A pillangók szabadok – hát még a Szkipe!

Holmi furcsa figurák – fekete-fehér „színárnyalatokban” – szaladgálnak, dobognak, Nagyfőnökük szerint „öszölődnek” a színpadon: emelik fel, teszik le, húzzák-vonják, taszigálják egymást stb. Cselekszenek olyasmiket, amikre pontosan már nem is emlékszik e sorok írója. Lehet, csupán mulatságos káosz lenne az egész, ha nem láthatnánk rögtön, hogy sokkal komolyabb dologról van szó. Remekül kitaláltról, rendesen kicentizettről, szóval jól megcsináltról. Bőr, izom és csont keményen egymásnak feszül. Úgy néz ki, mint egy több embert szünet nélkül működtető hús-vér örökmozgó – ez a Nagy József-féle mobil.

– Megállás nélkül az utolsó tapsviharig? – kérdjük mi innen, majd hozzátesszük, hogy utána majd lehet biliárdozni, meg pecázni az otthoni Tisza-parton. Meg rajzolgatni, meg ilyesmi. Fotózni és hasonlókat művelni. Hm… akár még a színházilag is aktív évek alatt.

Kacsákat etetni? Mert mondták még rég, mondta maga Szkipe is, hogy házat épít-bővít odahaza a vajdasági Magyarkanizsán. Ilyen lesz, meg olyan lesz, hosszú és széles, meg ez lesz benne, meg az. A Világsarok NON- STOP című könyvben a lelkes szerző úgy írja, hogy ő jómaga olyannak képzeli azt az építményt, amelynek szobái rejtett fiókok módjára csúsznak egymásba, ha éppen úgy kell. Az ágyak teleszkóp-szerűen kihúzhatók, a táncos lábú asztalok önmaguktól mozognak, az ajtókon csak hátrafelé lehet kimenni, vagy tótágast. Vagy esetleg épp kacsajárásban, az ablakokon pedig csak úgy tudsz kilátni, ha az a tucatnyi ziháló figura egymásra mászik, valamiféle tornyot képez, és te vagy közülük a legfelső. – Akkor látod odakünn, mert ellátsz akár Pekingig: azt a bizonyos kacsát.

Ha nem éri a memóriáját katasztrofális szélütés vagy valami hasonló – fűzi hozzá folyvást körmölő, szóban forgó könyvecskét is jegyző emberünk –, valószínűleg egész életében emlékezni fog Szkipe Franciaországban működő JEL Színházának előadásaira, kiváltképp a PEKINGI KACSÁ-ra. És hogy mikor is látta első ízben? Hát, sok évvel azelőtt. Hol is? Azt hiszi, a budapesti Szkénében. De mintha tegnap lett volna, és akkor egy nap alatt állt volna össze az összes többi előadás pl. a WOYZECK-ig? Meg azon is túl?

Na, nem, de mintha.

Valójában az történt, hogy jó sok idő elillant közben. A ház elkészült, vagy még készülőben? Jóska mindenesetre egyre többet tartózkodik otthon. Sokat tanulmányozza a Tiszát, legalábbis tudomásunk szerint, és nem rég egy remek kis kiállítása volt a túlparti Törökkanizsán. Lepkés plakátja szerint ugyan az már bezárt, de emléke élénken él tovább. Például a magyar KULTÚRA/KULTURA. HU weboldalán, ahol egy ezzel a sokoldalú művésszel készült hosszú, színes, részben amolyan „átmesélő”, azzal együtt lényegre törő interjút olvashatunk Szerda Zsófia tollából, aki príma kis fotókat is készített a helyszínen, és aki erről az eseményről első nekifutásban a 7 Napnak tudósított (némelyest rövidebb formában, persze). Megjegyzendő, hogy Zsófia elsősorban Tolnai-szakértő, de ebben az esetben – némi joggal tán – azt is lehet mondani e két jeles férfiú esetében, hogy nem esik, azaz – bizonyos értelemben, persze – nem esett messze az alma a fájától. Észrevehető módon rokonlelkek. Mintegy nyújtják egymás felé a kezüket, és ezzel valójában segítenek Zsófinak is.

Ebben a (privát) KOZMOSZ-ban Törökkanizsán, amelynek kétnyelvű tárlatvezetője maga Nagy József volt, Tolnai Ottó is mondott egy szép bevezető beszédet. Abban röviden elbeszélte, mely rögös út vitte Jóska barátját – Belgrádon és Budapesten át – Párizsba, a világ kulturális centrumába, a legendás pantomim-maestro, Marcel Marceau iskolájába. Elmesélte például azt az érdekességet, hogy Szkipe eleinte modellek után rajzolt, így még a híres Borsos papucsos Viking nevű fiát is megrajzolta otthon. Hogy Budapesten művészettörténetet tanult, ám minden tanára azt sugallta: vágjon neki bátran a világnak. Szárnyaljon szabadon! Higgye el, hogy a franciák fővárosa nyitva áll előtte, Jóska pedig elmesélte, milyen piszkosul csóró volt eleinte, aztán fokozatosan javult a helyzet. – Nekünk meg most emitt a szárnyalás motívumáról a Pillangók szabadok c. régi amerikai film jut eszünkbe a felejthetetlen nyáribúza-hajú Goldie Hawnnal. Egészen más műfaj, persze, attól azonban a cím még emblematikus, a szabad asszociáció működik, és lehet akár kissé felszabadultabban nevetni is rajta (vagy rajta is).

Ahogy a polgártársak derülhettek a Művészen, akinek a kiállított fotók meg a Moholy- Nagyra hajazó fotogramok, egyáltalában a műveinek egy részéhez mindenféle tücsköt-bogarat, száraz paripacitromot és úton ellapított békát kellett összegyűjtenie Kanizsán. A komikum benne van, ugyanakkor lehet, akadtak olyanok is, akik azzal a babonás félelemmel nézték őt, amellyel csak az indiánok tudnak nézni: a Szent Bolondra. (UFF.)

P. S. Egyszer csak úgy – hogy még ezt is ideírjam immár egyes szám első személyben – megjelent nálunk Pesten, a kissé korhadt Király utcában Szkipe. Csak úgy, tényleg, párduclépteivel feljött a lépcsőkön, majd becsöngetett. 2001 vagy 2002 karácsonyán? Jött és velünk maradt arra az ünnep estére. Készült is arról egy fotó, azóta elveszett, amelyen rajta vagyunk átölelkezve mindannyian, az akkor kissé ferdére sikerült karácsonyfa alatt. Azért homályos a kép egyik sarka, mert belelógott a csillagszóró. (Az is Moholy?) Ettünk, aztán meg rágyújtottunk és ittunk, míg a feleségem egy kicsit sertepertélt a konyhában. Nos, akkor azt mondtam a székében hátradőlő Szkipének, hogy figyelj! Én már annyiszor láttalak színpadon, mozgásban, az izmos Kathleen Reynoldstól kezdve a törékeny, aranyhajú Cecile-ig, vagy addig a gyönyörűséges kis, koromhajú vietnámi csajig, mindegyikükkel mozogtál. Ám én még az életben, a civil életben nem láttalak táncolni bárkivel is. Szoktál? – És tudjátok, mit válaszolt erre a Szkipe, aki egyébként néha (dupla) Viszki? Semmit, éppen semmit. Mosolygott titokzatosan, ahogy csak ő tud. Azzal a hamisíthatatlan arckifejezéssel. Aztán fújt a levegőbe három (vagy öt?) eukaliptusz füstkarikát.