B A Balkanac
Kollaterális károkról (vagy ami késik, nem múlik)

Michel Friedman bírósági ügyével kapcsolatban írta még régebben, az ezredfordulót követő években a Der Spiegel, hogy tkp. kollaterális kár érte a német tévésztárt, amikor egy embercsempész banda után kezdett nyomozni a berlini rendőrség. Történt ugyanis, hogy ekkor került képbe Friedman, aki mellesleg szép politikai pályát futott be. Ugyanakkor kollaterális kárnak az ő esetében ugyebár nem ez, hanem az számított, hogy kokaint traktált az őt rendelésre látogató ukrán prostikba. Valószínűleg a fantáziadúsabb szerelmi légyottok érdekében tette ezt, ám szerencsétlenségére a kokain itt felúszott szép csendben, mint az a bizonyos orrfacsaró anyag; fel a víz színére. És lett Friedman fő bűnévé: a drogterjesztés.
Mert a fizetett gyönyörszerzés – ha marad a „normalitás” keretein belül –, nem üldözendő cselekedet. Berlinben sem, ma sem, vélhetően holnap sem. Ellenben érdekes, hogy a korabeli sajtó Németországban a kollaterális kár kifejezését akkor még relatíve frissen a koszovói háborúhoz kötötte, és pontosan azt az esetet látta benne, amikor valamely támadásnak nem csak az esik áldozatául, akit célpontnak kiszemeltek. Így került hát utóbb darálógépbe – kollaterális kárszenvedőként – Friedman. Említett ukrán prostik kapcsán, akiket mellesleg egy ukrán nepper futtatott, akit meg embercsempészet gyanújával vettek őrizetbe. Nyilván ő köpött, elmesélvén szépen mindent, amit a munkásnőitől hallott. De nem az a lényeg itt, hanem ténylegesen az emlegetett „kollaterális kárszenvedés” és a „ribanc” fogalma. Nem utolsósorban a kettő szomorú találkozása egy másik esetben.
Nos, az orosz-ukrán háború fejleményeiről tudósítva jelentette az általunk gyakran idézett (The) Odessa Journal – még a minap nyomatékul megismételt rakétázások előtt –, hogy az agresszor vandalizmusának áldozatai lettek az Azovsztal éttermének felbecsülhetetlen értékű mozaikjai is. Odavesztek a neves ukrán művésznő, Alla Horszka alkotásai abban a megostromolt, azzal együtt valóságos földi pokollá vált Mariupolban. Nyilván nem ez volt az elsődleges cél, de így sikerült az akció, eme járulékos rombolászattal járt a szóban forgó derék munka. (Mintegy mellékesen, de beléjük trafáltak.) Hogy voltak-e onnan visszalövő ukrán katonák – értve: az ebédlő asztalai alól –, igazából nem áll módunkban ellenőrizni, a két szembenálló fél bármelyikére nézve kedvező mód eldönteni, ellenben a mellékelt fotók jól mutatják a pusztítást.
– Ugyanakkor jogos a kérdés – legalábbis így, írásunk logikai szerkezetére nézve –, hogy ki volt, mert már rég meghalt: Alla Horszka?

Az 1929-ben született Alla Olekszandrivna Horszka festőművésznő volt, az ukrán Hatvanasok csoportjának egyik kiemelkedő tagja, társalapítója a kijevi Kreatív Ifjúság Klubjának, amely fontos szerepet játszott a hatvanas évek kulturális újjászületésében. Később az ukrán emberjogi mozgalomban vállalt szerepet, nyílt sisakkal kiállt a KGB-vel szemben, mégpedig az ukrán művészek, egyáltalában az értelmiségiek ellen indított, jogsértésekkel teli nyomozás sorozat okán, amelyben a hatóságiak mintha nem is hallottak volna soha az emberi méltóság fogalmáról. Meggyőződése miatt szakadatlan üldöztetésnek volt kitéve. Egymást érték a kihallgatások, a hosszabb-rövidebb elzárások, eltiltások és letiltások: molesztálásai és meghurcoltatásai ennek a rosszhírű „ukrán ribancnak”. 1970-ben végül, stílusosan pontot téve a szenvedés végére: meggyilkolták. A bűncselekmény hivatalosan felderítetlen maradt, de közvetett bizonyítékok – ennyi lelhető fel erről manapság – a KGB bűnösségére utalnak.

Alla Horszkának, aki az undergoundban is jelentős szerepet vállalt (korai Pussy Riot ukrán változatban /?/), mintha még az emlékét is el szerették volna törölni. Akárha ennek az igyekezetnek lehetne kései, gyászos fejleménye a mariupoli.
Kijivben/Kijevben manapság a Hatvanasok Múzeuma őrzi elsősorban annak az alkotói csoportnak az emlékét, amelyhez Alla Horszka tartozott. Az állandó kiállítások mellett eddig szépszerével akadtak időszakosak is. Az egyik projekt kurátora, Katerina Jakovenko írt is egy levelet, amelyet fiktíve Allának címzett. Ebben az áll, hogy fél évszázad, így értelemszerűen még a halál sem lehet akadálya a rokonlelkek találkozásának. Örömmel látja, hogy Alla álma a szabad Ukrajnáról megvalósulhatott. Egy olyan országról, amelyben nem nézik levegőnek az emberi jogokat, és ahol senki se kerül rács mögé szabadon választott nyelve, vallása, véleménye miatt. Ilyen formában megérkezett a jövő, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Alla születésének a helyén, azokon a színtereken, amelyeken a legremekebb munkáit alkotta, most megint háború dúl. Egyebek mellett ismét veszélyben minden műalkotás, az emberéletekről nem is szólva. Most itt, ezen a módon azért idézi Alla Horszka szellemét, mert ismét ilyen bátor és kitartó személyekre van szükség, amilyen Ő volt. – Így megható levéltöredékében Katerina Jakovenko kurátor.
P. S. Ez aztán így tényleg szép és jó. Marad azonban egy reális aggodalom ilyen formában írásunk végére a most is működő, ukrajnai kisebbségeket érintő törvényhozás legújabb produkciói hallatán. Meglehetősen erős történelmi abszurd lenne ugyebár, ha az Ukrajnában élő magyarság az oroszoktól kezdené várni a felszabadulást. Meg egyáltalán az ottani kisebbségek. Jó kérdés (-nek tűnik). Viszont éljen Alla Horszka!

B A Balkanac
Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)

Ha választhatna – vallja szóban forgó regényben (Jelenkor, Pécs, 2022) András, a hét közül legifjabb testvér –, akkor ő a vízen járást meg a csodálatos halfogást választaná. Mert annak látja ott a telepen a legnagyobb hasznát. Föl-alá járkálna a vízszínen, miközben nem tévesztené szem elől a parti füzesben és sűrű nádasban ólálkodó lágerlakókat, akik mind a megfelelő pillanatra várnak, hogy vízbe öljék magukat. Ő bizony visszakergetne minden öngyilkost a lágerbe. Átadná őket a papnak, hogy a szívükre beszéljen.
Ám az a gond, hogy vízen járni nem tud, halászni meg anyjuk nem engedi, nehogy belelőjék a Dunába a körlet őrei. – Hiszen a Duna erre van kitalálva, hogy ártatlan embereket lőjenek bele – inti az édesanyja, aki viszont a folyó budapesti szakaszáról tudja pontosabban azt, amit tud.
Ugyebár arról van szó dióhéjban, hogy a szerző református lelkész édesapját az ötvenhatos magyar forradalmat követően Romániában huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélik a nagyváradi bíróság messze vöröslő ítélkezői. Méghozzá a népi demokrácia ellen irányuló ellenséges tevékenysége miatt, amelyben szerintük – osztrák származású, Júlia nevű felesége mellett – gyermekei is – Ferenc (11 éves), István (10), Pál (9) Lídia (9), Máriamagdolna (6), Péter (3), nem utolsósorban már néven nevevezett András (2) – mind-mind derekasan a segítségére voltak/vannak. Ezek a kis átkozott bozgorok! Ez a gyütt-ment bagázs! Apjuké tehát a súlyos rabgolyó, a többiek sorsa pedig a kitelepítés a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Abba a lírai Rekettyésbe, ha jól értjük.
Kérdés: látják-e még egymást valaha is?

Eláruljuk, látják, azonban az még nem jelenti a történet végét. A könyv több száz oldala megrendítő, tragikus, azzal együtt gyakran tragikomikus, sőt egyenest abszurd bemutatása a történteknek. Egy szovjet mintára létrehozott és üzemeltetett romániai munkatábor mindennapjairól olvashatunk az apa nélkül maradt família küzdelmes útját követve, amely a földbe vájt gödröktől – egy elnéptelenedett ház pincéjén át – a legalább bemázolt falú barakkig terjed a kiűzetésben. A legkisebb gyermek gyakorta bájos humorú nézőpontjából ismerhetjük meg a mindenféle nemzetiséghez tartozó táborlakók színes históriáit. Illetve mindazt, amit formálódó világképében a hol erősen jelenlevő, hol valahová elkallódott, a dolgok alakulását befolyásolni képtelen, szórakozott Gondviselőről gondol ez az isteni látkörből kikerült, cseperedő kisfiú.
Nota bene! A felcsillanó humor néhol akár Kertész Imre „sorstalan” főhősének emlékezetes megállapítását is eszünkbe juttathatja, amelyben az ifjú főhőst a haláltáborban kapott leves aggasztja legjobban: ugyanis az bosszantóan hideg. Az omnipotenciáját termékeny és hatékony módon gyakorolni képtelen, hátat fordító Úr szövegkörnyezetében megjelenő hereproblematika pedig számunkra kiváltképp azért is érdekes emebben a könyvben emitt, mert bizonyos maica Vida „hereszakértő” személyéhez és művéhez fűződik. Természetesen a vérbeli szekusok sorából, akik azt állítják szilárd meggyőződéssel, hogy ha az ő Vidájuk kezébe kerülsz, azt is bevallod, amiről álmodni se mertél. Bizonyos Aurél, aki átesett Vida kezelésén, szerb perditának nevezi a nőt, de végül is a dolog nem a hölgy szerbségére fut ki, hanem Aurél képtelen állítására, hogy román ember semmiképp sem lehet kommunista. Akkor mégis honnan az a több millió párttag? – Jó kérdés.
– Ne aggódj, mindent megjegyzek, és megírok majd – mondja édesanyjuknak a legkisebbik gyerek, mintha a megírás a megbosszulással lenne egyenlő. A szavaiból rendre kitetszik, csakugyan mindent megtenne a szenvedő-gürcölő-aggódó Anya vigasztalásáért, akibe egész kisfiúi lényével valósággal szerelmes. Nem csoda, hogy a később tényleg megírásra kerülő mű középpontjában ez a törékeny, mégis eltökélt, a férjéhez körömszakadtáig ragaszkodó, gyermekeiért harcoló nő áll. És nem csak úgy, mint Anya, hanem maga a tetőtől-talpig Nő, akinek a kezét sokan megkérik a táborban – ez is minő abszurdum –, azonban nem hajlandó férjhez menni. Legalábbis addig nem, amíg abban reménykedhet, hogy a férje életben van. Kisfia titokban tudni véli, mikor és hogyan történhetett némely orgazmusa szeretett anyukájuknak, amelyek közül kétségtelenül messze kimagasló érdekességgel bírhat az, amelyet az egyik fejezetben a magyar–román határ tiltott átlépésének óriási izgalmában élhetett át a fiatalasszony. Midőn kénytelen volt lerogyni a mezsgyén (senki-földjén?), amíg valahogy el nem intéződött ez a hirtelen rátörő, halaszthatatlan és kényes dolog.
Okvetlenül meg kell még említeni a főszereplők között Márikát, ezt az odaadó lánykát, aki árvaként került a családhoz, hogy mindenfelé kövesse őket. Úgy tűnik, akár a halálba is. Nényu, ahogy a gyerekek becézik, rendíthetetlen abbéli elhatározásában, hogy ő bizony nem tágít, még ha kisbalták esnek is az égből, holott nem tartozik az elítéltek közé. Így aztán szabadabban járhat-kelhet, létfontosságú élelmiszereket és gyógyszereket szerezhet be azért a kevéske pénzért, amit Júlia a végtelen robotolásért kap. – A kitelepítésnek onnan még nem látszik a vége, amikor valamelyik lapról elhangzik, hogy hát nyugalom: semmi ok elkapkodniuk ezt a szabadulás dolgot, mert nekik aztán van idejük. Ha nem is a világ összes ideje.
P. S. Akkoriban, úgy tudni, még nem létezett olyan nemzetközi szerv, amely a legfelsőbb politikai szinten keresett volna bűnösöket gyermekek deportálásáért. Még ha mégoly meddő módon is, de legalább megpróbálta volna szankcionálni.
-
Szerbia7 nap telt el azóta
Világháborús emlékművet romboltak le a kínai útépítők Szerbiában
-
Horvátország7 nap telt el azóta
A horvát védelmi minisztérium 10 ezer behívót küld ki a tartalékosoknak
-
Románia7 nap telt el azóta
SEA SHIELD 2023: Nagyszabású NATO-hadgyakorlat a Dunán és a Fekete-tengeren
-
B A Balkanac4 nap telt el azóta
Isten háta mögött (Visky András: Kitelepítés)