kilencvenes évekért?Tito szerette a whiskyt és a szivartMagyar szempontok és a béketáborVan,...

A magyar külügyminiszter fogadta a koszovói miniszterelnök-helyettest, akivel az uniós bővítésről is tárgyalt A magyar külügyminiszter fogadta a koszovói miniszterelnök-helyettest, akivel az uniós bővítésről is tárgyalt
Koszovó2 óra telt el azóta

Szijjártó az uniós bővítésről tárgyalt a koszovói miniszterelnök-helyettessel

Bislimi és a magyar fődiplomata közötti találkozóra két nappal ezt megelőzően kerül sor, hogy az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága ülésezik,...

PORTAL KOMBAT: Orosz világigazság, így néz ki a Pravda-hu.com címoldala PORTAL KOMBAT: Orosz világigazság, így néz ki a Pravda-hu.com címoldala
Horvátország3 nap telt el azóta

PORTAL KOMBAT: Működésbe léptek az orosz “békeharcos portálok” a világ félretájékoztatására

A VIGINUM dezinformáció-ellenes francia állami hivatal nyomozói ez év februárjában csaknem 200 oldalt azonosítottak a Portal Kombat csoportban, de azóta...

A Török Áramlat üzembe helyezését követően Bulgárián és Szerbián keresztül érkezik a földgáz Bosznia-Hercegovinába, vagyis az FGSZ-t a Gazprom kigolyózta A Török Áramlat üzembe helyezését követően Bulgárián és Szerbián keresztül érkezik a földgáz Bosznia-Hercegovinába, vagyis az FGSZ-t a Gazprom kigolyózta
Bosznia4 nap telt el azóta

Pert nyert az FGSZ a két boszniai gázszolgáltatóval szemben, miután a Gazprom kigolyózta Boszniából

Az iparági pletykák arról szóltak, hogy a boszniai földgázszükségletet 100%-ban kielégítő Gazprom vezetése gyakorolhatott nyomást a földgáz beszerzésért felelős boszniai...

Épül a gyorsvasút Topolyánál, szorgalmasak a kis kínai bogarak (BuBe) Épül a gyorsvasút Topolyánál, szorgalmasak a kis kínai bogarak (BuBe)
Magyarország1 hét telt el azóta

Sürgős lett a kínaiaknak: az év végéig elkészül a BuBe gyorsvasút szerbiai szakasza

A magyar oldalon a Belgrád ás Budapest közötti vasúton 152 kilométer hosszan történik az építkezés, és itt is kétvágányú pálya...

Szlovákia

Oroszország

Kína

Európai Unió


Öt nap legjava