A tunguszkai esemény és Nikola, a VoltEmber

A cikk meghallgatása

Kedves Olvasó, íme, egy izgalmas téma, amelyről nyilván sokan hallottak már, de még többen nem. Vagy hallottak ugyan, csak éppen elfelejtették. A mostani felpörgő világfolyamatok sodrában mintha újfent – fantáziamegmozgató módon – időszerűvé vált volna az, amiről anno maga Nikola Tesla is burkoltan beszélt, és ami a “tunguszkai esemény” névvel vonult be a T.Ü.N.-be, azaz a Tisztázatlan Ügyek Nagykönyvébe. – Nézzük csak közelebbről!

Nikola is hallott róla

1908. június 30-án reggel valami, ami feltehetően a légkörből származott, hatalmas méretű pusztítást vitt végbe Szibéria középső részén, Alsó- Tunguszka és a Léna folyó között. Az emberek óriási robbanást észleltek, amely gigászi fényvillanással járt. (“Úgy odabaszott, mint a szikrázó kalapács! Ponyimájes?”) A robbanás eredményeként mintegy harminc kilométeres körzetben az ott legelő vagy már kérődző állatok mindegyike hamuvá égett, illetve megsült. Feljegyezték, hogy egy valahol marék kukoricát evett vaddisznóban kipattogott a mag. A fák gyökerestül kifordultak; némelyikük állva halt meg úgy, hogy megszenesedett, de a többségük elfeküdt. Úgy hevert a földön, mint a kidőlt távírópózna. Egy jó hetven kilométernyi távolságra lévő településen a detonáció kiverte az ablakokat, félfástul döntötte be az ajtókat, falhoz vágta az épp valamerre tartó polgárokat. A kutyákat leszakította láncaikról, elröpítette a kubikosok talicskáit, megtáncoltatta a lapátjaikat – a takarítónők seprűit ugyancsak –, és híre kelt, hogy valahol – eszméletlenül messze, valamelyik jégvirágos lágerben – egy sakktáblát is felborított fehér lépéselőnynél.

Hogy milyen távolra hatott, bizonyítja az is, hogy a transz-szibériai expressz Szentpétervár és Vlagyivosztok között robogó reggeli járatáról, mintegy félezer kilométerről is látták az utasok a lángcsóvát, de hiába érdeklődtek rémületükben a kalauznál, a szerencsétlen férfi nem tudott megnyugtató felvilágosítással szolgálni.

Hogy mi történt azon a napon Szibériában, pontosan máig tisztázatlan – írja egy örökképzelgő grafomániás, bizonyos B. A. Magyarfauszt c., amennyire csak lehet hiteles, vagy annak tűnő forrásokra támaszkodó könyvében. Ugyanott úgy folytatja, hogy öngyulladás ebben az esetben kizárt, mert a titokzatos valami, az az “istennyila” fentről érkezett. Valószínűleg meteor, azonban egyetlen darabkáját se lelték meg soha. Természetesen ez a rejtélyes dolog is a különböző feltevések garmadával járt, amelyek között akadtak a dolog természete szerint egészen elvadultak. Sajnos rájuk itt és most, ahogy valószínűleg később sem térhetünk ki a tudomány szentségét, meg a drága Olvasó idejét tiszteletben tartva. Mindenesetre egyesek annak az álláspontnak a védelmére sorakoztak fel mintegy feltűrt ingujjal, hogy az emberiség filmművészetében elterjedt sztereotípiákkal ellentétben vannak humánus földönkívüliek is. Nekik valamiért jóságos terveik léteznek még velünk kapcsolatban, ezért tkp. felrobbantották valamiféle lézerszerű megoldással az egész földünket veszélyeztető üstököst. Következésképp – hála nékik – annak csak egy darabkája hullott a nyakunkba. Továbbá akad szép számmal olyan is, akinek meggyőződése, hogy a Föld légkörébe jutó kevéske antianyag okozta a bajt. – Ám utóbbi is, kérem szépen, mivel bizonyítható? Nyilván semmivel.

Így maradhatott a képzeletnek ugyancsak tág teret hagyó magyarázat abban az óriási mennyiségű tudományos és nem tudományos anyagban, amelyet az amerikai hatóságok 1943. január 7-e után szállítottak el teherautókkal egy New York-i rezidenciából. Az igencsak megpörkölődött iratok és egyebek, például egy csinos bajuszkötő-kollekció a valahol másutt, egy hotelben említett napon elhunyt Nikola Tesla tulajdonát, a tudós csodabogár rendezetlen hagyatékát képezték. Tesla keze csakugyan benne lehet a tunguszkai eseményben. Ezt bizonyítani látszik az is, hogy életének és munkásságának nagy adag évében fizikus zsenink – nem titkoltan – egy mindennél pusztítóbb fegyver létrehozásán fáradozott a tökéletesített Faraday-dinamó alapján, felhasználva az ionoszféra visszaverő képességét. Ez lenne a HAARP-projekt lényege. Olyan erős, irányítható sugárzást létrehozó eszközt szerkeszteni, amelynek segítségével akár a föld másik felén lévő katonai vagy polgári objektumokat is könnyedén meg lehet semmisíteni.

Nikola nagyfrekvenciájú mágneses teret hozott létre

Fentiekkel kapcsolatban ne feledjük: Tesla volt e világon az első ember, aki olyan nagyfrekvenciájú mágneses teret hozott létre, amely téren belül a katódcsövek maguktól kezdtek el világítani, és ez olyan hatást gyakorolt a jelenlevőkre, amilyet előtte az indiánokra gyakorolt a mozgófilm.

A Tesla-hagyaték tehát úgy eltűnt, hogy máig alig lehet valamit tudni róla. Pedig eleinte, míg Nikola Tesla élt, a tábornokok csak legyintgettek az elképzelésre, utólag jöhetett meg az étvágyuk. – Utóbbit bizonyítani látszik az is, hogy az ionoszféra tulajdonságait kutató alaszkai bázis (Gakona) az újabb értesülések szerint – ha nem kacsa az egész – ismét zárta kapuit a nagy nyilvánosság előtt, pedig a közelmúltig legalább időnként látogatni lehetett. Madár sem röpülhet, se ki, se be, mert valami lázas tevékenység folyhat odabenn. Sok mindenre lehet gondolni: kínálja magát magyarázatként az ukrajnai háború, ám egyelőre kézzelfogható bizonyítékok nincsenek.

Akárhogy is van, ha tehetik, legalább olvassanak bele ifj. Nick Begich szerző ANGELS DON’T PLAY HAARP, magyarul: Az angyalok nem játszanak hárfán című könyvébe. Kritikusai Begich-et a tudomány outsiderének nevezik, ám akkor hogy van az, hogy a HAARP-elméletet, amely szerint gigantikus, pusztító földrengéseket is okozhat, ha valamiféle szokatlan behatás éri az ionoszférát, némely elismert fizikus is alátámasztani látszik? – Ördög tudja, persze, vagy egyedül Ő.

Nikola, a Voltember, nagyfeszültségű tudományos színmű

P. S. Szolgáljon ez az írás egyben személyes mementóul megboldogult Tóth Loon direktor úrnak a mi Délvidékünkről, aki a Veszprémi Petőfi Színházban 2016-ban színpadra állította a Magyarfausztból adaptált VoltEmbert. Ezt a “nagyfeszültségű tudományos színművet”, amely sajnos nem sok előadást érhetett meg egyrészt a színész-rendező Loon betegsége, későbbi halála miatt, másrészt azért sem, mert – ahogy hírlik – az egyik főszereplője is már eleve, munkáját nagymértékben akadályozó, hosszantartó betegségben szenvedett. Hogy normál körülmények közt meddig futhatott volna az előadás, így örökre rejtély marad. (Ha nem is tunguszkai.)