A 22-es csapdája és a fájront kérdése

Maradék Jugoszlávia bombázásának idején történt, hogy a bevetés előtti napon a NATO egyik amerikai pilótájának révületében megjelent Jézus. Illetve hát maga az Úr, aki a férfi rég halott édesapjának szeretettel teli hangján csak ennyit mondott, miközben kezét lágyan a fia vállára helyezte: – Kérlek, ne feledd soha, hogy az élet a legfőbb kincs.

Szíven ütötte a mondat a fiút, ami hosszas vívódás után másnap ahhoz vezetett, hogy egyértelműen megtagadta a parancsot. Nem akart bevetésre menni, s emellett kitartott. Idáig szólt ez a történet a közönséges halandók számára, mert végül kikerült a sajtó tükréből, eltűnt valahol a katonai igazságszolgáltatás, a hadi bürokrácia útvesztőjében. Eltüntették a szemünk elől, a lehetséges kábítószer-fogyasztás kérdése azonban maradt. Egyáltalán a beszámíthatóságé, amely kiemelten hangsúlyos olyan bonyolult és felelősségteljes feladatok esetében, amilyen a bombázógépek irányítása. – Nos, hát itt, ezen a ponton bukkant fel idézetként az egyik cikkben Joseph Heller és az ő szarkasztikus háborús könyve: A 22- ES CSAPDÁJA. (Talán a londoni The Guardian valamelyik oldalán.)

Mi ennek a csapdának a veleje? Aki olvasta, ismeri a katonai egérfogót, amely dettó ugyanúgy működik a légierőnél, mint egyebütt. Röviden így lehet megfogalmazni, hogy a pilóta, aki nem akar bevetésre menni, tkp. normális, következésképp mennie kell. A műben ez több formában, az abszurd sajátos hangnemében, bonyolultabban és bukfencesebben jelenik meg. Ott bizonyos Orr nevű bombázótiszt személyén keresztül fűződik többek közt a – nem mellékesen – főhős Yossarian kapitányhoz az, amiről a szerző egy helyütt így fogalmaz: „Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.”

Egy korabeli B-25-ös és a legénysége

Megjegyzendő, hogy a NATO-katona esetében ez inkább amolyan menet közben felmerülő erkölcsi kérdésként vetődött fel, nem annyira az odaveszés vagy az odaveszésre fittyet hányás kérdéseként. Mert az odaveszés lehetősége egyébként sokkal reálisabb volt a második világháborúban harcoló Orr vagy Yossarian számára, ám a döntés végül ugyanaz: nem megyünk. Joseph Heller viszont ment anno, a maga szolgálati idejében a második világháború alatt, úgy tanulta meg a dörgést. Az amerikai légierő kötelékében szolgált bombázótisztként a B-25-ös gépeken, onnan származott az alapélmény az abszurd hangvételű bombamű megírásához, amely valósággal végigsöpört a hatvanas években az egész világon. Számtalan nyelvre lefordították, így persze magyarra is. Abban, hogy szép magyar nyelvünkön megjelenjen, nagymértékben segítségére volt a szerző alapvető háborúellenessége, meg az a mód, persze, ahogy röhejessé tette az egész amerikai adminisztratív gépezetet.

Később, a Záróra című regényében magát az amerikai elnököt is vaskosan kifigurázta, akit mindenki csak Pöcsnek nevez a háta mögött. Főpöcs úr háborús videojátékokkal vidítgatja magát, aztán midőn elunja a dolgot, az atomrakéták gombjaival kezd szórakozni. – A Záróra című Heller-műről beszélünk, amely némiképp folytatása, egyben befejezése a Csapdának. Benne már az öreg Yossarian kapitánnyal találkozunk, aki feltehetően depressziós, lelkész barátja pedig – többek között ez szolgál adalék bonyodalommal – hirtelen elkezd tríciumot pisilni, ami a nehézvíz előállításának egyik alapanyaga, szerencsétlenje így kerül a titkosszolgálatok látkörébe.

Heller prózakönyveinek száma nem éri el a tucatot, jelentős drámája egy van. A Megbombáztuk New Havent, amely azt mutatja meg, hogyan válik a hadviselés amolyan „tisztességes” polgári foglakozássá, hogyan folytatódik teljesen értelmetlenül távoli színtereken. Totál értelmetlenül és végeláthatatlanul, miközben az emberöltő olyan kis kurta, hogy okosabban is fel lehetne használni.

Kapcsolódó cikk

FÖLDBIRTOKOS ELNÖK: Egy elfeledett légihíd, avagy földet és sligovicát kapott Vučić, az utóbbiból jutott Trumpnak is

Utolsó művében J. H. alteregója, bizonyos Eugene Pota még egyszer – talán utoljára – szeretne egy igazi nagy művet írni. Bezsebelni még egy-két fényes díjat, azonban nem találja az igazi témát. Nem tudja igazából, mit írjon, és elárulható, hogy nem is találja meg. Az utolsó próbálkozás összefűzött fragmentumaiból áll össze az Utolsó Könyv. Az ÖREGKORI ÖNARCKÉP, amelyből egy kisebb darab régebben szalagra került Vallai Péter színművész kitűnő tolmácsolásában. Sokadik ismétlése pedig most május elsején este lesz 21.35-ös kezdettel a Kossuth Rádió hullámhosszán. (Ford. M. Nagy Miklós.) Az alkalmat az író születésének századik évfordulója szolgálja.

Joseph Heller Jugoszlávia bombázásának évében távozott az élők sorából. Mintegy kerek esztendővel az utolsó könyv megjelenése előtt. A vidámparkjairól híres Coney Islanden halt meg, ahová mindig is visszatért. (Fekete humorát itt hagyta demokratikusan: minden élőnek ezen a földkerekségen.)

APPENDIX. Egyik interjújában Heller alapélményének nevezi Franz Kafka lovát. Márpedig Kafka vicce, amelyet szívesen mesélt a maga korában, így szólt: volt egy szadista szódás, aki ostorával minden áldott nap ádázul verte a lovát. Szerencsétlen állat nem tudott mit csinálni ezzel. Egyszer aztán hoppá, rajta! Kitépte az ostort a szódás kezéből, majd addig ütötte magát, míg azt nem kezdte képzelni, hogy ő a gazda.