Száll a sirály fészkére (Irodalmi Nobel ’23)

Azt mondja, hogy festő. Magáról mondja, hogy festő, de olyan festő, aki nem festhet. Mondja még, hogy így nem marad más néki, mint a sirályok vijjogása. Mondja azt is, hogy azért nagyon szeretne festeni, de a kulcsait csörgető Hauge ügyeletes sose fogja megengedni, hogy fessen. Ott, ahol van, a Gaustad Elmegyógyintézetben, s ahol bizonyos Sandberg doktor kezeli. A Doktor úr szerint nem azért vitték be őt az intézetbe, hogy tájképeket vagy arcképeket fessen. Így hallgatja a sirályokat, meg havat lapátol, amitől meg fog gyógyulni. Biztos meg fog gyógyulni, ha egyszer nem fest, meg havat lapátol.

– Így beszél (ahogy fentebb) az idei irodalmi Nobel-díjas JON FOSSE magyarul 2012-ben megjelent MELANKÓLIA c., operába is átírt regényének főhőse, aki vastagon belejátszott abba, hogy megalkotója megkapja az idei nagy-nagy elismerést. – Így aztán ha a kakukknak nem, a sirálynak igen: jutott egy ilyen dicsholdfényes Nobel. Ami csak képletesen robban, mert mégse dinamit, azzal együtt sok szép pénzt hoz a konyhára. Ugyanakkor tény és való, hogy meg kell harcolni érte, ha nem is a csatatéren, hát az íróasztalnál. Mert viszonylag kevés az írók között tollat-fegyvert egyaránt ügyesen forgató Balassi vagy Hemingway, ugyanakkor tegyük hozzá, hogy szerencsére. Meg tegyük hozzá azt is: szerencsétlenségünkre, ebben az egyre büdösebb lőporfüstben.

Mindenesetre ez a kis szösszenet nem egy súlyosbodó világhelyzetet szigorúan elemző külpolitikai kommentár, térnénk hát vissza – talán a szokottnál lazább, röpködőbb stílusban, vagy sem – a konkrét (élő) tárgyra. A Svéd Tudományos Akadémia által legutóbb kitüntetett íróra, aki mégiscsak inkább emlékeztet egy jobbára a magányt kedvelő, szomorú norvég szamurájra, mintsem csupán a fjordok zenéjét hallgató valakire, akinek majd’ elsül a lelke a szépségtől ama muzsikáló messzeség hallatán. Miközben centikkel a föld színe fölött lebeg a lába.

A díjazottról – aki minden vélemény szerint már jó rég képbe kerülhetett a Nobel-bizottságnál –, róla röviden azt szűrhetjük le az idevágó szövegek alapján, hogy jómaga nem fest. Vagy legalábbis nem relevánsan. Jelentős művet alkotva tehát sosem festette meg sirályvijjogásos tengerparti szülővárosát, a festői szépségű kis heringhalász Haugesundot – amelyre mostanában inkább olajfúrótornyok árnyéka vetül, mintsem halászhajók árbocáé –, ám lelkében megvan ez a kettősség. Szépség és rútság kifejezett érzékelésének ama rendkívüli képessége, mindenekelőtt a drámaiságé. Regényei és elbeszélései mellett kifejezetten jó drámákat ír, bár nem szeret színházba járni, miközben gyarlóságai közé sorolja, hogy az elismeréseit nem az árnyékszék falaira kalapálta ki, ahová azok valójában valók, hanem féltve őrzi őket valamely bombabiztos helyen.

Egy kép a Transzformáció Alapítvány-Szkéné-TRIP Színházi Hajó közös 2020-as előadásáról. Jon Fosse: Én Vagyok a szél. Szereplők: Fazakas Júlia, Szorcsik Kriszta. Rendező: Szabó K. István. Zene: Cári Tibor

(Persze, ebből a perspektívából érdekes lenne egy a klotyó falán virító Nobel-díj, de hát ahány ház, annyi szokás. Ki tudja, ez messzi Norvégiában hogy is van. Ott, ahol immár nem egy ilyen irodalmi díj landolt, mert arrafele – a zordabb éghajlat ellenére – nagyon sok jó író termett. Például Ibsen, akiről egyébként a mi Szeles Judit skandiszaki írónőnk tudna többet mondani, és egyszer majd tán meg is kérjük rá, ám nem most rögtön. Beszélne netán erről a sötét figuráról, aki olyan sötét, hogy jómaga nem is kaphatta meg a Nobelt, mivel Alfréd úgy kívánta, hogy olyan kaphassa, akinél legalább egy kis fény látszik az alagút végén, Henriknél meg aligha pislákol bármi. – Mondhatnánk: annyi bátorító világosság sincs ott, mint a népek megbékélésében hitét veszítette, Krleža nevű vetélytársát anno kiütötte Ivo Andrić hídján.)

De azért szó se róla, hogy – enyhén duplex viszonyulásában – Fosse végül is nem becsülné a díjakat. Erről azt mondja: már rég a fülébe jutott, hogy tkp. évről évre ott rostokol a svéd akadémia várószobájában, ezért utána mindig végigizgulta a dolgot. Csakhogy amikor nyílt az ajtó, egyszer sem őt szólították.

– Ettől aztán az emberben kialakul egy fajta közömbösség – magyarázza. – Erősen működik a védekezési reflex, azonban mégis győz az öröm, amikor képletesen szólva: utoléri a hírrel a száguldó futár.

Olyannyira örült, mondja, hogy azt követően nagyon óvatosan kellett vezetnie, diadalittasságában fel ne boruljon a kocsijával.

Természetesen most már nagyon sok minden elolvasható Jon Fosse munkásságáról. Így egyebek mellett pl. az, hogy a Melankólián túl mi minden érhető utol tőle magyarul, továbbá hogy műveinek ki a magyar fordítója. Márpedig a fordító A. Dobos Éva, aki évtizedek óta Oslóban él. Ő ültette át a Melankóliát, a TRILÓGIÁ-t meg az ÁLMATLANSÁG-ot is. Dobos ebből az alkalomból úgy nyilatkozott, hogy Fosse műveinek jellemzője a szikár, minimalista, szinte monoton szöveg. A szerző sok ismétléssel dolgozik, stílusát félreismerhetetlenné teszi a vesszők rendhagyó használata, meg egy fajta egészen sajátos zeneiség. (Kérem szépen, zene mégiscsak van, de nem azért, mert nem élhetünk muzsikaszó nélkül.)

APPENDIX. Akkor most már tudhatjuk, hogy Krasznahorkai Lászlót ugyanúgy elkerülte a Nobel (pedig lehetett volna a harmadik idei magyar „érem”), ahogy Jon Fossét kerülte eddig. Utóbbit, aki még olyat is talált mondani, hogy sajátos kilátástalanság rejlik ebben a nagy örömben. Ugyanis a Nobel-díj után nincs hová feljebb, csupán lejtő következik. Lehet vígan szánkázni lefelé. – Persze anyagi oldaláról nézve semmiféle telelésnek különösebb gondja-baja nem lehet, míg Krasznahorkainak marad egyelőre és továbbra is: Az ELLENÁLLÁS MELANKÓLIÁJA. (Meg további fényezésre például a meglévő Booker-díj, meg a többi.)