B A Balkanac
A pillangók szabadok – hát még a Szkipe!
Holmi furcsa figurák – fekete-fehér “színárnyalatokban” – szaladgálnak, dobognak, Nagyfőnökük szerint “öszölődnek” a színpadon: emelik fel, teszik le, húzzák-vonják, taszigálják egymást stb. Cselekszenek olyasmiket, amikre pontosan már nem is emlékszik e sorok írója. Lehet, csupán mulatságos káosz lenne az egész, ha nem láthatnánk rögtön, hogy sokkal komolyabb dologról van szó. Remekül kitaláltról, rendesen kicentizettről, szóval jól megcsináltról. Bőr, izom és csont keményen egymásnak feszül. Úgy néz ki, mint egy több embert szünet nélkül működtető hús-vér örökmozgó – ez a Nagy József-féle mobil.
– Megállás nélkül az utolsó tapsviharig? – kérdjük mi innen, majd hozzátesszük, hogy utána majd lehet biliárdozni, meg pecázni az otthoni Tisza-parton. Meg rajzolgatni, meg ilyesmi. Fotózni és hasonlókat művelni. Hm… akár még a színházilag is aktív évek alatt.
Kacsákat etetni? Mert mondták még rég, mondta maga Szkipe is, hogy házat épít-bővít odahaza a vajdasági Magyarkanizsán. Ilyen lesz, meg olyan lesz, hosszú és széles, meg ez lesz benne, meg az. A Világsarok NON- STOP című könyvben a lelkes szerző úgy írja, hogy ő jómaga olyannak képzeli azt az építményt, amelynek szobái rejtett fiókok módjára csúsznak egymásba, ha éppen úgy kell. Az ágyak teleszkóp-szerűen kihúzhatók, a táncos lábú asztalok önmaguktól mozognak, az ajtókon csak hátrafelé lehet kimenni, vagy tótágast. Vagy esetleg épp kacsajárásban, az ablakokon pedig csak úgy tudsz kilátni, ha az a tucatnyi ziháló figura egymásra mászik, valamiféle tornyot képez, és te vagy közülük a legfelső. – Akkor látod odakünn, mert ellátsz akár Pekingig: azt a bizonyos kacsát.
Ha nem éri a memóriáját katasztrofális szélütés vagy valami hasonló – fűzi hozzá folyvást körmölő, szóban forgó könyvecskét is jegyző emberünk –, valószínűleg egész életében emlékezni fog Szkipe Franciaországban működő JEL Színházának előadásaira, kiváltképp a PEKINGI KACSÁ-ra. És hogy mikor is látta első ízben? Hát, sok évvel azelőtt. Hol is? Azt hiszi, a budapesti Szkénében. De mintha tegnap lett volna, és akkor egy nap alatt állt volna össze az összes többi előadás pl. a WOYZECK-ig? Meg azon is túl?
Na, nem, de mintha.
Valójában az történt, hogy jó sok idő elillant közben. A ház elkészült, vagy még készülőben? Jóska mindenesetre egyre többet tartózkodik otthon. Sokat tanulmányozza a Tiszát, legalábbis tudomásunk szerint, és nem rég egy remek kis kiállítása volt a túlparti Törökkanizsán. Lepkés plakátja szerint ugyan az már bezárt, de emléke élénken él tovább. Például a magyar KULTÚRA/KULTURA. HU weboldalán, ahol egy ezzel a sokoldalú művésszel készült hosszú, színes, részben amolyan “átmesélő”, azzal együtt lényegre törő interjút olvashatunk Szerda Zsófia tollából, aki príma kis fotókat is készített a helyszínen, és aki erről az eseményről első nekifutásban a 7 Napnak tudósított (némelyest rövidebb formában, persze). Megjegyzendő, hogy Zsófia elsősorban Tolnai-szakértő, de ebben az esetben – némi joggal tán – azt is lehet mondani e két jeles férfiú esetében, hogy nem esik, azaz – bizonyos értelemben, persze – nem esett messze az alma a fájától. Észrevehető módon rokonlelkek. Mintegy nyújtják egymás felé a kezüket, és ezzel valójában segítenek Zsófinak is.
Ebben a (privát) KOZMOSZ-ban Törökkanizsán, amelynek kétnyelvű tárlatvezetője maga Nagy József volt, Tolnai Ottó is mondott egy szép bevezető beszédet. Abban röviden elbeszélte, mely rögös út vitte Jóska barátját – Belgrádon és Budapesten át – Párizsba, a világ kulturális centrumába, a legendás pantomim-maestro, Marcel Marceau iskolájába. Elmesélte például azt az érdekességet, hogy Szkipe eleinte modellek után rajzolt, így még a híres Borsos papucsos Viking nevű fiát is megrajzolta otthon. Hogy Budapesten művészettörténetet tanult, ám minden tanára azt sugallta: vágjon neki bátran a világnak. Szárnyaljon szabadon! Higgye el, hogy a franciák fővárosa nyitva áll előtte, Jóska pedig elmesélte, milyen piszkosul csóró volt eleinte, aztán fokozatosan javult a helyzet. – Nekünk meg most emitt a szárnyalás motívumáról a Pillangók szabadok c. régi amerikai film jut eszünkbe a felejthetetlen nyáribúza-hajú Goldie Hawnnal. Egészen más műfaj, persze, attól azonban a cím még emblematikus, a szabad asszociáció működik, és lehet akár kissé felszabadultabban nevetni is rajta (vagy rajta is).
Ahogy a polgártársak derülhettek a Művészen, akinek a kiállított fotók meg a Moholy- Nagyra hajazó fotogramok, egyáltalában a műveinek egy részéhez mindenféle tücsköt-bogarat, száraz paripacitromot és úton ellapított békát kellett összegyűjtenie Kanizsán. A komikum benne van, ugyanakkor lehet, akadtak olyanok is, akik azzal a babonás félelemmel nézték őt, amellyel csak az indiánok tudnak nézni: a Szent Bolondra. (UFF.)
P. S. Egyszer csak úgy – hogy még ezt is ideírjam immár egyes szám első személyben – megjelent nálunk Pesten, a kissé korhadt Király utcában Szkipe. Csak úgy, tényleg, párduclépteivel feljött a lépcsőkön, majd becsöngetett. 2001 vagy 2002 karácsonyán? Jött és velünk maradt arra az ünnep estére. Készült is arról egy fotó, azóta elveszett, amelyen rajta vagyunk átölelkezve mindannyian, az akkor kissé ferdére sikerült karácsonyfa alatt. Azért homályos a kép egyik sarka, mert belelógott a csillagszóró. (Az is Moholy?) Ettünk, aztán meg rágyújtottunk és ittunk, míg a feleségem egy kicsit sertepertélt a konyhában. Nos, akkor azt mondtam a székében hátradőlő Szkipének, hogy figyelj! Én már annyiszor láttalak színpadon, mozgásban, az izmos Kathleen Reynoldstól kezdve a törékeny, aranyhajú Cecile-ig, vagy addig a gyönyörűséges kis, koromhajú vietnámi csajig, mindegyikükkel mozogtál. Ám én még az életben, a civil életben nem láttalak táncolni bárkivel is. Szoktál? – És tudjátok, mit válaszolt erre a Szkipe, aki egyébként néha (dupla) Viszki? Semmit, éppen semmit. Mosolygott titokzatosan, ahogy csak ő tud. Azzal a hamisíthatatlan arckifejezéssel. Aztán fújt a levegőbe három (vagy öt?) eukaliptusz füstkarikát.
B A Balkanac
Felröhögünk a dolgok állásán (Kontrapunkt ’23)
Mottó:
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent SAJTÓSZABADSÁG!
(P.S.– B.A. /B./)
– Bátyaság – sóhajtott valójában jó rég derekát tapogató nagyanyjuk, nagymamánk, Bögre Ilona a becsei Medenacs tanyavilágában, valami nádvágó szerszámmal, kapával, bármi hasonlóval a kezében. – Istenem, mind ez a sok év hová lett? Biz’, a fenébe lett.
Aztán rendre elnevette magát az abból a családból származó Bögre Ilon, amely famíliában apáról fiúra szállt a gölöncsérség, így lettek ők, ha nem is Findzsák, de Bögrék. Férje ugyanezt, hogy hová lett az a sok év, más szó használatával fogalmazta volna meg, de most ne menjünk ebbe részletesen bele. Elég az, hogy az embernek ma is számtalanszor kél káromkodni kedve. Vágná falhoz a tányért, kínjában felröhögne a dolgok állásán. B… oda a findzsát.
Ha Sziveri Jánosnak ez a felröhögős verse később született is, mégis abból az 1983-as felejthetetlen, csodálatos élményből táplálkozik, amelyben őt, az Új Symposion folyóirat akkori ifjú főszerkesztőjét egész „bandájával” együtt kivágták, mint macskát… Kirúgták a párt tartományi korifeusai. Valószínűleg veszélyt sejtettek bennük az elvárt alázatkészség hajmeresztő hiánya láttán. Az esetükben nehezen megvalósítható totálkontroll fenyegető réme okán ez lett: kidobás.
Sziveri János kálváriája ma már ismert dolog az újvidéki Teleptől, majd a temerini Matuska-háztól – amikor is még semmilyen munkát nem kaphatott – a Ljubiša Ristić direktor úr elképzelése és irányítása alatt álló Szabadkai Népszínházig. Ott tudvalévőleg dramaturgként helyezkedett el Jancsi, s még némely színpadi művét is előadták, azonban nagyon sokáig nem maradhatott egyre inkább gyógyíthatatlannak bizonyuló rákbetegsége okán. (Annál a Kosztolányi szobornál nem, amely mögött – a saját menekülési kényszerét erősítő meglátása szerint – az idő strikten vetkőztet egy dögöt.)
Jött hát reménykeltő Magyarország. A fővárosi, több szempontból lepukkant Kelenföld, egy kelenföldi kis lakás, busz által elérhető kórház. Hajnali zötykölődések. Rákrománc, a kanyargó út végén a Farkasréti temetővel. – Sziveri János voltam, ez volt büntetésem.
Bizony, ha jobban utánaszámolunk – hová is lett ez a rakás köztes év? –, az Új Symposion harmadik nemzedékének kíméletlen szétverésétől, kigyomlálásától máig olyan negyven év telt el, Jancsi pedig kb. harminchárom éve halott. Azzal, hogy emléke most is él. Időnként valóságos Sziveri-revival söpör végig a pusztán. Foglalkoznak vele, nevét említik, ahogy legutóbb például a becsei KONTRAPUNKT művelődési lakomán az ottani csikaszos nádasban. Elvarázsolt Mézesdűlőn, ahol két étkezés között sok szép kövér kérdés került terítékre, hogy fokozatosan összeérjen a múlt a jelennel. – Egybefolyjon a kettő, mint vörösbor az abroszon, hogy határozottan egy nagy, nehezen kimosható, ronda flekket alkosson.
Valamiért folyton fel kell röhögnünk a dolgok állásán, ha pokoli kínunkban is. Mert sosem tűnik elavulni ennek a Sziveri-féle „ide-ódának” a kérdése. Nevezetesen az, hogy tulajdonképpen ki ez, ki folyton visszajár? És mi ez, mi folyton visszájára fordul bennünk? – És mit kell tennünk, haver, amikor látjuk, hogy fülünk a földön hever?
Tulajdonképpen mikor lesz az, hogy a hatalom ne akarjon teljes mértékben leuralni minden leuralhatót. Művészetben-irodalomban (mint birodalomban) a saját erejét mutatni – mutogatni-fitogtatni –, a saját ízlését-akaratát igyekezvén érvényesíteni. Minden lépésében, tettében saját figurákat és mondatokat alkotni; jelzőket, jelzős szerkezeteket, szóvirágokat tukmálni, és ha valami nincs úgy, ahogy szeretné, nádpálcáját suhogtatni. Esetleg egyenest a pallosát belengetni. – Netán csak azért, hogy saját magának több helyet csináljon. A „bőség” fantasztikus, akár kisebbségi roggyant kosaránál. – Nos?
Nem áll szándékunkban összemosni sima pusztulást a betiltással, tény azonban, hogy legutóbb a kettő ismét testközelbe került egymással ott, azon az emlékezetes, százegy-kutyás Schultz tanyán. Ott, ahol ezredszerre is fel lehetett röhögni a dolgok állásán. Ebben a Sziverit is erősen megidéző, Radics Viktória moderálta programrészben, amelyben – mások mellett – Ladik Kati újra elmesélte a még régebbi időket – míg Jancsi ott zörgölődött a nádasban, az égen pedig galambok röpködtek –, ebben az idilli környezetben jelentette be Bozsik Péter főszerkesztő személyesen is a veszprémi Ex Symposion folyóirat halálát. Elmondta egy történet végét, amely az orvosolhatatlan anyagi ellehetetlenülés okán bekövetkezett Exitusról szól.
Ex, béke poraidra.
– Igazából érdekes elgondolkodni – szerintünk legalábbis – azon a sokféle asszociációs lehetőséget kínáló látványon, amelyet egy becsei vulkanizőr műhely előtti aszfalton ellapított, mumifikálódott sündisznó nyújt. Úgy tűnik, sokféle interpretációs lehetőség rejlik benne.
Megj.1. Ez a leginkább Sziveri-mementóként olvasható szösszenet itt abból az alkalomból született – ahogy az már részben kiderült is –, hogy lezajlott ez az első kimondottan ilyen ellenpontos rendezvény, amelyet Berényi Emőke és Orcsik Roland képzelt el, majd valósított meg. E szellemi/fizikai lakoma szervezője a HÍD folyóirat. Az esemény szerves részét képezi az úgynevezett Hídverő (jegyezzük meg, nem hídrobbantó!) programsorozatnak, és benne – jeles társadalomtudósok, irodalmárok részvételével – a vajdasági magyar közösséget meg a magyar kultúrpolitikát érintő kihívások kerültek késes-villás elérhetőségbe: tálcán & asztalon. Az akcióban több nemzedék képviselője vett részt, és a beszélgetéseket – amolyan időközönként érkező öntetként – felolvasások dúsították.
Megj.2. Szokásos terjedelmi oknál fogva – meg azért is, mert nem állt módunkban végigkövetni az egész eseményt – erősen egy ösvényre, egyetlen csapásra koncentráltunk. Ám szeretettel mellékeljük az „étlapot”, amelyből jobban látható, mi történt ott Becsén, azon A NAGY (kult.) ZABÁLÁS-on.
PROGRAM
10 óra HONNAN HOVÁ? – Társadalomtudományi kerekasztal a népszámlálásról Badis Róbert, Palusek Erik, Tóth Szilárd János (Sárcsevity Hajdú Bea moderál)
11 óra SZABAD SAJTÓ? – Tőke János, Gyurkovics Virág (Zakinszky Toma Viktória moderál)
12 óra APOKALIPSZIS TEGNAP – Losoncz Márkkal a könyvéről Radics Viktória, Petar Bojanićtyal a könyvéről Losoncz Márk beszélget
13 óra Ebéd
15 óra Kerekasztal I. – „FELRÖHÖGÜNK A DOLGOK ÁLLÁSÁN” Ladik Katalin, Balázs Attila, Bozsik Péter, (Radics Viktória moderál)
16 óra Kerekasztal II. – „PÉNZ NYELV ZÁSZLÓ” Kollár Árpád, Orcsik Roland, Terék Anna (Fehér Miklós moderál)
17 óra „A SZÁMŰZETÉS LETT A MEGÉRKEZÉS” – A Híd Fiatal alkotók számának bemutatója Dudás Robert, Oláh K. Tamás, Tóth Szilárd János, Tóth Tamara (Berényi Emőke moderál)
18 óra Kerekasztal III. – MI KÖZÖM HOZZÁ?, kitekintés a magyarországi irodalompolitikai helyzetre Gerevich András, Győrffy Ákos (Pressburger Csaba moderál)
20 óra „ARANYBA ZÁRT KETRECEK” – Ketrecparty DJ Kővel
Vizuál: Laza Kalember
-
B A Balkanac3 nap telt el azóta
Felröhögünk a dolgok állásán (Kontrapunkt ’23)
-
Szerbia7 nap telt el azóta
Vučić etnikai tisztogatásról beszélt, Moszkva szerint Koszovó potenciális veszélyt jelent
-
Szerbia3 nap telt el azóta
Vajon mire figyelmeztetett Vučić a Presevo-völggyel kapcsolatban?
-
Koszovó6 nap telt el azóta
A koszovói eseményeket követően mindenki gyászol, még Szerbia is