Paloznak overdrive, útban Delphoi felé (Sziveri-díj 2022; 2021 & 2020)

Sziveri János (1954 -1990) (Fotó: Dormán László)

A sorkezdeti két szó annak a versnek a címe egyben, amely vers Sziveri János posztumusz érvényességgel „Magánterület”-nek keresztelt 1991-es kötetében jelent meg, s amelyből az idézett töredék is származik. Sziveri az azt megelőző év februárjában fejezte be fájdalmakkal túlzsúfolt földi pályafutását, ért végére annak a jóslatszerűen homályos költői útnak – egyben küldetésnek, e földi létnek –, amelynek lényegére megannyiszor próbált lázasan rátapintani. Becses magyar irodalmunk remek költeményeinek hosszú sorát szaporítva ezzel, egészen a saját maga által rákrománcként megénekelt, küzdelmes korai haláláig.

Léphaft Pál karikatúrája

Pontosan azon a budai Kelenföldön bekövetkezett végső búcsúig, ahová már csaknem reménytelen betegként Szabadkáról érkezett, a mintegy utolsó előtti stációként magát az életet jelentő szabadkai deszkák felől, ahol dramaturgként dolgozott. A mi szeretett Vajdaságunkból ugyebár, ahol – legborúlátóbb pillanataiban úgy érezte: – „könyvei haszontalanul peregtek /akár a könnye felnőtt gyereknek”.

Barátunk János, a Szélherceg (mi szél hozott, mi vitt el?), azonban – ellenére minden keserűségének és csalódottságának, vagy azzal együtt – ama kevesek közét tartozott, akiknek sikerült maradandót alkotniuk, és aki köré még életében olyan szilárd baráti társaság szerveződött, amely a maga fogyatkozása ellenére is mind a mai napig létezik, és mind a mai napig egy róla, Sziveriről elnevezett díjat oszt ki. Méghozzá évente, és ami megjegyzendő: felettébb demokratikus módon, a társaság tagjainak többségi véleményét követve. (Egyébként pénz nincs, így vita se sok.) – Nos, így kerül nálunk ezen a ponton képbe miniatűr Paloznak, a Balaton fölött.

Paloznak overdrive, békés galambokkal a templom tetején.

Meg könyvekkel teli boroshordókkal odalent.

Ez az „overdrive” viszont annak a Fenyvesi Ottó „good old punk-rocker” havernak az itt bővebben nem tárgyalandó, részben mégis címadó, „posztginsbergi” elemeket tartalmazó kötete, aki anno Sziveri egyik legjobb barátja volt. Alkalmi moderátorunk, Ottó, aki a Paloznak közeli Lovason él, és a minap üttetett igazából elnökké a Sziveri-bransban, váltván eme virtuális táltoson a hosszú ideig elnökösködő Reményi József Tamást. Megható, stafétaátadós, hálával teli pillanatok voltak ezek a helybeli Szent József Házban a paloznaki Fő utcán – némi sörrel-borral, édességgel és pogácsával, ráadásképp a valamelyik távolabbi szomszédban megrendezett fúvós koncert színes aláfestésül szolgáló hangfoszlányaival –, ám mindezzel együtt valahogy az idei díjazottig is el kellene jutni, bármennyire szép is, jó is ez így.

– Akkor hát az idei díjazott – kiáltjuk ki (hangosan, Fenyvesi helyi bejelentése után:) – Száz Pál költő Szlovákiából, pontosan Pozsony városából!

(Vastapsot kérünk.)

Talán nem csupán egy vénülő riporter örömteli megfigyeléséről van itt szó, de Sz. P. egy meglehetősen ifjú író-költő poéta. (Szül. Vágsellyén 1987-ben.) Jó megjelenésű fiatalember, aki alkatában is Sziveri Jánosra emlékeztet. (Mindketten meg Petőfire.) Szóval, inkább törékeny, mint sem, kitüntetett Pál, aminek ellenpéldájául mellékesen prózaírók sokasága szolgálhatna. Pl. távolabbról Balzac, vagy a közelmúltban elment Szőcs Gézánk ugyanebből a Sziveri-társaságból, aki egyébiránt egyformán volt költő és prózaíró. No, de ez nem is egy fitness-verseny színes összefoglalója. A lényegre szorítkozva: az idei Sziveri-díjazottat a szintúgy felvidéki Csehy Zoltán írókolléga laudálta, aki elküldött írásában – személyesen nem tudott megjelenni, kár – hangsúlyozta, hogy mély meggyőződése szerint megfelelő személynél kötött ki az idei elismerés. Mert Sz. P. a műveiben tükröződő folytonos érdeklődésével a peremen élők, a kirekesztettek, a sérülékenyek és elesettek, a vidékiek iránt, akárcsak a lokális nyelvi mozzanatok, helyi traumák és elfojtások poétikus kiaknázása okán sok szállal köthető a Sziveri-univerzumhoz.
Egyébként Száz már feltűnésekor egészen rendkívüli jelensége volt az ún. szlovákiai magyar irodalomnak. Például amikor Csokonai nyelvezetén, modorában, az irodalomtörténészek által is alig kutatott: A csókok című regénytöredék hangján szólaltatott meg egy teljesen ép és paradox módon nagyon is modern, verses részekkel megszaggatott regényt.

Azonban sajna: már nincs hely folytatni tovább. Azzal zárnánk, hogy idén is, miként sokszor immár az eltrappolt évek során, megboldogult képzőművész barátunk, Benes József valamelyik művét vehette át a díjazott. Mert rengeteg pénz nincs ebben a játékban, mint mondánk. Dicsőség, persze, annál inkább, meg utóbb egy-egy remek kép a falon. Sziveri János zsenijéhez-glóriájához méltó módon.

P. S. Bizonyos értelemben a COVID-19 áldozata mind a tavalyi győztes Korpa Tamás költő Budapestről, mind a 2020-as év díjazottja: Kovács Lea műfordító Zágrábból. Ugyanis úgy esett, hogy kétszer sem tudtunk díjat élőben átadni, a paloznaki esemény középpontjába pedig ezúttal értelemszerűen a legfrissebb győztes került. (Legalábbis ebben az írásban így történt.) Ráadásul Korpa el sem tudott jönni. Most sem, Lea azonban igen, hogy bájosságával, kedvességével jócskán feldobja az eseményt. Mindenesetre ők is laudálva lettek. Kovács Leát Ladányi István, Korpa Tamást pedig Géczi János tanár úr méltatta.

Vivát!

& Príma volt a lovasi pörkölt. (Csak hogy ne felejtődjék el az sem.)