A cikk meghallgatása

Michel Friedman bírósági ügyével kapcsolatban írta még régebben, az ezredfordulót követő években a Der Spiegel, hogy tkp. kollaterális kár érte a német tévésztárt, amikor egy embercsempész banda után kezdett nyomozni a berlini rendőrség. Történt ugyanis, hogy ekkor került képbe Friedman, aki mellesleg szép politikai pályát futott be. Ugyanakkor kollaterális kárnak az ő esetében ugyebár nem ez, hanem az számított, hogy kokaint traktált az őt rendelésre látogató ukrán prostikba. Valószínűleg a fantáziadúsabb szerelmi légyottok érdekében tette ezt, ám szerencsétlenségére a kokain itt felúszott szép csendben, mint az a bizonyos orrfacsaró anyag; fel a víz színére. És lett Friedman fő bűnévé: a drogterjesztés.

Mert a fizetett gyönyörszerzés – ha marad a “normalitás” keretein belül –, nem üldözendő cselekedet. Berlinben sem, ma sem, vélhetően holnap sem. Ellenben érdekes, hogy a korabeli sajtó Németországban a kollaterális kár kifejezését akkor még relatíve frissen a koszovói háborúhoz kötötte, és pontosan azt az esetet látta benne, amikor valamely támadásnak nem csak az esik áldozatául, akit célpontnak kiszemeltek. Így került hát utóbb darálógépbe – kollaterális kárszenvedőként – Friedman. Említett ukrán prostik kapcsán, akiket mellesleg egy ukrán nepper futtatott, akit meg embercsempészet gyanújával vettek őrizetbe. Nyilván ő köpött, elmesélvén szépen mindent, amit a munkásnőitől hallott. De nem az a lényeg itt, hanem ténylegesen az emlegetett “kollaterális kárszenvedés” és a “ribanc” fogalma. Nem utolsósorban a kettő szomorú találkozása egy másik esetben.

Nos, az orosz-ukrán háború fejleményeiről tudósítva jelentette az általunk gyakran idézett (The) Odessa Journal – még a minap nyomatékul megismételt rakétázások előtt –, hogy az agresszor vandalizmusának áldozatai lettek az Azovsztal éttermének felbecsülhetetlen értékű mozaikjai is. Odavesztek a neves ukrán művésznő, Alla Horszka alkotásai abban a megostromolt, azzal együtt valóságos földi pokollá vált Mariupolban. Nyilván nem ez volt az elsődleges cél, de így sikerült az akció, eme járulékos rombolászattal járt a szóban forgó derék munka. (Mintegy mellékesen, de beléjük trafáltak.) Hogy voltak-e onnan visszalövő ukrán katonák – értve: az ebédlő asztalai alól –, igazából nem áll módunkban ellenőrizni, a két szembenálló fél bármelyikére nézve kedvező mód eldönteni, ellenben a mellékelt fotók jól mutatják a pusztítást.

– Ugyanakkor jogos a kérdés – legalábbis így, írásunk logikai szerkezetére nézve –, hogy ki volt, mert már rég meghalt: Alla Horszka?

Az 1929-ben született Alla Olekszandrivna Horszka festőművésznő volt, az ukrán Hatvanasok csoportjának egyik kiemelkedő tagja, társalapítója a kijevi Kreatív Ifjúság Klubjának, amely fontos szerepet játszott a hatvanas évek kulturális újjászületésében. Később az ukrán emberjogi mozgalomban vállalt szerepet, nyílt sisakkal kiállt a KGB-vel szemben, mégpedig az ukrán művészek, egyáltalában az értelmiségiek ellen indított, jogsértésekkel teli nyomozás sorozat okán, amelyben a hatóságiak mintha nem is hallottak volna soha az emberi méltóság fogalmáról. Meggyőződése miatt szakadatlan üldöztetésnek volt kitéve. Egymást érték a kihallgatások, a hosszabb-rövidebb elzárások, eltiltások és letiltások: molesztálásai és meghurcoltatásai ennek a rosszhírű “ukrán ribancnak”. 1970-ben végül, stílusosan pontot téve a szenvedés végére: meggyilkolták. A bűncselekmény hivatalosan felderítetlen maradt, de közvetett bizonyítékok – ennyi lelhető fel erről manapság – a KGB bűnösségére utalnak.

Alla Horszkának, aki az undergoundban is jelentős szerepet vállalt (korai Pussy Riot ukrán változatban /?/), mintha még az emlékét is el szerették volna törölni. Akárha ennek az igyekezetnek lehetne kései, gyászos fejleménye a mariupoli.

Kijivben/Kijevben manapság a Hatvanasok Múzeuma őrzi elsősorban annak az alkotói csoportnak az emlékét, amelyhez Alla Horszka tartozott. Az állandó kiállítások mellett eddig szépszerével akadtak időszakosak is. Az egyik projekt kurátora, Katerina Jakovenko írt is egy levelet, amelyet fiktíve Allának címzett. Ebben az áll, hogy fél évszázad, így értelemszerűen még a halál sem lehet akadálya a rokonlelkek találkozásának. Örömmel látja, hogy Alla álma a szabad Ukrajnáról megvalósulhatott. Egy olyan országról, amelyben nem nézik levegőnek az emberi jogokat, és ahol senki se kerül rács mögé szabadon választott nyelve, vallása, véleménye miatt. Ilyen formában megérkezett a jövő, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Alla születésének a helyén, azokon a színtereken, amelyeken a legremekebb munkáit alkotta, most megint háború dúl. Egyebek mellett ismét veszélyben minden műalkotás, az emberéletekről nem is szólva. Most itt, ezen a módon azért idézi Alla Horszka szellemét, mert ismét ilyen bátor és kitartó személyekre van szükség, amilyen Ő volt. – Így megható levéltöredékében Katerina Jakovenko kurátor.

P. S. Ez aztán így tényleg szép és jó. Marad azonban egy reális aggodalom ilyen formában írásunk végére a most is működő, ukrajnai kisebbségeket érintő törvényhozás legújabb produkciói hallatán. Meglehetősen erős történelmi abszurd lenne ugyebár, ha az Ukrajnában élő magyarság az oroszoktól kezdené várni a felszabadulást. Meg egyáltalán az ottani kisebbségek. Jó kérdés (-nek tűnik). Viszont éljen Alla Horszka!